Fátylat borítani a múltra?

Magyarország és Ruanda, Németország és Dél-Afrika, Grúzia és Görögország, Spanyolország és Dél-Korea. És így tovább, négy kontinens összesen 23 országa. Hogy mi a közös bennük? Nem könnyű kitalálni, főképp a fiatalabbaknak nem, akik talán nem is emlékeznek a görögországi katonai puccsra, az ezredesek uralmára a 60-as és a 70-es évek fordulóján, vagy arra, hogy Portugáliában és Spanyolországban a 70-es évekig tartott a Salazar és Franco nevével fémjelzett diktatúra. A dél-németországi Freiburgban a nemzetközi büntetőjogi intézet kutatói egy többéves program kellős közepén tartanak. A 23 ország példáján azt vizsgálják, hogy különböző jellegű, különböző időtartamú és különböző keménységű diktatúrák - vagy például Ruanda esetében az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb tömegmészárlása - után mi történik a bűnösökkel, és hogyan dolgozzák fel a múltat. A példák mind a huszadik század második feléből valók, és nem volt nehéz 23 olyan országot összeszedni, amely alkalmas példa lehet. Ez persze elsősorban politikai ügy, de a freiburgi büntetőjogászok a maguk szakterületén is próbálják modellezni a dolgot. Annyit mindjárt elöljáróban elmondhatok, hogy az az út, amelyet a magyar büntető- és alkotmányjog választott, a nemzetközi összehasonlításban a legáltalánosabb megoldásnak számít, ugyanakkor a német kutatók szerint egy vonatkozásban kiemelkedik a többi közül.

A kutatás vezetője Jörg Arnold egyetemi magántanár. Amikor a napokban Berlinben járt, megkértem, először is foglalja össze, eddigi kutatásaik alapján hányféle megoldással találkoztak.

Arnold: Az egyik modell lenne az átfogó bűnüldözés. A második, amikor fátylat borítanak a múltra, vagyis ezekben az országokban egyáltalán nem folyamodnak a büntetőjog eszközeihez. A harmadik modellre pedig a megbékélés jellemző. Például Dél-Afrikában csak akkor büntetnek meg valakit, ha a tettes nem működik együtt az igazságkereső bizottságokkal. Ha igen, akkor egyéni amnesztiát kapnak a rendszerfüggő jogsértések elkövetői. Ehhez a három modellhez lehet besorolni az országokat, de vannak másfajta modellek is. Ez az egész még fejlődésben van, nem értünk a végére, hiszen 23 országot vizsgálunk.

Kézenfekvő a kérdés: a jogtudósok szerint mi a különbségek oka? A válasz nem meglepő: sok oka van ennek, és ezek az okok nem elsősorban jogi, hanem politikai természetűek.

Arnold: Az első ok, hogy az átmeneti időszak politikája miképpen viszonyul a jogsértésekhez. Németországban például nagyon határozott "múlt-politikánk" volt. Megpróbáltuk lehetőleg mindenre kiterjedően feldolgozni a jogsértéseket. Dél-Afrikában viszont a megbékélés volt a cél. Vagy vegyünk egy másik országot, Argentínát. Ott is megbékélésről beszéltek, de valójában fátylat akartak borítani a múltra, vagyis olyan átmenetet akartak, amely eleve büntetlenséget ígér a hatalom volt birtokosainak, mert az volt a véleményük, hogy a büntetlenség megkönnyíti az átmenetet. Vagy gondoljon Spanyolországra, ott is teljesen fátylat borítottak a múltra. Ott az általános amnesztia, amelyet az ellenségesen szembenálló erők kialkudtak, előfeltétel volt a békés átmenethez.

És mi befolyásolja azt, hogy milyen politikai megoldást választanak? - kérdezem Jörg Arnoldot, a freiburgi kutatás vezetőjét.

Arnold: Gondoljunk például Oroszországra. Ott egyáltalán nem nyúltak a büntetőjog eszközeihez. Ez nem is csoda, hiszen nem volt elitváltás. A legfelső szinten volt ugyan, de a távozók helyére hierarchia második vagy harmadik szintjéről rukkoltak előre.

Ha az elitváltás áll a háttérben, akkor logikus, hogy a skála másik végén - ráadásul a német kutatók besorolásában magányosan, a modell egyetlen alkalmazójaként - éppen Németország található. Ez az a hely, ahol az érintett ország, az NDK, és vele együtt majdnem az egész NDK-elit, egyszerűen megszűnt.

Arnold: Igen, de még egy érdekes összefüggésre szeretném felhívni a figyelmét. Benyomásom szerint az NDK és a Szovjetunió különbözött a többi volt államszocialista országtól. A többi helyen a kommunista időkben is erősebb volt a jog szerepe, mint az NDK-ban és főleg a Szovjetunióban.

Szóval, sok minden van a háttérben: a kulturális vagy történelmi hagyományok, világnézeti okok. És természetesen még valami: a pénz.

