Karremans, a derék katona

Szemtől szembe az ellenséggel - és az egyetlen, ami az ember kezében van, nem más, mint egy pohár ital. Katona aligha képzelhet el magának kínosabb helyzetet. Tom Karremans holland ezredest öt éve nyomasztja ez az emlék. Öt éve, amikor a boszniai Szrebrenicánál a szerbek elkövették azt a mészárlást, amelyet a világsajtó azóta is a második világháború óta történt legnagyobb háborús bűncselekménynek minősít, akkor a nemzetközi közösség nevében 400 holland rendfenntartó állomásozott a környéken, Karremans parancsnoksága alatt. A város már elesett, a városban negyvenezer muzulmán, akiknek többsége azért menekült Szrebrenicába, mert bízott az ENSZ védelmében. A 400 holland többezer szerb fegyveressel állt szemben - illetve állt volna szemben, ha bármit is tehetett volna. De Karremans ezredes, aki most egy németországi NATO-támaszponton szolgál, és a napokban egy német riporternek nyilatkozott, azt mondja, hogy annak idején magára hagyták. Nem volt elég embere, fogytán volt az üzemanyag, hiába kért légi támogatást. A hollandok nem békefenntartók voltak, hanem túszok. Hogy miért nem segített a Nyugat? Karremans ezredes még ma is arra gyanakszik, hogy összejátszottak Mladiccsal, a szerb parancsnokkal. Azzal a Mladiccsal, akit azóta háborús bűnösként köröznek? Bár, ki tudja? Most is körözik, mégse találják, mégse viszik Hágába. Persze, Karremans is tudja, hogy a gyanút aligha tudja bizonyítani. Csak logikai bizonyítéka van: pár hónappal a szrebrenicai mészárlás után létrejött a daytoni békemegállapodás. A béke utolsó akadálya a szerb területre beékelt muzulmán terület volt. Hát ez az akadály 95 júliusában megszűnt.

Lehet persze, hogy Karremans csak önmagát próbálja igazolni. Azt a képet is csapdának tartja, amelyen koccint Mladiccsal. Azt mondja, csak kezébe nyomták a poharat, és máris fényképeztek. Ki tudja? A szívélyes viszony tartós lehetett. A héten az egyik német tévében bemutattak egy másik hasonló jelenetet rövid videófelvételen is. Hallani lehet, amint Mladics és Karremans egy tolmács közvetítésével kölcsönösen megköszönik egymásnak a jó együttműködést, majd azt látjuk, hogy barátságosan szalutálnak és elbúcsúznak egymástól.

A kölcsönös köszönetnyilvánítás hátteréhez tartozhat, hogy a holland kéksapkások - nyilván jóhiszeműen és meggondolatlanul - segítettek a szerbeknek, amikor a muzulmán férfiakat elkülönítették asszonyaiktól és gyermekeiktől. A férfiak többségét kivégezték. A becslések szerint nyolcezer embert. Van holland tiszt, aki azokban a napokban látta a halottakat, de az uralkodó vélemény máig is az, hogy nem lehetett sejteni, mi történik. A héten, az ötödik évfordulón negyven holland író és publicista nyílt levélben kérte, hogy Hollandia egyrészt kérjen bocsánatot a túlélőktől, másrészt Hágában állítsanak föl parlamenti vizsgálóbizottságot. Hollandiában öt éve vizsgálják, mi történt, magyarázat egyelőre nincs.

A Nyugatot azonban a körülmények részletes vizsgálata nélkül is sokkolta a szrebrenicai mészárlás. A Nyugat lassan fölébredt. A boszniai háború végére néhány amerikai légicsapás tett pontot. Más kérdés, hogy Boszniában azóta sincs igazán rend. Legközelebb aztán a Nyugat megpróbált határozottabban fellépni. Ez volt a koszovói háború, amelyet hivatalosan sohasem neveztek háborúnak. Pedig arról volt szó. És ennek meg is volt a magyarázata. Élő példa erre Joschka Fischer, aki a koszovói beavatkozás idején újdonsült külügyminiszter volt. A Boszniában történtek a háború hívévé tették. Pedig ifjúkorában Joschka rendszeresen tüntetett a NATO és a fegyverkezés ellen. De a pacifizmusnak is van határa. Nemcsak azt tanultam meg, hogy "soha többé háborút", hanem azt is, hogy "soha többé Auschwitzot" - mondta Joschka Fischer egy pár évvel ezelőtti interjújában. Vagyis, a Nyugat Koszovóban a kisebbik rosszat választotta a nagyobbik rossz ellen. Miközben a kisebbik rossz is elég rossz volt, gondoljunk csak az akkoriban sokat emlegetett "kollaterális károkra", vagyis arra, hogy mintegy mellékesen sokan meghaltak azok közül a civilek közül is, akiknek a védelmében az egészet elkezdték.

Siker, hogy az újkori üldöztetések történetében szinte egyedülálló módon az elüldözöttek, az albánok, viszonylag hamar hazatérhettek. Nem siker, hogy közben megint másokat, a szerbeket és a cigányokat elüldözték. Az albánok. És csak béke van, nyugalom nincs. Úgyhogy úgy látszik, mintha a tehetetlenség öt évvel ezelőtti szrebrenicai sokkja után tavaly a koszovói beavatkozás ejtette volna gondolkodóba a Nyugatot. Most, hogy Milosevics meghosszabbította a saját elnökségét és közben egyre szorítja a hurkot Montenegró körül, a Nyugat megint elég csöndes. Milosevicsnek, akinek papírforma szerint a hágai nemzetközi bíróság előtt lenne a helye, a vádlottak padján, mintha lenne még egy játszmája. Érdekes megfigyelni, mennyire nehezen bánik el sok nyugati demokrácia egy balkáni diktatúrával.

2000. július