Kisipari tömegpusztítás

Az atomháború veszélyére ma már kevesen gondolnak, a biológiai és vegyi fegyverek korlátozása is halad lassacskán, de napjaink igazi tömegpusztító fegyverei zavartalanul pusztítanak. Manapság a háborúk áldozatainak 90 százalékát kézifegyverekkel ölik meg, a halottak többsége asszony vagy gyerek. Az ENSZ gyerekvédelmi alapja, az UNICEF nem alaptalanul állítja, hogy a mai háborúk tömegpusztító fegyverei a pisztolyok, géppisztolyok, kézigránátok. Ötszázmillió kézifegyver juttatja el az erőszakot a világ minden sarkába -írja az UNICEF tájékoztatója, amely akkor került a kezembe, amikor Berlinben német politikusok és szakértők konferenciát tartottak, mintegy előkészítendő azt a júliusi ENSZ-értekezletet, amely először veselkedik neki a feladatnak, a kézifegyverek korlátozásának. Hosszadalmas folyamatnak nézünk elébe, de az ügy elkötelezettjeit bátorítja, hogy sokéves munkával a gyalogsági aknákat is sikerült betiltani - legalábbis papíron. A kézifegyverekkel még nehezebb a helyzet. Már csak azért is, mert ezt a fegyverfajtát nem lehet teljesen betiltani: belátható időn belül nem lehet kivenni a pisztolyokat és géppisztolyokat a rendőrök és a katonák kezéből. Valamit azonban tenni kell. Napjaink háborúinak többségét szegény országokban, olcsó és egyszerű fegyverekkel viselik. Az UNICEF adatai szerint naponta 800 ember hal meg kézifegyverek által. És: mivel ezek a fegyverek olcsóak és könnyűek, több mint 300.000 gyerek-katona harcol a világ országaiban. A szovjet ipar egyik legismertebb termékét, a Kalasnyikov géppisztolyt Afrikában egy tyúk vagy egy zsák kukorica áráért meg lehet venni.

Mit lehet tenni ez ellen? Bonnban működik egy leszerelési intézet, a Nemzetközi Konverziós Központ. A konverzió a fegyverek megsemmisítését és a fegyvergyárak békés célú átalakítását jelenti. A központ ügyvezetője, Herbert Wulf felhívja figyelmünket a fejlett és a fejlődő országok sajátos érdekközösségére.

Wulf: Az a baj, hogy sok ipari ország, amely a kelet-nyugati szembenállás befejeztével leszerelte fegyvereinek egy részét, nem szívesen beszél a megmaradt fölösleg sorsáról. Másrészt a fogadó oldalon is sok ország van, amely - amint napirendre kerül a fegyverek megsemmisítése - arról beszél, hogy ezek katonailag még használhatóak, és szívesen megvásárolnák, sőt, még szívesebben megkapnák őket ajándékba.

Hát igen: nehéz szívvel dob ki olyasmit az ember, amit még használni, sőt jó pénzért eladni lehet. Ezért aztán általános fenntartások vannak a fegyverek megsemmisítésével szemben. Nem jár elöl jó példával maga Németország sem, amely egyébként szép ütemben csökkenti haderejét és fegyverzetét.

Wulf: Ami a Szövetségi Köztársaságot illeti, itt még költségvetési gondok is vannak. A védelmi minisztérium azt az utasítást kapta, hogy lehetőleg ne semmisítse meg ezeket a fegyvereket, hanem találjon más megoldást, mert a megsemmisítés pénzbe kerül.

Manfred Wulf leszerelési szakértő tehetetlenül szemléli a volt szocialista országokban változatlanul virágzó fegyverkereskedelmet is.

Wulf: A túlméretezett termelési kapacitásokról alig lehet beszélni néhány kelet-európai országgal és Oroszországgal. Sok vállalat van, amelyik az exportból él. Lehet, hogy egy kicsit durván hangzik, de azt mondom, hogy talán kétmillió euróval a kezünkben fel kellene vásárolni néhány ilyen export-érdekelt céget, és aztán átállítani békés termelésre. Így viszonylag kevés pénzből meg lehetne oldani a probléma egy részét.

