Pártfinanszírozás

"A pártfinanszírozás tökéletes rendszere nem érhető el." Ez a megállapítás magas szintű tudós testülettől származik: attól a szakértői bizottságtól, amelyet a szövetségi elnök hívott életre, nem sokkal a Kohl-ügy kipattanása után. A Helmut Kohl nevéhez fűződő, de nem csak Kohlt érintő ügyre a magyar hallgató is jól emlékezhet. A történet fejezetei közé tartozott a kereszténydemokrata kancellár és pártelnök fekete pártkasszája, a Svájcban kézből kézbe adott aktatáska, egy gyanús - és mellesleg azóta is kanadai menedékjogot élvező - fegyverkereskedő vallomásai, Kohl utódjának, Wolfgang Schäuble pártelnöknek a bukása csekély százezer márka miatt vagy a hesseni tartományi pártszervezet luxemburgi alapítványi számlái.

A pártpénzügyi botrányok nem korlátozódtak sem a kereszténydemokratákra, sem a 90-es évekre. Tavaly júniusban Kölnben két szociáldemokrata politikust és egy vállalkozót vettek őrizetbe. Egy szemétégető mű több mint egymilliárd márkás beruházásának elnyeréséért a vállalkozó nem egészen egy ezreléket juttatott a Kölnben kormányzó szociáldemokraták néhány illetékesének, akik aztán a pénzt titkos csatornákon és szabálytalan módszerekkel a pártkasszába folyatták. Pár hónappal később a wuppertali főpolgármester ellen indult eljárás, miután félmillió márkát fogadott el egy építési vállalkozótól. Azóta kiderült, hogy a félmillió igaz volt, csak a vesztegetés nem, a főpolgármestert a bíróság felmentette a vád alól. Szintén tavaly ősszel a szabad demokraták alelnöke, Jörgen Möllemann kavart botrányt. A szeptemberi választás előtt egy Izrael-ellenes röplappal keltett feltűnést. Nemcsak a tartalom, hanem a finanszírozás körül is bajok voltak. Möllemann lényegében ugyanazt csinálta, mint annak idején Kohl: ismeretlen adományozóktól nagyobb összegeket fogadott el. Hogy a szabálytalan adományokat palástolják, a pénzt több számlán átfolyatták, és kisebb összegekre bontották. Azóta sem tudni, kik adtak titokban pénzt a röplaphoz.

És ezek az esetek már az után kerültek nyilvánosságra, hogy a Kohl-ügy nyomán, a már említett szakértői bizottság jelentését is figyelembe véve, tavaly áprilisban a parlament megszigorította a párttörvényt. Németországban akár börtönbe is kerülhetnek azok a politikusok, akik szabálytalan adományokat fogadnak el pártjuk részére: őket a törvény három évig terjedő börtönnel és pénzbírsággal fenyegeti. Egyúttal megszigorították a szabályokat, például alacsonyabb az az összeghatár, ameddig névtelenül is lehet pénzt adni a pártoknak. A pártoknak ezen kívül nagyobb betekintést kell engedniük pénzügyeikbe. A törvényt a szociáldemokrata-zöld koalíció mellett az ellenzék többsége is elfogadta, egyedül a parlament balszélén ülő szocialisták szavaztak ellene, mert ők még szigorúbb szabályokat szerettek volna. Azóta egy év telt el, és korai lenne megállapítani, hogy a pártpénzügyek valóban tisztábbak lettek-e.

A kezdetekben, amikor a nyugatnémet demokrácia nagyjából olyan fiatal volt, mint mostanában a magyarországi, akkor még sokkal szabályozatlanabb volt a pártok finanszírozása. Sokat emlegetik az ártatlanul hangzó Állampolgári Egyesület nevű társadalmi szervezetet, amelyet a pártok támogatására alapított 53-ban a Német Iparszövetség. Az egyesület adományokat gyűjtött a pártoknak, a pénz nagyja a polgári pártoknak, egy kisebb része a szociáldemokratáknak jutott. Azokban az időkben ezen senki sem akadt fönn: egy évtizeddel a nácizmus bukása után, a hidegháború legforróbb éveiben a gazdaságnak fontos érdeke volt a demokrácia és a pártok megerősítése. Az egyesület - ma már tudjuk - egyúttal pénzmosodaként működött: a rajta átfolyó pénzek után senki sem adózott. Az ilyen adományok adómentességét a legfelsőbb bíróság 1958-ban korlátozta. Emögött az a gyakorlati megfontolás állt, hogy a párt-adományok adómentessége lényegében állami támogatást jelent a pártoknak, mégpedig annál nagyobbat, minél gazdagabb az adományozó. Magára a párttörvényre kis híján húsz évet kellett várni: a 49-es alkotmány már előírta, de csak 67-ben született meg. A jogi helyzettől függetlenül, a pártpénzügyi botrányok nem szűntek meg. A legnagyobb - pontosabban a Kohl-ügy előtti legnagyobb - a Flick-botrány volt, a 70-es évek végén. A Flick-konszern azért adott jó sok pénzt a pártoknak, hogy adómentességet kapjon egy nagy részvényüzlet után. A Flick-ügyben az akkori parlamenti pártok többé-kevésbé mind érdekelve voltak, de leginkább a szabad demokrata gazdasági miniszter, Lambsdorff gróf égette meg magát.

