Házasság: törés?

Dávid király teherbe ejtette Bethsabét, a férjét pedig a halálba küldte. Ennek a házasságtörésnek tehát rossz vége lett, de hogy állunk a házasságtörés megítélésével napjainkban? Azért ezzel a bibliai történettel kezdem, nehogy bárki azt higgye, hogy nem komoly dologról van szó. Annyira komoly, hogy nemrég egy németországi evangélikus lap közölt felmérést a sokakat foglalkoztató ügyről. Dávid királytól a lap hamar eljutott a mai helyzetig, amelyben a németek 46 százaléka azt válaszolta, hogy nem lépne kapcsolatra házas emberrel. És a maradék 54 százalék? A németek negyede azt mondja, hogy ha a házasság amúgy is tönkrement, akkor a házas emberrel is össze lehet állni. Mint olvasom, ezt egy kicsit több nő mondja, mint férfi. Amit a felmérés készítői úgy értelmeztek, hogy a romantika inkább a férfiakra jellemző egy kicsit, mert ők hajlanak inkább a másik indokra, ürügyre, kifogásra, amely a németek húsz százalékánál számít elfogadottnak, és úgy szól, hogy az igazi szerelem elé nem lehet sorompót állítani.

Ilyen tudományos alapok birtokában már érthetőbb, hogy az utóbbi hónapokban komoly irodalma volt a házasságtörésnek. Pontosabban annak, hogy a nők még egy férfit keresnek és találnak maguknak. A zsilipeket egy népszerű havilap nyitotta meg, amikor körkérdést intézett olvasóihoz. A főszerkesztőnő meglepetésére a levelekből lelkes védőbeszédek kerültek elő, ezt már csak könyvbe kellett foglalni. Ne tessék rosszra gondolni: nem futó kalandokról, egy éjszakára szóló próbálkozásokról van szó, hanem - mint a szerző, Martina Rellin írja - "az állítólagos erkölcstelenség magasiskolájáról". Tartós hármas kapcsolatokról, amelyek - erről a szerző és a levélírók meg vannak győződve - megmentik a romlásnak induló házasságokat. Akár tud erről a férj, akár nem. Martina Rellin bevallott szándéka a könyvvel az, hogy leszámoljon a női lapokban elterjedt klisékkel, amelyek mindig a nőt mutatják be áldozatként. A nők - legalábbis a könyvben kitárulkozó nők - nem megcsalt feleségek vagy sajnálatra méltó szeretők, hanem öntudatos asszonyok, akik saját kezükbe veszik a sorsukat, és nem akarnak lemondani sem megszokott partnerükről, sem arról a bizonyos, mindig új bizsergésről.

A könyvben foglaltakat látszik alátámasztani több más felmérés is. Az egyik szerint a 25 és 60 év közötti német nők 42 százalékának volt már házasságon kívüli kapcsolata. Mivel a férfiaknál ez az arány alig magasabb - 46 százalék - megállapíthatjuk, hogy megvalósulóban van az egyenjogúság. És egyúttal közelebb kerülünk a válaszhoz arra az örök kérdésre is, hogy ha nagyjából ugyanannyi férfi van, mint amennyi nő, akkor miért csak a férfiak számítanak csapodárnak? Egy másik felmérésből pedig az tűnik ki, mintha a dolog lassacskán kezdené elveszíteni titkos és bűnös mivoltát. A szeretőt tartó feleségek 46 százalékának nem okoz fejfájást a dolog. Ezt akár el is hihetjük, hiszen állítólag a németek egyharmada hajlandó szemet hunyni házastársának félrelépése fölött. Illetve, ha hozzávesszük, az "attól függ" típusú válaszokat is, akkor a mai házasságtörőknek a fele számíthat arra, hogy elkerülheti a nagy botrányt, vagyis majdnem pontosan fedi egymást a két adat. Pláne, hogy a felmérés diplomatikusan közli: a németek négy százaléka már többször is megbocsátott. A nők előnyben vannak: a férjek ugyanis elnézőbbek, mint a feleségek, a német férfiaknak majdnem a fele megbocsát egy házasságon kívüli kapcsolatot. De azért a feleségek sem kőszívűek. Erre egyébként tavaly több konkrét példa is volt, a foci-császár Beckenbauer egy szilveszteri bulin a titkárnőjét ejtette teherbe, és Roberto Blancónak, az egykor népszerű slágerénekesnek is született egy házasságon kívüli gyereke, de egyik esetből sem lett nagyobb baj.

2002. január