A Gonosz birodalmában

Dr. Gabriele Kraatz-Wadsack

A szemüveges, szőke hölgy egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy főfelügyelő, de nem is krimiben szerepel, hanem még annál is izgalmasabb dolga volt. Gabriele Kraatz-Wadsack az ENSZ egyik főfelügyelője volt Irakban. 26-szor járt a helyszínen, és vizsgálódott Szaddam Husszein titkos fegyvergyáraiban, amíg a diktátor ki nem utasította az ENSZ felügyelőit. Interjúalanyunk állatorvos és mikrobiológus, és ebben a szakmában azon kevesek közé tartozik, akiknek az interjúhoz a védelmi minisztériumtól kell engedélyt kérniük. Egy csöndes berlini kutatóintézetben találkozunk. A mikrobiológus pontosan tudja, mi lenne a dolga, ha az ENSZ nyomására Szaddam Husszein megint megnyitná előtte az iraki határt. Társaival együtt 60 nap alatt kellene kivizsgálnia a tisztázatlan biztonsági kérdéseket, ez áll az ENSZ-határozatban. A titkos készletek nyomára kellene bukkanni, körül kellene nézni a gyanús üzemekben. Utána kellene járni annak is, ami a felügyelők több mint három éves távolléte közben keletkezett. Ebből mindjárt adódik az első kérdés: éppen a biológiai hadviseléshez nagyon kevés hatóanyag kell. Hogyan találnak meg néhány liternyi vagy egy hordónyi fertőző anyagot?

Persze, hogy nem lehet csekély mennyiségeket megtalálni egy ilyen nagy országban, ha egyszer el akarják rejteni. De utána lehet járni az Irak által adott információknak, össze lehet hasonlítani a szavakat a tényekkel. El lehet menni gyárakba, meg lehet kérdezni az ott dolgozókat, mit csinálnak és milyen képzettségük van, aztán ezt összefüggésbe lehet hozni azzal, hogy a berendezések mire alkalmasak. Meg lehet nézni a terméket, hiszen a polgári termékeknek van polgári felhasználójuk is. Vagyis: átvizsgáljuk az üzleti könyveket. És ha mindez nem vág egybe, akkor utánanézünk. Ehhez persze alaposan ismerni kell a gyártási folyamatokat, mert a polgári termelést nagyon könnyű átállítani biológiai fegyvergyártásra.

A beszélgetésnek ezen a pontján nem tarthatom vissza kétkedésemet. A könyvek vizsgálata és a tudósok meghallgatása megfelelő eljárás lehet, ha a német bürokráciából vagy az Európai Uniós szabályozásból indulunk ki, de Irakban... A központból úgyis szólnak a tudósoknak, mit mondjanak, ha jönnek az ENSZ-től, a katonai titkokról úgyse vezetnek könyvet, a technológia egyik napról a másikra átállítható polgári termelésről hadianyag-gyártásra. Vagyis: a felügyelők ott voltak, mindent megnéztek, és mégse tudnak semmit.

Igen, ezt így is lehet mondani. Természetesen megnehezíti a munkánkat, hogy Iraknak együtt kellene működnie, de nem teszi. Ennek ellenére a rakéták nagy részéről meg tudtuk erősíteni, hogy megsemmisítették őket, és a vegyi fegyverekről is. A biológiai fegyverprogramot lényegében mi fedeztük fel, mégpedig nem úgy, hogy megtaláltuk a biológiai fegyvereket, hanem úgy, hogy a berendezéseknek és a nyersanyagnak bukkantunk a nyomára. Ezek a dolgok ott vannak, és kellő szakértelemmel meg lehet találni őket.

Hogy zajlik ez a gyakorlatban? Megjelenik a felügyelő bizottság, az irakiak azt mondják Önnek: látja, Frau Kraatz-Wadsack, ez itt oltóanyag szegény gyermekeknek, erre Ön vizsgálódik, majd azt mondja, ne szédítsenek, ez nem oltóanyag, hanem mondjuk antrax.

Például így. Irak 1991 óta azt állította, hogy a sivatagban baromfitáp-gyárat épített. Odamentünk, és láttuk, hogy egyértelműen katonai létesítmény. Légvédelmi rakétákkal, dupla kerítéssel - nem úgy nézett ki, mint egy baromfitáp-gyár. A berendezések is gyanúsak voltak. De az volt a probléma, hogy nem találtunk fegyvert. Próbákat vettünk, de addigra mindent eltüntettek

És tényleg csak tyúkeledelt találtak?

