Politikus-bűnök

A focicsapatot kihúzta a bajból, de ő maga belebukott. Tavaly novemberben lemondott Reinhardt Klimmt közlekedési miniszter, néhány nappal az után, hogy 27.000 márkás pénzbüntetést szabott ki rá az ügyészség. A háttér: az FC Saarbrücken elnökeként szabálytalan szponzorálási szerződéseket kötött. Ez még minisztersége előtt történt, amikor tartományi politikus volt. Amíg csak gyanúról volt szó, a kormányzó német szociáldemokraták igyekeztek megtartani a közlekedési minisztert, de miután hűtlen kezelésért az ügyészség kiszabta és Klimmt elfogadta a büntetést, már csak néhány napos haladékról lehetett szó. A dolog azért is kellemetlenné vált, mert akkoriban még javában vizsgálódott az ügyészség Helmut Kohl volt kancellár ellen a nevezetes pártpénzügyi botrány miatt, ugyancsak hűtlen kezelés címén. Klimmt saját pártjában is azt mondták, hogy nem lehet kétféle mércével mérni Kohl és Klimmt ügyében.

A tavalyelőtt óta húzódó és tulajdonképpen még most is tartó Kohl-ügyről a magyar hallgató is sokat hallott már. Talán annyit érdemes felidézni, hogy amikor az ügy kirobbant, Kohl már ellenzékben volt. Vannak olyan, persze nehezen bizonyítható feltételezések, hogy korábban nem is kerülhetett volna napvilágra, mert elég nagy nyomás nehezedett az ügyészségekre, hogy ne feszegessék az ügyet. Maga Kohl jogi értelemben ártatlan. A személy szerint ellene folyó vizsgálat egy sajátos német jogintézmény alkalmazásával ért véget. Ezt a módszert főleg gazdasági bűncselekmények gyanúsítottjainál alkalmazzák. Egyfajta alkuról van szó. A gyanúsított elfogadja, hogy ügyészségi utasításra büntetést fizet. Ekkor nem kerül bíróság elé az ügy: a gyanúsított jogi értelemben ártatlannak minősül, az állam pedig lemond a költséges és bizonytalan kimenetelű bírósági eljárásról. Ilyen esetekben persze jogos a feltételezés, hogy a gyanúsított a szó hétköznapi értelmében mégsem ártatlan, hiszen akkor nem nyugodott volna bele a büntetésbe, hanem bíróság előtt igyekezett volna bizonyítani ártatlanságát. Egyébként ugyanilyen kétértelmű büntetéssel zárult le a bevezetőben említett Reinhardt Klimmt közlekedési miniszter focicsapat-támogatási ügye is.

A Kohl-ügy nem elsősorban jogi ügy. Fő vonulata a kereszténydemokrata párt és több kereszténydemokrata vezető szavahihetőségi válsága, amely a párt mindmáig tartó vezetési válságát vonta maga után. Az ügy érdekessége, hogy jogilag azért sem volt megfogható, mert a párttörvény túl laza, éppen ezekben a hetekben készült el a megszigorításáról szóló javaslat. A mostani párttörvény csak azt írja elő, hogy minden pártnak határidőre be kell nyújtania az éves mérlegét, de azt nem írja elő, hogy a mérlegnek pontosnak is kell lennie. És a mostani párttörvény nem tartalmaz személyre szóló büntetést pénzügyi visszaélések esetére.

A Kohl-ügy odahaza talán kevésbé ismert egyik szála a hesseni tartomány kereszténydemokrata pártszervezethez vezetett. Ott arra is láttunk példát, hogy a szabálytalanságok miatt távozott valaki, és arra is, hogy nem. Tavaly januárban lemondott a volt német belügyminiszter, Manfred Kanther. Igaz, a volt hesseni tartományi pártelnöknek már nem volt másról lemondania, mint parlamenti képviselői mandátumáról. Németországban ez azért keltett nagy feltűnést, mert Kanther korábban kifejezetten rendpárti, szigorú, ugyanakkor tekintélyes és feddhetetlennek látszó szövetségi belügyminiszter volt. Végül azonban Kanther volt kénytelen magára vállalni a felelősséget azért, hogy a 80-as években a hesseni tartományi CDU több millió márkát vitt külföldre, majd a szabályokat kijátszva hozta vissza a pénzt. Kínos és feszült hónapok után viszont túlélte a válságot a hesseni tartományi miniszterelnök, Roland Koch. A botrány egyik szakaszában Koch hazudott egy picit, ez aztán kiderült, erre ő bocsánatot kért, és neki lett igaza: a kereszténydemokraták fiatalabb nemzedékéhez tartozó, rendkívül szívós politikus azóta megint a párt reménységei közé tartozik.

Ahhoz, hogy egy fontos német politikus lemondjon, nincs feltétlenül szükség jogi elmarasztalásra, gyakran elég az is, ha etikailag vitatható dolgok kerülnek a számlájára. Az örök sláger úgy szól, hogy a befolyásos politikus jóindulatát gazdasági vezetők külföldi utazásokkal, repülőutakkal és hasonló szponzorálásokkal vásárolják meg. A klasszikus esetek közé tartozik két konzervatív politikus története a 90-es évek elejéről: Max Streibl bajor miniszterelnök "amigo-ügye" és Lothar Späth baden-württembergi miniszterelnök "álomhajó-ügye". Előbbi külföldi utakat és ingyen bérautókat kapott az amigóktól, a gazdaságban tevékenykedő barátaitól, és cserébe kedvező hitelekről gondoskodott, utóbbi nagy cégek költségén hajókázott tengeri nyaralásokra. Ez a vonulat folytatódott tavalyelőtt, amikor Alsó-Szászország szociáldemokrata miniszterelnöke, Gerhard Glogowski volt kénytelen távozni. Glogowski akkoriban nősült újra, és a nászutat egy nagy utazási iroda fizette. Néhány hónappal később a legnagyobb tartomány, Észak-Rajna-Vesztfália pénzügyminisztere, a szakmailag kiváló Heinz Schleußer volt kénytelen távozni. Az 54 éves, ötgyermekes családapa abba bukott bele, hogy 90-ben kétszer is elvitte a barátnőjét, a helyi vasas szakszervezet egyik munkatársát egy szolgálati vagy legalábbis annak minősített repülőútra az Adriára. Még nagyobb baj volt, hogy ezt eleinte letagadta.

