Schröder Honeckernél

Egy kis amerikai zene a türingiai sültkolbász és a berlini sör mellé, hogy jobban teljen az idő a várakozás közben. Berlinnek ezen a keleti fertályán a sorban állás azelőtt kollektív élmény volt ugyan, de pont ezen a helyen biztosan nem lehetett sorban állás. Ebben az épületben volt Erich Honecker egyik irodája, ez volt az Államtanács épülete. Most pedig azért állnak sorba az emberek, hogy a nyitott kapuk napján megnézhessék Gerhard Schröder irodáját: az ideiglenes munkahelyét, amíg felépül a Reichstag közelében a végleges kancellária. Aki bejut, kaphat emlékbe Gerhard Schröder-es képes-levelezőlapot, de nem ez a legnagyobb élmény. Ami egyedülálló, az a lépcsőház szocreál üvegfala. Az üvegfestmény tetején a kompozíció csúcspontja a jólismert NDK-címer a kalapáccsal, a körzővel és a búzakoszorúval. Van a képen munkás, paraszt, értelmiségi és matróz puskával, kohó és űrhajó, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht. Az érdeklődő berliniek szorgalmasan fényképeznek és videóznak. Kérésemre egyikük értelmezi a képet:

Az akkori NDK hatalmának az alapjai: a katonák, a munkások és a parasztok hatalma. Szokás kérdése, de biztosan meg lehetett volna szokni.

Jó, jó, mondom, de vajon Schröder kancellár mit szóljon ehhez, amikor az irodájába megy?

Nem kell, hogy nehezére essen. Az embernek mindenütt együtt kell élnie a történelemmel.

Ez egy kelet-berlini látogató véleménye. De a félreérthetetlen gúny mellett megértőnek mutatkozik egy idősebb nyugat-berlini látogató is.

A végén csupa boldog embert látunk az NDK-ban. Minden szocialista boldog volt. Ez is egy szép állam volt

-- mondja, de aztán a történelem és a politika iránt érdeklődő feleségével együtt állást foglal:

Nem lehet minden kidobni a szemétbe. Ma mindent kidobnak, ami nem passzol a képbe. Pedig nem kéne. Nekünk, berlinieknek megvan a saját történelmünk, és még megcsonkítják. Azt hagyják meg, ami tetszik valakinek, a többit meg kidobják

-- panaszolják, de, nehogy valamilyen ideológiai kötöttségre gondoljak, a férfi felvilágosít:

Pedig a rendszerrel egyáltalán nem értettem egyet. Nem volt az én világom, én nem az NDK-ból vagyok, hanem Nyugat-Berlinből.

Mindenesetre a látogatóknak nem lehet panaszuk: a Schröder-féle kancellárián nem tüntették el teljesen a Honecker-idők nyomait. Pedig talán nem ártott volna, például a halványdrapp mongol kecskebőr falborítás arany nyomással elég ronda. De a látogatók, akik türelmesen sorba állnak, mint egy múzeumban, elégedettek a látvánnyal. A múzeumi hangulatot fokozza, hogy a kancellár irodáját csak kordon mögül lehet megtekinteni, kívül-belül biztonsági őrök állnak. A látogatók kedvéért az íróasztal sarkán feltűnően kifelé fordították a viszonylag új Schröder-feleség, a fiatal Doris bekeretezett arcképét. Ez főleg a nyugdíjasoknak tetszik. De nem lehet sokáig bámészkodni, az őrök tovább terelik az embereket, hosszú a sor odakint.

Sok az érdeklődő a szomszédos Külügyminisztériumban is, Joschka Fischer birodalmában. A látogatók közül többen meglehetősen tájékozottak, tudják, hogy a nagy házban 45 előtt a birodalmi bank székelt. Meg lehet-e nézni a földalatti páncéltermet -- kérdezik, de sajnos nem, ott még építkeznek. Az idegenvezetőről meg a végén kiderül, hogy nem is idegenvezető.

Pont egy hete érkeztem Seattle-ből -- mondja, úgyhogy tőle aztán hiába is kérdezem, hogy érzik magukat a bonniak Berlinben. Ő nem Bonnból jött, hanem főkonzul volt Amerikában. A külügyesek egyébként is megszokták, hogy mindig költöznek, úgyhogy ők örülnek Berlinnek, mondja diplomatikusan a diplomata, de elismeri, hogy a többi minisztériumban mérsékeltebb lehet az öröm.

Tudja, az ő helyzetük más. Megszokták, hogy az egész életüket Bonnban töltik, házat építettek, odaköltöztették a szülőket, ott jártak iskolába a gyerekek.

Szóval, a költözés után, pontosabban közben akadnak zökkenők. A parlamentben a képviselők panaszkodnak, hogy az új, berlini biztonsági emberek időnként igazoltatják őket. De ez semmi, egyszer ülésezés közben éhesek maradtak egy parlamenti bizottság tagjai, mert a péknek nem volt belépője, és nem engedték be a zsömlékkel. Bonnban ilyen kellemetlenségek nem eshettek volna meg. A berlini rendőrök meg tilos parkolásra hivatkozva elküldik a nagy fekete Mercedeseket a Reichstag mellől, némelyik honatyának pár lépést gyalog kell megtennie. Abban nincs változás, hogy a képviselők meglehetősen ritkásan töltik meg az üléstermet, de amiatt panasz volt, hogy nincs bekötve minden telefon, ezért késve értesülnek, ha szavazás miatt vissza kell sietni a terembe.

De ne hallgassuk el, a költözés további gondokkal is járt. A keleti és a nyugati hivatalnok-fizetések még mindig nem egyformák. Aki Bonnból jött, hozta magával a fizetését, de a keletiek -- akár ugyanabban az irodában -- kevesebbet kapnak. De csak Keleten. Pontosabban akkor, ha a minisztérium központja a volt Kelet-Berlinben van. A Belügyminisztériumban például nincs gond, a szép új épület Nyugaton van, ott mindenkinek nyugati fizetés jár. Ugyanígy a parlamentben is: ha csak néhány lépésnyire is, de a Reichstag nyugatra van a Fal helyétől. A legtöbb minisztérium azonban a történelmi belvárosban, vagyis Keleten van. A nyugatiak minden szolidaritása ellenére a szakszervezetnek még nem sikerült elérnie, hogy a német egyesítés a fizetésekre is kiterjedjen.

1999. szeptember