PB

Az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) panaszbizottsága jó fórum arra, hogy politikai okokból kinyírjanak újságírókat - mondta a Nyilvánosság Klub egyik ügyvivője[1]. A sajtószabadságot nem a panaszbizottságtól kell védeni - válaszolt maga a bizottság, hozzátéve, hogy támadhatatlan az az újságíró, aki törvényesen jár el[2]. Egy MDF-es képviselő a Parlamentben, a médiatörvény első évéről folyó vitában pedig azt a sokféleképpen értelmezhető megjegyzést tette, hogy az ORTT panaszbizottságának nagyobb nyilvánossággal kellene működnie, mert így elkerülhetővé válna a politikai cenzúra látszata.[3] A panaszbizottság ügyeinek egyik jó ismerőjében pedig ez az intézmény egyenesen a késő-kádári korszak sajtóirányítását, a "nem-cenzúra cenzúrát" idézte fel. (Tegyük hozzá mindjárt elöljáróban, hogy ez az utóbbi körülírás helytállóbb, hiszen maga az "igazi" cenzúra előzetes engedélyezést jelent, míg a panaszbizottság csak az elhangzás után foglal állást.)

            Mivel a médiatörvény módosítása nem túl valószínű, a panaszbizottság (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért többnyire pb) a magyarországi rádiók és tévék életének része lesz. Vajon mit tett ez a testület, amivel ilyen ellentmondásos véleményeket váltott ki? A következő írás a közszolgálati rádiónál dolgozó újságíró szemével igyekszik bemutatni a pb eddigi működését, elsősorban annak alapján, hogy a pb irodájának előzékenységéből alkalmam volt átnézni a pb legtöbb állásfoglalását.

Kik panaszkodnak?

Nyilván azok, akik védelemre szorulnak. Vagy mégsem? A panaszosok között feltűnően sok a párt, mégpedig nem kicsi és mellőzött, hanem nagy parlamenti pártok. A panaszok között pedig jóval több a politikai kifogás, mint az egyéni sérelem.

            Pedig azt hihetnénk, panaszbizottságra elsősorban azért van szükség, hogy legyen hová fordulniuk azoknak, akik nem képesek megvédeni önmagukat a média túlhatalmától, akiknek segítségre van szükségük, hogy a szavuk elérjen az újságírókig. Ilyen eset azonban inkább csak mutatóba akad. Vagy a pártok írnak beadványt vagy pedig olyan magánemberek, akiknek panaszából nem lehet nem észrevenni, hogy valamelyik párt vagy legalábbis politikai irányzat nevében szólnak. Egyáltalán nem biztos, hogy a magyar média magas etikai színvonalát bizonyítja, de a pb eddigi működésében elenyésző az olyan esetek száma, amikor személyiségi jogainak sérelme, a magánügyeibe történő beavatkozás vagy hasonlók miatt olyan állampolgárt kellett volna megvédenie, akinek - a pártoktól eltérően - nincs módja a nyilvánossághoz fordulni.

            A rekorder a Független Kisgazdapárt, a parlament harmadik legerősebb pártja, amelynek sajtómunkájához évek óta hozzátartozik önnön sajtóbeli mellőzöttségének hangsúlyozása. Szerepel a panaszosok között a többi parlamenti ellenzéki párt is, de feltűnően hiányoznak a kormánypártok. A politikai jellegű panaszok között - szinte kuriózumként - eddig egyetlen olyan található, amely ha nem is a kormánypártok mellett, de egy ellenzéki véleménnyel szemben fordul a pb-hez. A bírálat tárgya a magyar média talán legmarkánsabb politikai irányzatú műsora, a Vasárnapi újság. Egy hallgató azt kifogásolta, hogy a riporter olyan, a kormányt rossz színben feltüntető véleményre sarkallta beszélgetőpartnerét, egy ellenzéki párt vezetőjét, amelynek az a lényege, hogy miközben a kormány tönkreteszi az oktatást, a hatalmon lévők gyerekei külföldön tanulnak. A panaszt - sok másikhoz hasonlóan - a pb érdemi vizsgálat nélkül, formai okból elutasította.[4]