Az utóbbi évtizedek történelme jó néhány emlékezetes politikus-bukást jegyzett föl. Többnyire ezekre is az volt a jellemző, hogy a botrány kirobbanása önmagában elég volt, nem kellett jogi útra terelni az ügyeket. Feltéve, ha a kifogások megalapozottak voltak. Mert megalapozatlan ügyekben az ellenzéki próbálkozások rendszerint hatástalanok maradnak. Mint például azokban az esetekben, amikor szolgálati repülők és autók szabálytalan használatáról kérdezték az előző kormány idején Rita Süssmuth parlamenti elnököt, a mostani kormány tagjai közül pedig Eichel pénzügy- és Scharping védelmi minisztert. Lemondott viszont a 90-es évek elején Möllemann szabad demokrata gazdasági miniszter, mert hivatalos levélpapíron járt közben sógora érdekében. Távozott a kereszténydemokrata Günther Krause közlekedési miniszter, mert állami pénzből fizetett egy magán költözködést és állami támogatással alkalmazta a takarítónőjét.

Ami a választási kampányban előforduló gyanús ügyeket illeti, erre a klasszikus német történet a kereszténydemokrata Uwe Barschel "becsületszó-ügye". 87 őszén a schleswig-holsteini tartományi választás előtti napon került nyilvánosságra, hogy a hivatalban lévő miniszterelnök, Barschel magándetektívekkel figyeltette vetélytársát, a szociáldemokrata Björn Engholmot, és terhelő adatokat próbált szerezni a lejáratásához. Egy emlékezetes sajtóértekezleten Barschel becsületszavát adta, hogy nincs köze a piszkos ügyletekhez. Ezt a becsületszót mind a mai napig szállóigeként emlegetik Németországban, amikor a politikusok megbízhatóságáról van szó. Barschel a becsületszó után pár nappal mégis lemondott, majd egy pótválasztás eredményeképpen Engholm lett az új miniszterelnök. Más történet, hogy Barschelt alig egy hónappal a becsületszó után egy svájci szállodában egy fürdőkádban halva találták. Mind a mai napig nem tudni, gyilkosság vagy öngyilkosság volt-e. Végül azonban Engholm miniszterelnöksége sem maradt zavartalan. Pár év elteltével kiderült, hogy Engholm hazudott a parlamenti vizsgálóbizottságnak: letagadta, hogy már több hónappal a választás előtt tudott vetélytársa detektívesdijéről. Kiderült az is, hogy Engholm munkatársai 50.000 márkát adtak Barschel egyik munkatársának, cserébe azért, hogy pár hónapig hallgasson, és csak közvetlenül a választás előtt játssza ki ezt az ütőkártyát. Miniszterelnökségének hatodik évében Engholm a leleplezések hatására lemondott, és soha többé nem tért vissza a politikai életbe, pedig akkoriban ő volt a szociáldemokraták reménysége, akár kancellár is lehetett volna belőle.

De hogy ne csak régi tanmeséket mondjak el, befejezésül két eheti hír. Az egyik a hamburgi tartományi kormány belügyminiszteréről, Roland Schillről szól. Ő az úgynevezett "Schill-párt", egy vadonatúj, jobboldali, rendpárti kis párt első embere, és egy bírósági eljárás árnyékában ért el látványos sikert a pár hónappal ezelőtti hamburgi választáson. Schill éveken át bíró volt, és kemény ítéleteivel kiérdemelte a "Kíméletlen Bíró" nevet. Egyszer az történt, hogy a tárgyalás megzavarása miatt háromnapi elzárásra ítélt két embert, és az ügyvédjük fellebbezését pont addig a három napig fektette el, amíg úgyis szabadlábra kerültek. Schill bírót első fokon 12.000 márka pénzbírságra ítélték, joggal való visszaélés miatt. Ő felmentésért, az ügyész súlyosabb tényállás megállapításáért fellebbezett. A legfelsőbb bíróság a hamburgi választás előtt utalta vissza újratárgyalásra az ügyet, és az újabb per most, nem sokkal a tartományi kormány hivatalba lépése után, tegnap kezdődött. Az ítélet a jövő hétre várható.

Ugyancsak a hét hírei közé tartozott, hogy felerősödtek a spekulációk a szászországi miniszterelnök, Kurt Biedenkopf lemondásáról. A kereszténydemokraták egyik nagy öregje a német egyesítés óta folyamatosan abszolút többség birtokában kormányoz Szászországban. Neki most azért inog a széke, mert éveken át feltűnően alacsony lakbérért lakott egy feltűnően elegáns szolgálati villában, és még a személyzetet is a Szász Szabadállam fizette, még akkor is, amikor a személyzet Biedenkopf bajorországi magánüdülőjében vezette a háztartást.

2001. december