Kérdésemre a bonni szakértő megnyugtatott: elsősorban Bulgáriáról, Ukrajnáról, Belorussziáról van szó. Úgy látszik, Magyarországon legfeljebb a kekszgyárak és nem a fegyvergyárak bezárása foglalkoztatja Nyugat-Európát.

Tegyük még hozzá, hogy a Varsói Szerződésből visszamaradt kézifegyverek elterjesztéséből a Német Szövetségi Köztársaság is kivette a részét. 91-ben az NDK hadsereg készleteiből 250.000 Kalasnyikovot adtak Törökországnak. Ma ez már nem lenne ennyire természetes: tavalyelőtt óta a berlini kormány a fegyverexport-engedélyeket attól is függővé teszi, hogy a fogadó országban tiszteletben tartják-e az emberi jogokat.

A kézifegyverek elterjedésében felelősök között ott van az Egyesült Államok is.

Wulf: Van egy ügy, amiben az Egyesült Államok mozdíthatatlan: az amerikaiak fenntartják maguknak a jogot, hogy úgynevezett nem-állami szereplőknek is szállítsanak fegyvert, ahogy ezt korábban az afganisztáni mudzsahedeknek vagy a nicaraguai kontráknak is megtették, most pedig Dél-Szudán kap amerikai fegyvereket.

Az ilyen példák láthatólag évek óta nem zavarják meg a fejlett országok kormányait, még az után sem, hogy az utóbbi évtized egyik-másik költséges béketeremtő akciójában a nyugati katonák olyan fegyverekkel kerültek szembe, amelyeket egy korábbi polgárháborúhoz saját kormányaik vagy szövetségeseik szállítottak. Washingtonban nem szívesen beszélnek a magánkézben lévő fegyverekről sem, pedig a nemzetközi statisztikák szerint a kézifegyverek fele magánkézben van, és ez is befolyásolja a gyerekek békés életét. Az UNICEF olyan adatokat idéz, hogy az Egyesült Államokban 135.000 iskolás naponta fegyverrel jár iskolába, vagy hogy Amerikában a gyerekes családok 40 százalékának van otthon fegyvere. De bármilyen időszerűek is ezek a szemrehányások a sorozatos amerikai iskolai lövöldözések láttán, ez csak mellékszál a szövevényes történetben. A kézifegyverek betiltásával az ENSZ elsősorban azért foglalkozik, hogy a polgárháborúkat, határvillongásokat meg lehessen akadályozni. Az UNICEF azt írja, hogy a 90-es években 49 fegyveres konfliktus közül 46-ban a kézifegyverek játszották a legfontosabb szerepet.

A júliusi ENSZ-értekezlet napirendjén a fegyvermegsemmisítés vagy a kereskedelem ellenőrzése mellett szó lesz arról is, hogy a gyártók jelöljék meg a fegyvereket, de - mint Berlinben hallottuk - erről például Kína, az egyik nagy exportőr, hallani sem akar. Gondolkodnak azon is, hogy mivel maguk a kézifegyverek gyakorlatilag elnyűhetetlenek, a korlátozáshoz inkább a lőszer-utánpótlást kellene figyelni. További megoldás, amelyet néhány országban már kipróbáltak, az, hogy legalább a konfliktus megszűnése után - nyugati pénzből - felvásárolják a kézifegyvereket, nehogy a géppisztolyok és társaik megtalálják az utat oda, ahol később is szívesen lőnének velük. Ez sem egyszerű azonban. A nyugatiak azt tapasztalták, hogy a jó szándékú akcióval tulajdonképpen fizetőképes keresletet teremtettek a használt kézifegyverek iránt. Jó sokan jelentkeztek, hogy lenne eladó használt fegyverük. Időközben tehát az ENSZ továbbfejlesztette a koncepciót, mert azért az is fontos, hogy a fegyver-visszavásárlási akciók ne a feketepiacot élénkítsék föl.

2001. április