            A párt-panaszok között van néhány, amely "igazi" panaszbizottsági ügynek mondható. Három ellenzéki párt azért emelt kifogást, mert egy budapesti kerületi választás előtt a miniszterelnök és a kerületi polgármesterjelölt szerepelt a tévében. A pb is úgy találta, hogy ez megsértette a kampánycsendet, és arra kötelezte a tévét, hogy (természetesen utólag) ismertesse a pb állásfoglalását.[5]

            Négy parlamenti ellenzéki párt azt kifogásolta, hogy egy parlamenti tévéműsorban a műsorvezető arról engedett meg magának megjegyzést, hogy a napirend előtti felszólalásokban csak országos jelentőségű, fontos ügyben lenne szabad szót kérni, de ez nem mindig van így, főleg az ellenzék nem tartja magát ehhez a szabályhoz. Bár az újságíró által említett jelenség immár közhelynek számít és aligha új vagy különösebben sértő megállapítás, a pb egyetértett a panaszosokkal abban, hogy ez sérti a médiatörvény "kommentártilalmát"[6], és előírta állásfoglalásának közzétételét egy következő parlamenti műsorban.[7]

            Ezeken a ritka eseteken kívül azonban a pártok és híveik panaszai szinte kizárólag akörül forognak, hogy a párt szemszögéből fontos esemény kimaradt, esetleg nem a megfelelő hangsúllyal vagy feldolgozásban szerepelt a rádióban vagy a tévében. Némi további színt jelentenek azok a panaszok, amelyek azt sérelmezik, hogy a pártot valaki rossz színben tüntette fel.

            Ez pedig baj. Valóban ennyire védtelenek lennének az ellenzéki pártok? Még nagyobb baj, hogy a panaszbizottságnak (egyébként a bíróságnak sem) aligha lehet az a dolga, hogy a pártok eszközévé váljék. Néhány párt azonban hajlamos arra, hogy helyreigazítási, bírósági, panaszbizottsági síkra is tereljen olyan ügyeket, amelyeknek igazából a közéleti szereplők egymás közti vitáiban és elsősorban persze a közvéleményhez fordulva kellene eldőlniük. Ebbéli törekvéseikben láthatólag szívesen igénybe vett új fórum a pb.

            Érdekes kérdés, hogy a kormánypártok és híveik miért nem fordulnak a panaszbizottsághoz. Ez akár bizonyíthatná azt az ellenzéki körökben általános nézetet, hogy a média a mostani kormánypártok híveinek kezében van, vagyis a kormánypártoknak nincs okuk a panaszra. A másik lehetséges válasz viszont az, hogy némelyik pártban akadnak hívei a tekintélyuralmi megoldásoknak. Bár elutasítják a négy évtizednyi szocializmus gyakorlatát, igazából rokonszenveznek a sajtó politikai befolyásolásával. Ha nem is saját pártpropagandájuk (vagy szebben szólva: sajtómunkájuk) helyett, de azért mellette szívesen megüzennék közvetlenül is a sajtónak, hogy mit mondjon.

            A kérdésre azonban van egyszerűbb, mondhatni "nincs harang" típusú válasz: az MSZP és az SZDSZ illetékesei tudatosan választották azt a politikát, hogy nem fordulnak a panaszbizottsághoz, nem érvényesítenek ilyen jellegű politikai befolyást a médiára.

