A miniszterelnök egy ló

Na jó, ha pontosabban megnézzük, látszik, hogy nem ló, hanem egyszarvú (unikornis), de az is állat. Tony Blair elégedetten vigyorog, hatalmas fogai mind kivillannak a pofájából. Vele szemközt a másik címerállat, az oroszlán, nem más mint maga a királynő (Isten óvja!). Szintén mosolyog, karján helyre kis címeres ridikül. Kettőjük között, a címerpajzs tetején -- horribile dictu -- igazi angol teáscsésze. Ami majdnem olyan, mintha a magyar szent korona tetején -- mit is mondjak -- egy üveg Kinizsi billegne.

Ha valaki nem tudná, mit jelképez a nagy műgonddal megszobort karikatúra (Gerald Scarfe műve), a szöveg elárulja. A királynő és Tony Blair a tradicionális Britannia örömei fölött elnökölnek, úgymint: meleg sör és krikett, Beefeaters és kergemarhakór (ugye, értik a finom humort: a királyi gárdisták hagyományos neve is a marhahús-evésre utal), valamint késve érkező vonatok és a levelek a síneken.

Utóbbi magyarázatra szorul. A "leaves on the line" azóta vált szállóigévé, mióta az akkor még állami kézben lévő Brit Vasút azzal találta megindokolni a késéseket és vált köznevetség tárgyává, hogy arra hivatkozott: levelek hullottak a sínekre, és azok akadályozták a közlekedést.

Nincs más a büszke Britanniában, amit közszemlére leheten tenni? Ezt érdemli a tekintélyes királynő és a többség által megválasztott miniszterelnök? Siessünk hát elárulni, hol láttunk a karikatúrát: a londoni Millennium Dome-ban, abban a grandiózus csarnokban, amely Tony Blair szívügye volt, és amelyben a kiállítás fő témája a hivatalos ismertető szerint az, hogy milyen optimizmussal lépi át Britannia az új évezred küszöbét. Ennek megfelelően a kormány hagyta jóvá a kiállítás tervét. A sajtóanyag, amellyel ellátják az újságírókat, nem mulasztja el megemlíteni, hogy Blair ott volt a bokrétaünnepségen, és maga Blair volt az, aki bejelentette az egymillió iskolásnak szóló ingyenjegy-programot.

Mégis, Blair patákkal és szarvval felszerelve virít a britek önarcképét bemutató pavilonban. És az ármánynak ezzel nincs vége. Kissé távolabb, az emberi test rejtelmeit bemutató pavilon szomszédságában egy világhírű kozmetikai cég kis számítógépes játékot helyezett el. Meggyőződhetünk arról, hogy a legtöbb ember feje se nem szimmetrikus, se nem arányos. Julia Robertsnek ez kifejezetten jól áll: ha néhány gombnyomással szabályossá tesszük az arcát, már nem is az igazi. Ám ha Károly herceg fejét kezdjük nyomkodni, bizony még egyértelműbbé válik, hogy a ferde feje helyett lehetne normálisabb kinézete is a trónörökösnek. És meg lehet próbálni ugyanezt Maggie Thatcher fejével is. (Ha a teáscsészét szabad volt egy üveg Kinizsihez hasonlítanom, akkor ez meg olyan, mintha a kőbányai vásárvárosban -- uram bocsá' -- Antall József fizimiskáját lapogathatnák a képernyőn a vidám látogatók.)

Persze, ha Thatcher fejéről van szó, nem az a fontos, hogy néz ki, hanem az, hogy mi van benne. A magyarországi politika iránt is érdeklődő londoni barátom meséli, hogy a konzervatív miniszterelnök annak idején minden poszt betöltésénél csak azt kérdezte: ez a mi emberünk-e? Meg azt is hallom, hogy az akkori londoni főpolgármester, a munkáspárti Ken Livingstone történetesen nem volt a konzervatívok embere. Thatcher meg is szüntette a londoni főpolgármesteri posztot, és 14 hosszú éven át egy kormánymegbízott meg a kerületi polgármesterek igazgatták a nagyvárost. (Jó, nem veszem elő többet a teáscsészét és a Kinizsit.) A történet azért jutott sokaknak eszébe, mert Blair megszüntette ezt a visszásságot, megint választottak főpolgármestert, és ugye emlékeznek a hírekből, ki lett az: Ken Livingstone. Pedig Blair nem kifejezetten rá gondolt. Olyannyira, hogy gyorsan átalakították a Munkáspártban a szabályokat, mégpedig londoni barátnőm szerint úgy, hogy egy észak-koreai választás ehhez képest igen demokratikusnak tetszhetett. (Azóta megint Berlinben vagyok, kezembe veszem a Die Zeit legutóbbi számát, és azt olvasom a második oldalon, hogy Blair a demokratikus centralizmus lenini modelljét ápolja.) Livingstone-t ez nem ingatta meg, önálló jelöltként indult, mire kizárták a pártból. Fölényesen nyert. Mondhatni, egyszerre adott pofont Thatchernek és Blairnek.

Ja igen, a Londonban töltött hosszú hétvégén meggyőződhettem róla: a pázsit, a távoli szomszéd rétje tényleg zöld, és elég jól bírja a strapát, rá lehet lépni, lehet rajta focizni, piknikezni, mindent kibír. Erről mondják mindig, hogy többszáz éve nyírják.

2000. május