Arnold: Még a gazdasági helyzet is szerepet játszik. A gazdaságilag erős Német Szövetségi Köztársaság például abban a helyzetben volt, hogy finanszírozni tudta az NDK-múlt ilyen átfogó feldolgozását, és ez is egy szempont a sok közül, amely bizonyos befolyást gyakorolt.

Itt az ideje tehát, hogy megkérdezzük: Magyarországot hová sorolják a freiburgi büntetőjogászok nagy nemzetközi felmérésében?

Arnold: Magyarországot a korlátozott bűnüldözést választó országok közé soroltuk. Tehát nem átfogó, hanem korlátozott, inkább jelképes bűnüldözés. Vagyis nem olyan ország, ahol egyszerűen fátylat borítottak a múltra, hanem igyekeztek legalább az 56-os felkeléssel kapcsolatos sortüzek legsúlyosabb eseteit kivizsgálni és megbüntetni.

Ez a csoport, tehát a korlátozott bűnüldözést választó országok csoportja a legnépesebb a 23 országot átfogó elemzés mostani állása szerint. De a kutatást vezető Jörg Arnold azt is elmondja, hogy van valami, amiben Magyarország különleges helyet foglal el a többiek között.

Arnold: Érdekes, hogy Magyarországon eddig nagyon határozottan jogászi megközelítést választottak. Az alkotmánybíróság többször is foglalkozott olyan törvényekkel, amelyek - elsősorban az 56-os jogsértések ügyében - meghosszabbították az elévülési időt, és az alkotmánybíróság azt mondta, hogy ezt nem lehet visszamenőleges hatállyal megtenni. Végül a magyar alkotmánybíróság a nemzetközi joghoz folyamodott, amennyiben kimondta, hogy a háborús és az emberiség elleni bűnök a nemzetközi jog szerint nem évülnek el. Ez azért érdekes, mert ha pusztán jogi szemmel nézzük, akkor az összes közül tulajdonképpen ezek a legjogászibb indoklások.

Ami a 23 ország besorolását illeti, Magyarország - a jogsértések bírósági üldözésének korlátozott megvalósításával - egy csoportba került olyan, egyébként meglehetősen különböző országokkal, mint Lengyelország, Argentína, Görögország vagy Dél-Korea.

Kérdés, hogy van-e jó modell? Jörg Arnold szerint nincs jó vagy rossz megoldás, legfeljebb azt lehet megállapítani, hogy melyik módszer mondható általánosnak. A vizsgálat körébe vont 23 ország közül a legtöbben az emberi jogsértések korlátozott üldözése mellett döntöttek. Németország magányosan áll abban a kategóriában, amelybe a szélesebb körű büntetőjogi feldolgozás került, és ugyancsak egyedül áll Dél-Afrika, mint a megbékélés híve. Bár, ami Németországot illeti, azt is tudni illik, hogy inkább csak az ügyészi vizsgálódás volt széles körű, bírói ítélet ehhez képest viszonylag kevés született.

A másik nagyobb csoport az, amely főképp latin-amerikai országokból és szovjet utódállamokból áll, és amelynek tagjai egyszerűen fátylat borítanak a múltra. Erről eszembe jut, amit egy ugyancsak német kutatótól régebben egy újságban olvastam Kambodzsáról, ahol a 70-es évek végén a Pol Pot féle diktatúrának kétmillió halálos áldozata volt. Ha egy mondatban össze lehet foglalni a lényeget, akkor valami olyasmiről van szó, hogy Kambodzsában azért nem foglalkoznak a múlttal, mert úgy gondolják, hogy minden rossznak a gonosz szellemek az okozói, és a gonosz szellemeket nem szabad háborgatni, mert akkor megint bajt csinálnak. Jörg Arnold kutatásában a 23 ország között Kambodzsa nem szerepel, de az egyetemi tanár a skála két szélén álló Dél-Afrika és Németország példájára hivatkozva azzal egészíti ki ezt a példát, hogy a dél-afrikai megbékélésnek mélyen vallási okai is vannak, míg a jóval kevésbé vallásos Németországban ez így nem lenne elképzelhető.

Arnold: A súlyos emberi jogsértések ügye semmiképpen sem sorolható be politikailag, például a jobboldal-baloldal sémába, hanem általános jellegű, ráadásul kényes téma, mert az emberi jogok megsértése demokráciákban is előfordul, nem köthető csak a diktatúrákhoz. Gondoljunk például arra, hogy egyes adatok szerint az Egyesült Államok kormánya egész sor latin-amerikai katonai diktatúrát segített hatalomra -

jegyzi meg végül Jörg Arnold, a freiburgi nemzetközi büntetőjogi intézetben folyó kutatás vezetője. És ezzel messzire jutottunk a büntetőjogtól. Ami a szigorú tudományos eredményeket illeti, a 23 országra kiterjedő felmérés egyik végkövetkeztetése így szól: a szembenézés a múlttal nem elsősorban a büntetőjog feladata, de a büntetőjog nem is teljesen tehetetlen a rendszerfüggő jogsértésekkel szemben.

2002. március