A repedező emlékmű

Ami az amerikaiaknak a szex, az a németeknek a pénz? Valaki azt találta mondani, hogy a német sajtó most olyan megszállottsággal foglalkozik a pártok és politikusok pénzügyeivel, mint nemrég az amerikaiak Monica Lewinsky és Bill Clinton kicsapongásaival. Minden napra jut új leleplezés, meg persze új cáfolat is. Az első eredmény máris megvan: a felmérések szerint a közvélemény egyre inkább kiábrándul az összes pártból.

Ha valaki netán híve lenne az összeesküvés-elméleteknek, akkor arra gondolhatna: éppen ez az, ami a CDU-nak jól jön. Most ugyanis a kereszténydemokraták botránya nagyobb és kínosabb. Nekik jól jön, ha az emberek azt gondolják, hogy a többi párt sem különb. Nem volt véletlen, hogy a kormányon lévő szociáldemokraták -- amíg csak lehetett -- nem nagyon foglalkoztak az ellenzéki CDU viselt dolgaival. Ők is sejtették, hogy egyik pártnak se jó, ha a lavina elindul.

A leleplezéseket már alig lehet követni. A CDU és immár személyesen Kohl ex-kancellár és pártelnök ügyéről már volt szó a Világórában. Tudják, azzal a bizonyos egymillió márkával kezdődött, amelyet a pártkincstárnok egy táskában vett át Svájcban egy fegyverkereskedőtől. Az egész ügy azért pattant ki, mert az adóhivatal és az ügyészség csöndben tette a dolgát. Adócsalás miatt vizsgálódtak, és senki sem sejtette, hogy egy fegyverkereskedő üzletei a CDU-hoz vezetnek. A következményeket a kedves hallgató ismerheti: kiderült, hogy 16 éves kormányfői működése nagy részében Helmut Kohl titkos számlákat tartott fenn. Ez valószínűleg a párttörvény megsértése, de az is lehet, hogy hűtlen kezelés. Az illetékes ügyészség egyelőre úgynevezett előzetes vizsgálatot folytat. Ez nem mindennapos dolog: ha nem Kohlról lenne szó, akkor az ügyészség nem a vizsgálat előtt, hanem már a vizsgálat keretében vizsgálódna. Kohl, a német egyesítés atyja, az európai egység élharcosa ezt a mostani ügyet bizony rosszul kezelte. Egy hónapja még őszinte felháborodással állt fel a parlamentben és kikérte magának a rágalmakat. Nem sokkal később, november 30-án elismerte, hogy titkos számlákat tartott fenn a CDU-ban.

Kohl: Fontosnak tartom, hogy vállaljam a politikai felelősséget a hivatali időm alatt ezáltal keletkezett hibákért. Nyomatékosan visszautasítok minden szemrehányást -- bármilyen formában is hangozzék el -- hogy az általam hozott politikai döntések megvásárolhatóak lettek volna. Ezt a leghatározottabban visszautasítom. Mindenki, aki ismer, tudja, hogy kizárólag az országunk javáért érzett felelősségnek voltam és vagyok elkötelezve.

Azt persze senki sem gondolhatja komolyan, hogy Kohl politikai döntései megvásárolhatóak lettek volna. Az adományok és a titkos számlák arra kellettek, hogy a saját szája íze szerint irányítsa a tartományi szervezeteket. Például a keletnémet tartományokban. Képzeljük el Helmut Kohl-t, amint névtelenségbe burkolózó jóakarókkal találkozik, és titokban százezreket vesz át készpénzben. Pedig ez történt. Az újabb beismerés a héten hangzott el a ZDF televízióban.

Kohl: Elfogadtam adományokat 93 és 1998 között másfél-kétmillió márka közötti nagyságrendben. Ez évi átlagban 300.000 márka. Erre a pénzre nagy szükségem volt, tekintettel a CDU pénzügyi helyzetére az új tartományokban. Az adományozók kifejezetten közölték, hogy csak akkor adják a pénzt, ha nem kerül az adományok listájára. Ez az a hiba, amelyet elkövettem, amelyért vállalom a felelősséget és amelyet sajnálok is.

Eddig a Kohl-nyilatkozat. Talán felfigyeltek arra, hogy az előző idézetben Kohl az ország javáért érzett felelősségről beszélt, a második nyilatkozatban viszont már egyes szám első személyben mondta: elfogadtam adományokat, nagy szükségem volt a pénzre. A német politika ismerői nem lepődnek meg: Kohl mindig is ilyen volt. Itt azt mondják erre: patriarchális vezetői stílus.

Ennyit arról, hogyan repedezik egy nagy politikus egyébként tényleg megszolgált emlékműve. Közben a szociáldemokratáknak is kijutott a botrányokból. Az észak-rajna-vesztfáliai repülő-ügy érdekes történet. A lényeg az, hogy a tartományi kormány tagjai ingyen repültek a Westdeutsche Landesbank magánrepülőgépeivel. De hogy ezek hivatalos vagy magánutak voltak, és hogy ki állta a számlát -- erről naponta látnak napvilágot az igazi és álhírek. A hírek fő forrása a bank által igénybevett magán-légitársaság két pilótája. Egyikük kábítószer-csempészet miatt ül, a másik időközben meghalt, de amíg dolgozott, minden jel szerint óriási túlszámlázásokkal rövidítette meg a Westdeutsche Landesbankot és illegálisan vagyont síbolt külföldre. Ettől persze még igaz lehetne, amit a politikusok repülőútjairól állítanak, de az érintett politikusok több esetben alibit igazoltak: vagy nem repültek az adott időpontokban, vagy hivatalos úton voltak. Állítólag a tartományi kormány sem ment a szomszédba egy kis ködösítésért: az egyik pilótáról azt híresztelték, hogy akkor csempészett kábítószert, amikor a politikusok lemondták egyik-másik útjukat. Ő meg úgy tüntette föl, mintha minisztereket szállítana, pedig kokaint vitt. Csak éppen kiderült, hogy ez se igaz: a kábítószert egy másik légitársaság gépén csempészte, más útvonalakon.

