Rakétaernyo

Jobbak lesznek a német teflonok. Hála a korszerű amerikai technológiának, tökéletesebb serpenyőket lehet gyártani, és talán még a lézersugarak is pontosabbak lesznek a CD-lejátszókban. Nem nehéz kihallani a gúnyt egy német napilap kommentárjából - ha a kolléga pesti lenne, talán még azt is hozzátenné, hogy a levehető ajtajú turmixgépek is többet tudnak majd. A megjegyzés címzettje Schröder kancellár, aki a kezdeti ellenkezés után most mégis az új amerikai rakétaelhárító terv híve lett, mégpedig azzal az indoklással, hogy ha Németország is beszáll, akkor új munkahelyeket lehet teremteni és hozzá lehet jutni a korszerű amerikai technológiához. A frankfurti Béke- és Konfliktuskutató intézet egyik vezető munkatársa, Bernd Kubbig is azok közé tartozik, akik ezt az érvet kétkedéssel fogadják.

Kubbig: Nem tudom, hogy a kancellár komolyan gondolja-e ezt az érvelést, vagy inkább - és ezt tartom nagyon valószínűnek - azt akarja jelezni Washingtonnak, hogy kész a párbeszédre, hiszen jövő héten az Egyesült Államokba utazik. Egy valamiben ugyanis véleményem szerint van előzménye a dolognak, mégpedig egyértelmű eredménnyel - idézi fel a kutató a csillagháború néven ismertté vált Ronald Reagan-féle hadászati védelmi kezdeményezést, amelyben az amerikaiak hasonló követeléssel fordultak a németekhez. Az akkori megrendelések nagy csalódást okoztak. Körülbelül 50 millió dollárért vásároltak az amerikaiak, ami nagyon kevés. Az a remény pedig, hogy a németek amerikai technológiához jutnak, nem vált valóra. Az amerikaiak csak azt vették meg, amit ők maguk nem tudtak előállítani, például optikai eszközöket a Zeiss gyártól.

Valóban, a német sajtóban elég általános vélemény, hogy a gyakran csak média-kancellárként emlegetett Schröder újabb trükkjéről van szó: a tervezett amerikai rakétavédelmi rendszer bonyolult, a fegyverkezés egyébként sem népszerű. Schröder tehát egészen másról beszél, hogy lassan elfogadtassa. De mi lehet az új keletű berlini lelkesedés valódi oka? A konfliktuskutató válasza:

Kubbig: Ezt csak azzal tudom magyarázni, hogy a kormány tetszeni akar a legfontosabb szövetséges, Amerika új, nagyon határozott kormányának. Most ugyanis az a helyzet - és ezt megbízható forrásból tudom -, hogy a német hírszerző szolgálatnak a tömegpusztító fegyverek elterjedéséről szóló legközelebbi jelentésében az fog szerepelni, hogy tovább csökken a veszély. Ez azt jelenti, hogy Irán és Irak, de főleg Irán csak az eddigi feltételezésekhez képest sokkal később vagy esetleg egyáltalán nem lesz abban a helyzetben, hogy fegyvereivel elérje például Berlint.

Berlin úgy kerül a képbe, hogy német újságokban időnként térképek jelennek meg, amelyeken koncentrikus körök mutatják, milyen meglévő vagy tervezett rakétákkal milyen európai célpontokat lehet eltalálni Irakból vagy Iránból. Szakértőnk azonban úgy véli, más a kockázat és más a tényleges fenyegetés. Irak vagy Irán miért támadná meg Németországot? És egyébként is: az amerikai tervből legalább hét-tíz évig nem lesz semmi. Ezt az időt pedig fel lehet használni diplomáciára, Irak és Irán megszelídítésére, akár Oroszország és Kína bevonásával. Jó, de hogyan védekezzünk a terroristák ellen? Ez szintén fontos hivatkozási alap a washingtoni tervekben. Erre a kérdésre a frankfurti szakértő így válaszol:

Kubbig: A probléma csak az, és az amerikai kormány képviselői is ezt mondják, hogy a tervezett rendszer terroristák ellen hatástalan. Nagyon fontos viszont - ezt az amerikai titkosszolgálat nemrég hangsúlyozta -, hogy a terrortámadások nagyobb veszélyt jelentenek, a rakéták csak azután következnek.

De ha a robbanó kofferekkel mászkáló terroristák ellen ez nem védekezés, az iraki és iráni rakéták nem túl veszélyesek, és egyébként is: tíz évig is eltarthat, mire a technika működik - ha egyáltalán működni fog, mert Németországban sok kutatónak komoly kétségei vannak a rendszer megvalósíthatóságáról -, akkor ez az egész csak blöff? - kérdezem Bernd Kubbig konfliktuskutatót.