            Két szereplőt érdemes név szerint is megemlíteni a panaszosok közül. Az egyik Lovas István, aki bicskei lakosként fordult a panaszbizottsághoz, de köztudomású, hogy a Magyar Rádió kuratóriumának elnökségi tagja, emellett az Új Magyarország és más lapok rendszeres szerzője. Panaszának lényege az volt, hogy a Magyar Rádió és a Magyar Televízió nem kiegyensúlyozottan tájékoztatott a tavaly szeptemberi izraeli-palesztin konfliktusról. Lovas István is azoknak a népes táborához tartozik, akiket a pb formai okból elutasított, mégpedig arra a gyakori okra hivatkozva (erre még visszatérünk), hogy nem kérte 48 órán belül a műsorszolgáltatótól álláspontja ismertetését.[8] Ez bizony a 22-es csapdája. Míg ugyanis a médiatörvény (illetve az annak alapján működő pb) egyfelől ezt kérné tőle, ha panaszos, ugyanaz a médiatörvény megtiltja neki, hogy a "saját" rádiójának konkrét műsorügyeibe beleszóljon, ha a kuratórium tagja. Igaz, a csapdát kissé lakályosabbá teszi, hogy a törvény nem szabályozza, mikor magánember és mikor tisztségviselő (esetünkben kuratóriumi tag) valaki.

            A másik, akinek nevét nem kerülhetjük meg, Pós Péter, az Érdekvédők Polgári Közösségének ügyvezető titkára. A magánszemélyek közül ő a pb legtöbbet szereplő ügyfele. (Az Érdekvédők Polgári Közössége sokoldalú tevékenységet folytat. Amikor e sorokat írom, a szervezet nevében Pós Péter éppen közleményben hívta föl a fogyasztók figyelmét egy külföldi fogpaszta csomagolásának megtévesztő feliratára.[9]) Pós Péter eddig mindenki másnál több panaszt nyújtott be (váltakozó sikerrel) elsősorban politikai ügyekben, részben pedig amiatt, hogy a rádióreklámok kellőképpen el voltak-e választva a műsor többi részétől.

            A panaszok túlnyomó többsége természetesen hazai ügyekre vonatkozik. Apró érdekesség, hogy a külpolitikai kifogások között a közel-keletiek kissé túl vannak reprezentálva. Egy román és egy délszláv tudósítás mellett négy panasz tárgya az izraeli-palesztin viszony, és mind a négy panasz közös nevezője, hogy Izrael iránti elfogultságot tételez fel a bepanaszolt műsorkészítőkről. Ezek közül egy panaszt részben elfogadtak, de ez ellen a határozat ellen a Magyar Rádió bírósághoz fordult. 

Nem kerültünk be a hírekbe!

Különösebb számolás nélkül is látható, hogy a panaszok túlnyomó többségének a lényege: igen fontos dolgot mondtunk, cselekedtünk, mégsem kerültünk be a hírekbe, mert a szerkesztők mást tartottak fontosnak, mint mi.

            A TV-Híradó nem adott hírt a párt képviselőinek vagyonnyilatkozatáról.[10] A TV-Híradó nem tudósított az október 23-i ünnepségek két rendezvényéről.[11] A rádióval ellentétben a tévé nem számolt be arról, hogy három ellenzéki párt nyilatkozatot tett közzé a fehérorosz demokrácia védelmében, valamint arról sem, hogy az egyik párt vezetője mit nyilatkozott országjárása után.[12] Egy helyi társadalmi szervezet kifogásolja, hogy az alkotmánynapi ünnepségek között a rádió nem adott hírt az ő városuk rendezvényeiről.[13] Kimaradt a TV-Híradóból a párt aznapi sajtótájékoztatója.[14] Egy szakszervezet nehezményezi, hogy a tévé nem adta le a helyreigazítást, amellyel a pénzügyminiszter álláspontját egészítették volna ki.[15] Egy politikai tévéműsor nem tudósított kiegyensúlyozottan egy társadalmi szervezet küldöttgyűléséről.[16] A privatizációról szól tévéműsorban egy párt nem kapott lehetőséget, hogy megvédje álláspontját a független szakértőkkel szemben.[17] A tévé stábja ott volt ugyan, de végül nem sugározták a tudósítást a pártelnök vidéki sajtótájékoztatójáról, sőt a vele készített interjú is kimaradt.[18] A tévé nem számolt be három párt közös parlamenti felszólalásáról.[19] A többi ellenzéki párt szerepelt egy televíziós vitaműsorban, de a miénk nem.[20] A TV-Híradó nem számolt be a Parlament napirend előtti vitájáról, amelyben felszólalt négy ellenzéki párt.[21] Pártunkat kirekesztik egy parlamenti tévéműsorból.[22] Egy társadalmi szervezetet nem szólaltattak meg egy tévéműsorban.[23] A TV-Híradó kihagyott egy elemet az ellenzék parlamenti érveléséből.[24]