A vissza-visszatérő botrányok közepette kevés szó esik a pártfinanszírozásnak arról a csatornájáról, amelyet a pártokhoz közeli alapítványok jelentenek. Ez legfeljebb kisebb vitákat vált ki, de tulajdonképpen csöndben zajlik. Mindegyik parlamenti párt közelében működik egy politikai alapítvány. A legkorábbi a szociáldemokratáké, a Friedrich Ebert alapítvány, amely még 1925-ben alakult, a császárság utáni első birodalmi elnök, a szociáldemokrata Friedrich Ebert hagyatékából. A többiek későbbiek. A szabad demokraták körül 58 óta van meg a Friedrich Naumann alapítvány, a két keresztény párt hívei a 60-as évek végén alapították a Konrad Adenauer és a Hanns Seidel alapítványt. A Zöldek 96-ban csatlakoztak, a nagy író, Heinrich Böll nevét viselő alapítvánnyal, és végül az állampárt utódának számító szocialistáknak is van alapítványuk 1999 óta, ez Rosa Luxemburg nevét viseli.

A felsorolásból kitűnik, hogy az alapítványok többsége nem kezdettől fogva kíséri a Szövetségi Köztársaság pártjait. Feladataik mindenesetre hasonlóak. Hivatalosan négy fő feladatuk van, mégpedig a politikai képzés, a fiatalok tanulmányainak támogatása, a társadalomtudományi kutatás és a nemzetközi segítségnyújtás. Mivel ezek - megint csak hivatalosan - közcélú és minden polgár javát szolgáló feladatok, az alapítványok költségvetésének nagyjából 90 százalékát az állam fedezi. Ez az arány jóval magasabb, mint amilyen mértékben az állam a pártokat támogatja. Valójában ezek az alapítványok csupa olyasmit végeznek az állami pénzből, ami a pártokat tehermentesíti - mintegy átvállalják a pártok munkájának egy részét. De ez csak a gyakorlatban van így, jogilag nem. Az alkotmánybíróság 1992-ben állapította meg, hogy a pártok nem azonosíthatóak a pártokhoz közeli alapítványokkal, és ebből természetesen az következik, hogy az alapítványoknak nyújtott állami támogatás nem tekinthető a pártok leplezett, alkotmánysértő támogatásának. A jogi állásfoglalás szerint az alapítványok függetlenek, és az alapítványok pénze nem kerül a pártokhoz.

De azért, ha sorra vesszük az alapítványok feladatait, nem nehéz kitalálni, hogy a politikai képzésre ugyanúgy érvényes a "párthoz közeli" jelző, mint magukra az alapítványokra. A támogatásra érdemes diákok kiválasztásánál is szempont, hogy a fiatalok később valószínűleg közéleti szerepet vállalnak. A társadalomtudományi kutatások témaválasztása aszerint alakul, hogy mi foglalkoztatja a pártokat. A nemzetközi munka az alapítványok kevésbé szem előtt lévő, de fontos feladata. Költségvetésük felét erre fordítják, ami abban is megnyilvánul, hogy az állami hozzájárulás számottevő részét a Nemzetközi Gazdasági Együttműködés Minisztériuma és a Külügyminisztérium folyósítja. Az alapítványoknak módjuk van olyan kapcsolatokat is kiépíteni, amilyeneket a diplomaták nem. Az alapítványok fontos szerepet játszanak az emberi jogok védelmében, a demokratikus politikai kultúra meghonosításában, és ami ezzel együtt jár: az illető alapítványokhoz közelálló pártok támogatásában. Ez nem korlátozódik a harmadik világra. Nyilván Magyarországon is sokan emlékeznek rá, hogy a rendszerváltás környékén milyen aktívak voltak a német pártalapítványok.

Inkább csak kuriózum a nemrég történt török eset, de azért jelzi, hogy a pártokhoz közeli alapítványok időnként belemásznak a belpolitikába. Márciusban az ankarai állambiztonsági bíróság bűncselekmény hiányában fölmentett 15 németet. A vádlottak öt német intézet - köztük a négy nagy német parlamenti párthoz közel álló alapítványok - munkatársai voltak. Azzal vádolták őket, hogy összeesküvést szerveztek a török államrend ellen, szakadár kisebbségeket támogattak, és felbujtották a lakosságot, hogy tiltakozzon egy környezetszennyező aranybánya ellen. Az effajta vád legalábbis szokatlannak mondható két NATO-szövetséges viszonyában, ráadásul az ügy nem múlt el egészen: a török belügyminisztérium újabb vizsgálatot folytat a kereszténydemokratákhoz közel álló Konrad Adenauer alapítvány ellen, mert állítólag illegálisan támogatott egy török konzervatív pártot. Egy korábbi esetben azóta sem bizonyított gyanú lengte be az alapítványokat. A 70-es évek közepétől a német kormány a titkosszolgálat útján pénzelte a diktatúra ellen küzdő spanyol és portugál ellenzéket. Ezzel kapcsolatban szellőztette meg a német sajtó jóval később, a Kohl-ügy idején, azt az azóta is bizonyítatlan feltételezést, amely szerint a titkos pénzek a Spanyolországban és Portugáliában ténykedő német pártalapítványok révén akkoriban részben visszacsordogálhattak a német pártokhoz.

2003. május