Kubbig: Nem nevezném blöffnek, mert sok amerikait ismerek, aki meg van győződve arról, hogy meg kell védeniük országukat a rakétatámadásoktól. Én megértem ezeket a félelmeket, bár nem osztom őket. Azt hiszem, a legfontosabb a félhivatalos indokolás, és ez négy betűből áll: Kína. Nem elsősorban Észak-Koreáról, Irakról vagy Iránról van szó, hanem arról, hogy az egyetlen világhatalom, az Egyesült Államok hogyan tudja alakítani kapcsolatait az egyetlen regionális és távlatilag globális vetélytársával, Kínával.

Szóval: Kína? A szkeptikus konfliktuskutatóhoz hasonlóan erre gondol a kereszténydemokrata ellenzék vezető külpolitikusa is, aki némi fenntartások ellenére inkább rokonszenvez a rakétavédelmi rendszerrel. Karl Lamers, a CDU-frakció külügyi szóvivője így érvel:

Lamers: Ha az amerikaiak azt mondják, hogy megpróbálják, és nagyon valószínű, hogy ezt fogják tenni, akkor nincs értelme arról vitatkozni, hogy egyáltalán hatékony lesz-e. Meggyőződésem szerint nagyon korlátozott lesz a hatékonysága. De ha mégis megcsinálják, akkor az a kérdés, hogy mi lesz a politikai alapja. Ha ezt jól alakítják, akkor kedvező hatása is lehet. A példám a hadászati védelmi kezdeményezés. Azt sohasem valósították meg, de mégis - vagy talán éppen ezért - rendkívül átfogó és jótékony politikai következményei voltak. Nagyban meggyorsította a Szovjetunióban a tudati fordulatot, mert megerősödtek azok a szovjet vezetők, akik amúgy is azt mondták, hogy nem lehet lépést tartani Amerikával. Ha úgy tetszik, ez segítette hatalomra Gorbacsovot. Ezenkívül nagymértékben ösztönözte a leszerelési hajlandóságot.

Szóval, lehet, hogy az új amerikai fegyverkezési terv nyomán Kínában is megjelenik egy Gorbacsov? Ki tudja? Karl Lamers azonban az amerikai szándék veszélyeit sem hallgatja el, pedig saját pártjának, a CDU-nak a vezetőitől már fejmosást kapott a tiszteletlen szavakért.

Lamers: Ha az Egyesült Államoknak megvan ez a - bármilyen mértékű - megtámadhatatlansága vagy sebezhetetlensége, másoknak meg nincs meg, akkor az Egyesült Államok természetesen egyedülálló helyzetbe kerül. Azt mondtam, hogy a világ ura lesz. Istenem, megtámadtak érte, mondván, hogy hegemón szándékokat tulajdonítok az Egyesült Államoknak. Pedig nem teszem. Az Egyesült Államoknak nincs ilyen szándéka, csak éppen mások mégis ezt fogják gondolni róla.

Végső soron, hogy az amerikai rakéta-ernyő alá Németország is bebújik-e, azt persze még nem döntötték el. De úgy látszik, miután Bush elszántabbnak látszik, mint Clinton, a német kormány a régi elvet alkalmazza: ha nem tudod megakadályozni, csatlakozzál hozzá. Egyébként is, mint Karl Lamers hangsúlyozza, részvételről most még nem magában a fegyverkezésben, hanem csak a vitában lehet szó, döntés egy darabig Amerikában sem lesz. Mindenesetre, ha a projektben részt vesznek, akkor fizetni is kell - jegyzi meg a kereszténydemokrata külpolitikus, és végül még egy fontos szempontra hívja fel figyelmünket. Mit is jelentene a közös rakéta-ernyő a NATO-tagállamok számára?

Lamers: Olyasmit is jelentene, amit Németországban most egyáltalán nem látnak vagy nem akarnak meglátni. Ez lenne az első alkalom, hogy részt veszünk az Egyesült Államok egy globális stratégiai programjában. Ami pedig nem jelent egyebet, mint hogy ezzel felvetődik a NATO hatósugarának kérdése is. Ez lényegében a NATO kiterjesztését jelentené. Ezzel egyébként a rakétavédelmi tervtől függetlenül is egyetértek. Mert Európa igazi biztonsági problémái nem Európán belül, hanem kívül vannak. A rakétavédelmi terv ennek a vitának is lökést ad majd.

2001. március