Körülbelül. Még tyúkokat is láttunk. Persze nem hittük el, és további információkat szereztünk külföldről. Kiderült, hogy Irak óriási mennyiségű nyersanyagot importált. A maradékot meg is találtuk, erre Irak azt mondta, hogy kórházaknak szánták. De az egész nem passzolt össze. Lehet közvetve is bizonyítani. Miután a szakértők egyhangúlag azt mondták, hogy Irak nagy valószínűséggel biológiai fegyverek gyártására használja a berendezéseket és a nyersanyagot, a Biztonsági Tanács nyomására Irak bevallotta, de csak részben. Igen, gyártottunk antraxot meg más csúnya dolgokat, de nem töltöttük fegyverekbe. Egy hónappal később aztán Szaddam veje, Husszein Kamal külföldre szökött, és Bagdadban, hogy elébe vágjanak, azt mondták: ja igen, voltak fegyvereink is, de mindet megsemmisítettük, még 1991-ben. De abban a pillanatban megint volt egy problémájuk, mert a mi ellenőrzésünk nélkül semmisítették meg. Akkor felástuk a sivatagot azon a helyen, összeraktuk a felrobbantott robbanófejeket, DNS-próbákat vettünk róluk, és megállapítottuk, hogy ez megint nem stimmel, mert az irakiak által bevallotthoz képest jóval több olyan robbanófejet találtunk, amelyet korábban lépfenével töltöttek meg.

Vagyis, az irakiak csak azt vallják be, amit rájuk bizonyítanak, és a külvilág nem tudja pontosan, mi történik valójában.

Természetesen csak az irakiak tudják, mi az igazság. Mi nem tudjuk. Nem lehet minden apróságot, minden kémcsövet megtalálni. De ha tudjuk, hová kell figyelni, ha vannak információink külföldről, műholdakról, disszidensektől, és az egészet összeillesztjük, akkor van esélyünk, persze nem száz százalékos.

Én is éppen a százalékokra gondoltam. A felügyelők beszámolója olyan, mint az időjárásjelentés. alapjában stimmel, de nem tudni, hány százalékos valószínűséggel. Gabriele Kraatz-Wadsack mosolyogva hallgatja ezt a hasonlatot, és így válaszol:

A jelentések nagy valószínűséggel azért helytállóak, mert beleírjuk: a nyomok hiánya nem jelenti azt, hogy nincs ott semmi. Nem lehet megakadályozni, hogy valaki titokban sütögesse a pecsenyéjét, de ha jó az ellenőrzés rendszere, annak elrettentő hatása van. Ehhez jön még a politika, a Biztonsági Tanács. Ha valami kiderül, akkor minden lehetséges lépést meg lehet tenni, egészen a szankciókig.

Következő kérdésünk: mennyi fertőző anyagra van szüksége Iraknak? Tavaly, az amerikai antrax-pánik idején láthattuk, hogy egy borítékban egy kevés por elegendő egy ember halálához.

A terrorizmust egészen másképp kell értékelni. Amerikában láttuk, hogy a terrorizmushoz négy gramm antrax is elég, de biológiai fegyvergyártáshoz nagyobb mennyiségekre van szükség. A kiinduláshoz néhány gramm elég, de aztán ki kell tenyészteni, nagy erjesztő berendezésekbe tenni, és így tovább. Az iraki erjesztő kapacitás 5.000 liter, és ezt felügyelőként észreveszi az ember.

Tehát nem azt a kevés anyagot kell keresni, hanem a nagy berendezéseket - mondja az ENSZ-felügyelő. Az üzemeket pedig meg lehet figyelni, még ha oltóanyag-gyárnak mondják is. A felügyelők bármikor, bejelentés nélkül odamehetnek. Hogy mikor, hová készülnek, azt az irakiak, még ha lehallgatják őket, sem tudják előre, mert az előkészület úgy zajlik, hogy zárt ajtók mögött táblára írják az operatív tervet. Amikor elindulnak, a konvojt a felügyelők vezetik, az irakiak csak kísérők, és nem mondják meg nekik, hová indulnak. Hogy mekkora meglepetés, azt persze beszélgetőpartnerünk maga se tudja, de szavaiból az tűnik ki, hogy az az idő, mire az irakiak felismerik az úti célt, nem elég a nyomok eltüntetésére. Ráadásul akár egy nap kétszer is el lehet menni ugyanoda, ha valami gyanús.

Ezen kívül olyan üzemekben, amelyek hamar átállíthatóak, kamerákat szereltünk fel. A kamerákkal persze nem látni, mi történik a tartályban, de azt látni lehet, ha az emberek védő-öltözetet viselnek, ha hirtelen megnő az aktivitásuk, ha ünnepnap dolgoznak vagy reggel korán kezdenek, mielőtt az ellenőrök odaérnek. A kamerával ezt észrevennénk, és odamennénk. A kamerák 24 órán át működtek. Irakból és New Yorkból is figyelték őket.

