Kormányváltás

Amikor kiderült, hogy 16 évi kormányzás után Helmut Kohl kancellárnak és kormányának távoznia kell, lázas tevékenység kezdődött a kancellári hivatalban. Iratokat semmisítettek meg, számítógépes merevlemezeket töröltek. Hogy miért? Mert a távozó kormány szerette volna eltitkolni a gyanús korrupciós és privatizációs ügyeket, nehogy a kényes információk a szociáldemokrata-balliberális koalíció embereinek kezébe kerüljenek.

Legalábbis így látta a helyzetet az új kormány, amely 1998-ban került hatalomra Bonnban. És a gyanakvó gondolatokat tett követte. Vizsgálóbiztost kértek föl - és azóta nem tudni pontosan, mi az igazság. A vizsgálóbiztos sok gyanús jelre bukkant, de az egész valahogy azóta sem fogható meg. Pedig a vizsgálóbiztos minden gyanún felül álló ellenzéki politikus volt. Burkhardt Hirsch személyében egy idős és tapasztalt szabad demokratát kért fel Gerhard Schröder, a szociáldemokrata kancellár. Vagyis a Kohl-kormány viselt dolgait a Kohl-kormány kisebbik koalíciós pártjának egyik tagja vizsgálta. Ez egyébként nem példátlan. A Schröder-kormány több fontos bizottság vezetését is tekintélyes ellenzéki politikusra bízta. Ez történt akkor, amikor Schröder egyik bizalmasa, Bodo Hombach akkori kancellária-miniszter, a későbbi Balkán-megbízott nem boldogult a náci időkben dolgoztatott kényszermunkások kárpótlásának nehéz ügyével. Schröder akkor egy tekintélyes szabad demokratát kért fel, Lambsdorff grófot, és ő végül sikeresen végig vitte a tárgyalásokat. Az új bevándorlási törvény előkészítését a parlament volt kereszténydemokrata elnökére, Rita Süssmuthra bízta a kancellár, a hadsereg reformját előkészítő bizottságot pedig szintén egy kereszténydemokrata politikus, Weizsäcker volt szövetségi elnök vezette.

Mindez apró jele annak, hogy a Szövetségi Köztársaságban hagyományosan konszenzus-demokrácia működik. Aki kormányváltás után ellenzékbe kerül, az nincs kiszorítva a politikai életből. Ezt mutatja az is, hogy a legtöbb fontos országos intézmény élén a Schröder-kormány hatalomra kerülése nem hozott személyi változást. A Kohlék idején kinevezett vezetők ott maradtak olyan intézmények élén, mint a jegybank, a szövetségi munkaügyi hivatal, az alkotmánybíróság. Nem is beszélve az országos közszolgálati tévék elnökeiről és más felső vezetőiről, akiket a kuratóriumok - a pártok arányaira kényesen ügyelve - eleve úgy választottak meg, hogy egyik nagy párt se panaszkodhasson. Az adóhivatalt, az ügyészséget meg sem említem, mert ezek és más fontos intézmények Németországban nem annyira országos, mint inkább tartományi hatáskörbe tartoznak, és nem érinti őket, hogy a fővárosban milyen a kormány összetétele. A minisztériumokban és más fontos helyeken pedig a köztisztviselők többsége hagyományosan úgy tekintheti, hogy nyugdíjas állása van, függetlenül attól, hogyan váltják egymást a kormányok.

Ami a bevezetőben említett iratmegsemmisítéseket illeti, a vizsgálóbiztos sok gyanús nyomra bukkant, de végül az elveszett iratok egy része felbukkant más helyeken, például a pénzügyminisztériumban, hiszen az alapos német ügymenetben a másolatokat is iktatták. Az egyik gyanús nyom pedig tévesnek bizonyult. A volt NDK-nagyüzem, a Leuna vegyiművek privatizálása körül voltak ugyan zűrzavaros ügyek, de arra nincs bizonyíték, hogy a Kohl-kormányt megvesztegették volna. Ezt állapította meg, évekkel Kohlék távozása után, az illetékes ügyészség, elég határozottan kipukkasztva azt a léggömböt, amelyet a Schröder-kormány és a sajtó addig elég nagy odaadással fújt fel. Ez persze a közismert Kohl-ügyön nem sokat változtat. Továbbra is tényként kezelhetőek a pártfinanszírozás körüli szabálytalanságok, amelyek tönkretették Kohl tekintélyét, és amelyek évekre visszavetették a kereszténydemokrata pártot. A Kohl-ügy kirobbanásában azonban nem a következő kormány játszotta a főszerepet. Az ügyet a kormányváltás idején már évek óta vizsgálták, és a szálak szinte véletlenül vezettek Kohlhoz. Az adóhivatal és az ügyészség eredetileg egy kétes hírű fegyverkereskedő ügyeivel foglalkozott, rajta keresztül jutottak el a kereszténydemokraták pártkincstárnokáig, és ez a szál vezetett Helmut Kohlhoz. A fegyverkereskedő egyébként évek óta Kanadában dekkol, egyik kormánynak sem sikerült elérnie, hogy adják ki Németországnak.

Ami pedig a választás előtti eseményeket illeti, itt nincs kampánycsend. A pártok választási propagandájának egyetlen korlátja van: a választás napján a szavazóhelyiségek közelében tilos a pártpropaganda. Egyébként akár a választóurnák lezárásáig lehet buzdítani a polgárokat, és a pártok ezt az utolsó napokban és órákban meg is teszik.

2002. május