            És ez még nem az összes. A pb mindenesetre időnként vitézül küzd az ellen, hogy a politika beleszóljon a szerkesztésbe, időnként viszont a politikusoknak ad igazat. Gyakran pedig formai okból nem is foglalkozik érdemben a panaszokkal.

Függőben a szerkesztő függetlensége

Figyelemreméltóak az indokolások. Az egyik olyan kifogásra, hogy a TV-Híradóból kimaradt egy párt-hír, a pb azzal válaszolt, hogy a médiatörvény szerint a pb csak elhangzott műsorral foglalkozhat. Ezt érthetjük úgy is: ami nem hangzott el, azzal szemben nem lehet panasszal élni. Erre utal a határozat indoklása is: "A panaszbizottságnak nem lehet feladata az, hogy a panaszeljárás keretében egyetlenegy műsorszolgáltatót is általánosságban híranyag közzétételére kötelezzen"[25]. (Feltételezhetjük, hogy ez nemcsak általánosságban, hanem konkrétan is érvényes.) 

            Ennek az álláspontnak az érvényesítése azonban nem mondható következetesnek, mert amikor három parlamenti párt azt kifogásolta, hogy a negyedik ellenzéki párt felszólalása elhangzott a TV-Híradóban, az ő, ettől eltérő álláspontjuk pedig nem, akkor a pb elmarasztaló határozatot hozott, és kötelezte a TV-Híradót a határozat közlésére.[26] Az is alap volt a TV-Híradó elmarasztalására, hogy nem adott hírt egy, a közvélemény előtt egyébként kevésbé ismert parlamenti képviselő temetéséről.[27] (A panaszt természetesen a képviselő pártja nyújtotta be.)

            Az a határozat viszont megint a szerkesztői függetlenség tiszteletben tartásának jegyében született, amely úgy szól, hogy a médiatörvény nem tartalmaz olyan előírást, amely szerint bármely műsorszolgáltatónak kötelezően elő lehetne írni, milyen szerkesztési elvek alapján folytassa műsorpolitikáját. (Ez arra a kifogásra volt válasz, hogy az MTV nem adott tudósítást a Magyar Királyi Honvédség veteránjainak szervezett karácsonyi ünnepségről.) Egy másik határozat hasonlóan szól: "a panaszbizottság nincs abban a helyzetben, hogy szerkesztési elvekbe a szerkesztő munkájába beleavatkozzék, különösen nem teheti ezt utólag"[28]. Hadd tegyük hozzá: még különösebben nem tehetné ezt előzetesen, mert az - az utólagos értékeléstől alaposan eltérően -  nem lenne más, mint cenzúra.

            Ez a panasz arról szólt, hogy egy ellenzéki párt az Európai Unió nagyköveteivel találkozott, és erről nem hangzott el hír a rádióban. Érdemes megemlíteni, hogy a pb alaposan vizsgálta az ügyet: a kimaradt hírt egybevetette az aznapi Esti Krónikában elhangzott többi hírrel és tudósítással. A rövid határozatban nem szerepel, hogy ez az összehasonlítás igazolta-e a szerkesztő döntését vagy sem, de annak ellenére, hogy a panaszt a fenti indokkal elutasította, azért a "panaszbizottság megállapítja, hogy a panaszos által előterjesztett anyagban szereplő hír megítélése szerint kiemelkedő hírértékű volt, amelyet az is bizonyít, hogy a TV Híradóban és a Duna Televízióban is ismertették".

