Kohl magával rántja Schäublét

Hosszú folyosót látunk. Egy magányos férfi gurul felénk, majd a folyosó végére ér, valamerre elkanyarodik a tolókocsijával és eltűnik. A felvétel a német parlament, a Reichstag épületében készült, azokban a napokban, amikor a héten Wolfgang Schäuble hosszú útjának végére ért, lemondott a német kereszténydemokrata unió mindkét vezető posztjáról.

A tolókocsinak egyébként nincs nagy szerepe, bár az utóbbi időben az volt az érzésem, mintha a német tévékben gyakrabban mutatták volna azt, amit korábban inkább kerültek: Schäublét mint esendő embert, amint begurul a párt-tanácskozások vagy sajtóértekezletek helyszínére. Akkurátusan begombolt zakója kissé felcsúszik, ahogy két kezével tekeri a kerekeket, aztán odagurul az asztalhoz, megigazítja a zakóját, és megint az politikus, akit megszoktunk: józan, megfontolt, időnként mosolyog, de csak egy kicsit, és nem szívből, hanem inkább udvariasságból. Schäuble kemény és határozott politikus volt a merénylet előtt is, és azóta is. A merényletet 1990 végén követte el egy elmebeteg, egy vidéki választási gyűlés után. Schäuble akkor 48 éves volt, és a Szövetségi Köztársaság belügyminisztere, Kohl régi segítőtársa. Schäuble volt az, aki 90 elején kidolgozta a német egyesítés részleteit. Egy feledhető keletnémet politikussal, Günter Krauséval tárgyalt, de a főszerep a tapasztalt nyugatnémet politikusé volt. A merénylet után Schäuble már a betegágyon hivatalos iratokat olvasott, és amint felépült, mintha mi sem történt volna, folytatta politikai pályáját -- deréktól lefelé megbénulva, tolókocsiban. 91-ben belügyminiszter helyett frakcióvezető lett, és a 98-as választás előtt teljesen nyíltan e szavakkal beszélt sajátmagáról: "Lehet-e egy nyomorék kancellár?" És szerinte az volt a válasz, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozni kell. De a kérdésre végül az volt a válasz, hogy Helmut Kohl még egyszer indult és látványosan veszített. A Kohl-korszaknak azonban nem a választási vereséggel lett vége, hanem most, amikor a CDU vezetése kikerült a Kohl-féle politikus-gárda kezéből. A Kohl-ügyről, a pártpénzügyi botrányról a Világóra hallgatói már sokat hallottak. Anélkül, hogy Kohl nevét kimondta volna, eheti rövid búcsúnyilatkozatában Schäuble is vele kezdte, az egykori harcostárssal, akiből ádáz ellenség vált.

Schäuble: A CDU történetének legsúlyosabb válságát éli át. A múltban elképzelhetetlen módon megsértették a párttörvény előírásait, a nyilvánosság és a párton belüli demokrácia elveit -- mondta Schäuble, persze nem most először.

Kiszivárgott, hogy januárban, amikor utoljára beszélt Kohllal, akkor a két volt harcostárs előbb vitatkozott, aztán kiabált, de nem jutottak semmire. Azóta nem is beszélnek egymással. Schäuble már akkor le akart mondani, de akkor a pártvezetőség még lebeszélte. Már akkor is sejteni lehetett, hogy Schäuble csak átmeneti elnök marad. Az az igazság, hogy amíg Kohl hajthatatlan, addig nehéz kimászni a Kohl-ügyből, és különösen nehéz volt ez Schäubléval, aki sokáig a Kohl-rendszer örökös második embere volt. És az idő sürgetett. A CDU a jövő hét végén minden jel szerint elveszti a schleswig-holsteini tartományi választást, de májusban a legnépesebb német tartományban, Észak-Rajna-Vesztfáliában lesz választás, és ott még lehet valamit keresni. Jürgen Rüttgers, a tartományi CDU-főnök nem túl meggyőzően tagadja a lázadásról, puccsról szóló híreszteléseket.

Rüttgers: Nem volt ez lázadás, csak itt Észak-Rajna-Vesztfáliában már a választási harc közepében vagyunk. Berlinben, a Bundestagban a CDU/CSU frakció észak-rajna-vesztfáliai tartományi csoportja, és Düsseldorfban a tartományi parlamenti frakció is azt mondta, hogy a tagság, a bázis szerint újrakezdésre van szükség, különben nem lehet választási harcot folytatni.

Schäuble értette az üzenetet, és másnap bejelentette:

Schäuble: Látható, vagyis személyi újrakezdés nélkül az Unió nem tud kiszabadulni ennek a válságnak a szorításából.