A repülős történetek egyik szereplője, az akkori tartományi miniszterelnök, Johannes Rau időközben köztársasági elnök lett. Vele kapcsolatban elővették azt az esetet is, amikor rokonai, barátai és üzletfelei nagy partival lepték meg a 65-ik születésnapján. 1.800 vendég volt ott. A wuppertali sportcsarnokot terembérlet nélkül adták oda, a művészek ingyen léptek föl a tartományi miniszterelnök tiszteletére, de valami pénz azért kellett. A szponzorok egyike megint a Westdeutsche Landesbank volt, 150.000 márkával. Rau nem titkolta, hogy el van keseredve és csodálkozik.

Rau: De ez nem mai hír, hanem már három éve nyilvánosságra került, kivizsgálta az adóhatóság és az ügyészség. Ezzel minden rendben volt, és teljesen érthetetlen számomra, hogyan terjeszthetik ezt új szemrehányásként.

Johannes Rau kijelentését az ügyészség nyomban megerősítette: kaptak ugyan egy névtelen feljelentést, de nem találtak alapot semmilyen eljáráshoz. Vagyis a születésnapi ünnepség jogilag támadhatatlan. A dolog azonban kellemetlen, mert alig néhány hete, hogy lemondott Gerhard Glogowski alsó-szászországi miniszterelnök -- ugyancsak szociáldemokrata --, mert magáncégek sört és üdítőt mértek az esküvőjén. Nem mindenki érti, hogy mitől olyan nagy a különbség egy esküvő és egy születésnap között. Hacsak az nem, hogy Glogowski neve feledhető, Rau viszont évtizedek óta fontos és kétségkívül tekintélyes személyiség a Szövetségi Köztársaság politikai életében.

Ha viszont nem jogi, hanem erkölcsi kérdéseket vet föl a sportcsarnok-béli születésnapi parti, akkor nagy a tanácstalanság. Jobb lett volna-e, ha az adófizetők pénzéből etetnek-itatnak 1800 embert? Egyrészt nem lett volna jobb, mert az adó-márkáknak és pfennigeknek jobb helyük is van, másrészt jobb lett volna, mert akkor a számvevőszék vizsgálhatná, hogy indokolt volt-e ekkora kiadás. Úgyhogy az egyik tanulság nyomban megvan: meg kellene fontolni, kell-e ekkora ünnepségeket meg fogadásokat tartani -- akármelyik kasszából fizetik is. Persze, egy ideális világban ilyesmi nincs is -- olvasom egy kommentárban -- egy ideális világban a kormány nem ápol kapcsolatokat a gazdasággal, ám a gazdaság mégis virágzik és elég adót fizet. Ilyen világ persze nincsen, de most Németországban mintha nagyon sok puritán bukkant volna föl, hogy megkeresse a másik tábor hibáit -- filozofált a héten a Süddeutsche Zeitung, megjegyezvén azt is, hogy túl sok újságíró keresi manapság a maga Watergate-ügyét.

A botrányok ugyanis nem egyformák. Egyelőre a CDU pénzügyei gyanúsabbak -- aminek persze az is lehet az oka, hogy ők voltak kormányon 16 évig, meg az is, hogy a szociáldemokraták pénztárkönyvébe még nem néztek be olyan alaposan. Mindenesetre a CDU-nak annál jobb, minél több a botrány, mert a saját ügyei akkor nem tűnnek fel annyira. Ezek az ügyek ugyanis egyre kellemetlenebbek. Nemcsak Kohl beismerő vallomásai miatt. Egyre erősödik a gyanú, hogy egy nagy keletnémet vegyigyár, a Leuna privatizációjakor a CDU milliókat kapott a nyertes francia cégtől. Az ügyben vizsgálódik egy svájci ügyészség, és jogsegélyt kér a német kollégáktól. A héten feltűnést keltett egy másik privatizációs eset is. Egy magáncég 112.000 lakást kapott meg, úgy, hogy kevesebbet ajánlott érte, mint a konkurencia. Nem sokkal később a cégtulajdonos majdnem hatmillió márkát adományozott a CDU-nak. Az indokolás: az adományozó elismerését akarta kifejezni a CDU-nak az állampolgárok javára folytatott tevékenységéért. Amit egyébként csak nagy rosszindulattal lehetne kifogásolni. És a héten egy közszolgálati tévéműsor azt is kiderítette, hogy a botrányokat kirobbantó, sokat emlegetett egymillió márkás adománynak mégis több köze lehetett egy szaúd-arábiai fegyverszállítás engedélyezéséhez, mint ahogy arra Helmut Kohl emlékszik.

Persze, nem biztos, hogy a német politikusok befolyásolhatóbbak vagy pénzéhesebbek, mint mások. De az biztos, hogy erről itt most többet beszélnek.

1999. december 19.