            A fennállásának 300. évfordulóját ünneplő város augusztus 20-i ünnepségeiről a pb szintén olyan határozatot hozott, amely megérti a szerkesztő szempontjait. Felidézte azt a magától értetődő körülményt, hogy az államalapítás 1100. évfordulója kellő nyilvánosságot kapott a rádióban és a tévében, és természetesen a városi ünnepség sok más jelentős rendezvénnyel egybeesett. Így aztán ez "függetlenül attól, hogy melyik párt szervezte, nem feltétlenül olyan rendezvény, amelyről minden országos médiának tudósítania kell"[29].

            Az egyik kimaradt sajtóértekezlet ügyében az ORTT új eljárást rendelt el annak megállapítására, vajon "önmagában egy párt sajtótájékoztatójáról történő tudósítás elmaradása sérti-e" a médiatörvény idevágó paragrafusait.[30]. Végül elvi döntés született, és ez az elv legalábbis kérdéses. A pb abból indult ki, hogy a pártatlan tájékoztatás elvének a műsorszolgáltatók működésének egészében is, és az egyes hírműsorokon belül is meg kell valósulnia. A pb aránytalannak vélte, hogy az aznapi híradók 80-85 százalékában a kormánypártok, a fennmaradó részben az ellenzék véleménye kapott nyilvánosságot.

            Vajon mi lett volna a helyes arány? A parlamenti erőviszonyoknak megfelelően 72 százalék a kormánynak? Vagy kétheted a két kormánypártnak és ötheted az öt ellenzéki pártnak?  És ha aznap valamelyik kormány- vagy ellenzéki párt meg se szólalt, akkor hogyan tarthatók be az arányok? Netán a szerkesztők pusztán az arányok betartásának kedvéért szólaltassanak meg egy pártot? Vagy erre előbb-utóbb nem is lesz szükség, mert a százalékok ismeretében a pártok minden nap gondosan kitöltik az interpellációban, sajtóértekezletben és közleményben rendelkezésükre álló százalékos keretet? Ezek a kérdések a politikai újságírás igen fontos kérdései, van rájuk válasz, többféle is - csak éppen nem biztos, hogy ezeket a válaszokat a szerkesztőségek helyett a médiát felügyelő testületnek kell megadnia. (Az ORTT-nek az Országgyűlés elé terjesztett beszámolója hasonló felfogást tükröz, amikor egy felmérésre hivatkozva elmélyülő aránytalanságnak nevezi, hogy a legfontosabb tájékoztató műsorokban a hírek 79 százalékában kormányzati politikusok szerepeltek.[31]) Gondoljunk csak bele, mi minden következne abból, ha az ORTT vagy a pb hivatalosan megadná a közszolgálati rádiónak és televíziónak, hogy a következő választásokig minden egyes nap hírműsoraiban milyen százalékos arányban kell szerepelniük a pártoknak, függelékben esetleg a parlamenten kívüli pártok és a társadalmi szervezetek méltányos arányaival. E cikk keretében meg sem kísérelhetjük, hogy megpróbáljuk kitalálni a választ. Annál is kevésbé, mert e sorok írásakor az elv még nincs kőbe vésve: a TV-Híradó fellebbezett (nem utolsósorban arra hivatkozva, hogy az inkriminált sajtóértekezleten sokadszor hangzott el ugyanaz, amiről a Híradó a megelőző hetekben többször is beszámolt). Folytassuk inkább az érdekesebb esetek számbavételét.