Ezek a kamerák továbbra is ott vannak, de most nem működnek. Fontos az iraki külkereskedelem ellenőrzése is. Tudják, mi jut be Irakba, és észreveszik, ha nem baromfitáp, hanem valami más. A műholdak most is regisztrálják, hogy valami épült, de természetesen nem látnak be a pincékbe és tartályokba. Ha meg a felügyelők nincsenek a helyszínen, akkor pláne nem elég azt tudni, amit a külkereskedelmi statisztikák és a műholdak mutatnak.

A biológiai fegyverekkel ráadásul az a helyzet, hogy Irak az országon belül is talál kórokozókat. Ha például a lépfenéről beszélünk, az Irakban természetes körülmények között előforduló betegség, nem nehéz kórokozókat találni.

Miután megismerkedtünk a nemzetközi felügyelők munkájával, meg kell kérdeznünk, mekkora a veszély? Iraknak vannak rakétái, és katonai szakértők számolgatják a hatótávolságot, melyik országokat, melyik városokat érhetnék el. Mennyi biológiai töltete lehet Iraknak, illetve mennyire lenne szüksége, és mekkora bajt tudna okozni?

Gabriele Kraatz-Wadsack, aki nem politikus, hanem mikrobiológus, azonban óvakodik attól, hogy azt latolgassa, hány embert, milyen országokat fenyegetnének az iraki biológiai fegyverek. Mint mondja, tudósként nem adhat meg számokat, ha tíz ismeretlen van az egyenletben. De általánosságban így válaszol, amikor megismétlem a kérdést, hogy mennyire tartja veszélyesnek Irakot?

Attól függ, kinek? Irak szomszédja vagyok vagy sem? Mindenki saját maga elemzi, mennyire van veszélyben, és ez politikai elemzés, nem pedig technikai. Mit tehet Irak? Irak a 70-es évek óta dolgozik biológiai fegyverprogramján. Évtizedeken át ugyanazokkal a tudósokkal, akik most is együtt vannak. Szóval, ami a biológiai fegyvereket illeti, minden rendelkezésére áll. A kérdés persze az, hogy akar-e biológiai fegyvereket gyártani. Ez megint politikai kérdés, de a lehetőség megvan. A helyzet azért kritikus, mert az ENSZ nem derítette föl maradéktalanul, mije volt Iraknak, mert akkor kellett elhagynunk az országot, amikor még nem tártunk föl mindent.

Érdemes még megjegyeznünk, hogy más országoknak is lehetnek veszélyes biológiai fegyvereik, de Irak az egyetlen, amelyet így ellenőriznek. A német szakértő felidézi, hogy a többi fegyverzetellenőrzési rendszerhez, például az atom és a vegyi fegyverekhez képest a biológiai fegyverek korlátozásáról csak megállapodás létezik, de nincs hozzá ellenőrző rendszer.

Végül még egy kérdés: korábban, amikor még más volt a világpolitikai helyzet, németek, amerikaiak és mások is támogatták Irakot, szállítottak olyasmit, amit azóta többször megbántak. Mi a helyzet a biológiai fegyverek gyártásához alkalmas dolgokkal?

Korábban minden másképp volt, például az export-ellenőrzés is. Nem arról van szó, hogy Irakot feltétlenül szándékosan támogatták volna. Ami a biológiai fegyvereket illeti, egyértelműen kijelenthetem, hogy egyetlen cég sem szállított semmit úgy, hogy tudatában lett volna a következményeknek. Irak például oltóanyag-gyártás ürügyén vásárolt erjesztő berendezéseket - nem Németországból, hanem máshonnan. A céggel még üzembe is helyeztették, aztán amint elmentek a szerelők, az egészet leszerelték és átvitték abba a bizonyos baromfitáp-gyárba, amelyet eleve biológiai fegyvergyárnak építettek. Vagyis akkor nem lehetett ellenőrizni, mi történik, jóhiszeműen oltóanyag-gyárat exportáltak. Még a kórokozó törzseket is orvosi célokra rendelte meg a bagdadi egyetem. A 80-as években ez lehetséges volt, csak később, az Öböl-háború után derült ki, hogy jobban kell ellenőrizni, és az amerikai antrax-történet óta kezelik még szigorúbban a tudományos és diagnosztikai célokra tenyésztett kórokozó törzseket. Szóval, senkinek sem lehet utólag szemrehányást tenni. Más területeken talán voltak dolgok, de a biológiai fegyverek körül nem.

2002. szeptember