És Schäuble látható megkönnyebbüléssel levonta a következtetést.

Schäuble: Ezt az újrakezdést azzal tudom a legjobban szolgálni, ha nem jelöltetem magam frakcióvezetőnek, és ebből következik, hogy az áprilisi kongresszuson pártelnökként sem állok rendelkezésre.

Az ellenzéki pártvezér tehát távozik. Sőt:

Gerhard: Ez az ember szabályosan feláldozta magát a CDU-ért -- mondja a volt kaoalíciós partner, a szabaddemokraták elnöke, Wolfgang Gerhardt.

És hogyan reagál az ellenzéki pártvezér távozására a kancellár? Úgy, hogy Gerhard Schröder a parlamentben odamegy Schäubléhoz, kezet fog vele, majd ezt mondja:

Schröder: A történtek tényleg nem nélkülözik a tragikus elemeket, de ez szükséges lépés volt. Ennél többet tulajdonképpen nem mondhatok.

Mindenesetre a munkamegosztás már csak olyan, hogy ennél azért többet mondott a szocialisták frakcióvezetője, Peter Struck.

Struck: Egészen nyilvánvaló, hogy saját pártjában kevésbé a dolgok tisztázóját, mint inkább a tettestársat látták benne. Visszalépésével azonban egyáltalán nem tisztázódtak azok a kérdések, amelyeket a CDU-nak a nyilvánosság előtt meg kell válaszolnia.

Nos, a tettestárs nem is rossz kifejezés. Igazából kezdettől fogva nehéz volt elképzelni, hogy Schäuble, aki pártfőtitkárként, belügyminiszterként és frakcióvezetőként végig közel állt Kohlhoz, nem tudott a gyanús pénzügyekről. Mégis volt értelme annak, hogy egy ideig ő próbált leszámolni a Kohl-féle örökséggel. A CDU vezetői között is, de még inkább a tagságban sokan voltak, és még ma is vannak, akiknek túl gyors a szakítás a Kohl-rendszerrel. Azzal a Kohllal, akit ma már jobb esetben pátriárkának, rosszabb esetben keresztapának vagy Kohleonénak neveznek. Schäuble mostanáig egyensúlyozott az örökség megőrzése és a gyanús ügyek földerítése között. Ez az egyensúlyozás nem sikerült, nem is sikerülhetett, de bukásának közvetlen oka nem ez volt. Schäuble egy banánhéjon csúszott el, és könnyen lehet, hogy ezt a banánhéjat szándékosan dobták a lába elé. Schäuble szavahihetőségi válságba került. Ezt a történetet még elmondom, mert jellemző a CDU-ban uralkodó zűrzavarra. A két másik szereplő: Brigitte Baumeister volt pártkincstárnok, és az egyész botrány egyik kirobbantója, Karlheinz Schreiber fegyverkereskedő, aki mintha állandóan pénzes borítékokkal és táskákkal mászkált volna a politikusokhoz. Tőle volt az a 91-es egymillió márkás táska, ami az egész botrányt kirobbantotta. Amikor decemberben a parlamentben megkérdezték Schäublét, hogy kapott-e pénzt Schreibertől, Schäuble még eléggé fölháborodottan azt mondta, hogy nem.

Schäuble: Egy rendezvényen találkoztam Schreiber úrral. Igen.Ennyi volt az egész.

Aztán kiderült, hogy nemcsak talákoztak, hanem Schreiber adott százezer márkát. Aztán kiderült, hogy nemcsak egyszer találkoztak, hanem még egyszer. Aztán kiderült, hogy a százezer márka átadására másképp emlékszik Schäuble, és megint másképp Schreiber és Baumeister. A dolog odáig fajult, hogy a héten Schäuble büntetőjogi felelőssége tudatában volt kénytelen nyilatkozni, de Baumeister is ugyanezt tette. Nem lehetett megállapítani, hogy a pártelnöknek vagy a pártkincstárnoknak van-e igaza, és ez már nagyon kínos volt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, amitől a választási kampány közepén álló észak-rajna-vesztfáliaiaknak elegük lett. Az újságok nem sokkal korábban azt írták -- bár lehet, hogy ezt Schäuble szántszándékkel szivárogtatta ki --, hogy talán mind a ketten jól emlékeztek, mert kétszer százezer márka lehetett. Az egyiket Schäuble vette át, a másikat telán Baumeister, de azt el is tette magának, ezzel zsarolható, ezért került idegösszeomlással kórházba. Szomorújáték. Schäuble lemondásának másnapján több kommentátor azt sajnálta a legjobban, hogy Kohlnak volt egy jó napja.

2000. február 20.