            Amikor egy társadalmi szervezet azért tett panaszt, mert három tévéműsorból is kihagyták, a pb elutasította a kifogást, mert a három műsor közül kettőben a panaszosok nélkül is megszólalt mindkét "pólus" a vitatott ügyben. A pb alaptalannak minősítette azt is, hogy a panaszosok kifogásolták egy "konkurens" szervezet szerepeltetését. Erre utal az indoklásnak az a része, hogy "a panaszbizottság előtti eljárás nem lehet presztízskérdések eldöntésének a színtere". Van egy figyelemreméltó általános része is, amely rímel néhány másik határozatra: a médiatörvény "műsorszerkesztési kérdésekben nem ad lehetőséget szerkesztési elvek előírására a panaszbizottság részéről"[32]. Kis színes mozzanat, hogy a panaszos szervezet az eljárás közben elismerte: lényegében a kormány álláspontját szerette volna támogatni. A pb-t talán ez is megerősíthette abban, hogy fontos vélemény nem maradt említetlenül. A fellebezés után az ORTT viszont úgy látta, hogy a kimaradt álláspont igenis olyan véleményt tartalmazott, amelyet mások ebben a formában nem mondtak el, és mégis igazat adott a panaszosnak.

            A pb nem kis feltűnést keltett szakmai körökben, amikor elmarasztalt egy tévéműsort, mégpedig nemcsak egy tudósítás kiegyensúlyozatlan volta miatt (ezt a műsor készítői sem vitatták egészen, tekintettel bizonyos technikai malőrökre, és az idő szűkére), hanem olyan, egyértelműen újságírói szakmai kérdésekről is állást foglalt, hogy milyen volt a riporteri kérdezéstechnika és az operatőri munka.[33] A pb mindenesetre eredményként könyvelheti el, hogy a tévéműsorban három héttel később újabb, immár senki által meg nem támadott tudósítást sugároztak ugyanarról a tanácskozásról.

            Egy másik ügyben viszont a média felügyelői nem vállalkoztak arra, hogy szakmai ügyekben állást foglaljanak. Egy néző manipulatívnak minősítette a TV-Híradó egy külföldi választási riportját. Az ORTT írásba adta ugyan, hogy szakmailag vitathatónak tartja,  hogyan használták fel ebben az esetben az archív anyagokat, de ezt nem minősítette törvénysértőnek, és hozzátette: "annak elbírálására, hogy az adott újságíró vagy szerkesztő a képanyagot milyen rendszer alapján állítja össze, az ORTT panaszbizottsága hatáskörrel nem rendelkezik"[34].

            Kis híján szakmai, sőt személyzeti ügyekbe bocsátkozott a pb, amikor egy humorista televíziós szereplése ellen érkezett panasz.[35] A panaszt elutasították, mert a produkciót a pb humorosnak tekintette, és helyesen ismerte fel, hogy - csakúgy, mint általában a művészeti alkotások és a műbírálat esetében - ingoványos talajra, sőt tiltott övezetbe téved az, aki jogi eszközökkel próbál ilyesmibe beleszólni.[36]  Ezenkívül a mostani magyar bírói gyakorlatnak is megfelelően a pb hangsúlyozta, hogy a politikusoknak vagy általában a közszereplőknek több kritikát kell elviselniük. Az egyrészt mellé azonban került másrészt is. Mintha ebben az esetben szorosnak érezte volna az imént leírt jogi béklyókat, a pb egyértelműen célzott arra, hogy a humorista által humorosan kifejtett vélemény nem tetszik neki, és azt ajánlotta, hogy a közszolgálati tévéműsorban szerepeltessenek olyan újságírókat is, akik a politikai paletta egyéb árnyalatait képviselik. Bizonyára a káderpolitikai ajánlás előzményeire utal a háromtagú eljáró tanács egyik tagjának különvéleménye: a szerző elfogult, és nem szerencsés, hogy kabarétréfa-szerű jegyzetben ugyan, de napi politikai üzenetet küld. Vissza a Patyolat-humorhoz? - kérdezhetnénk, ha nem ötlene eszünkbe, hogy az utóbbi évek magyar sajtójában bizony akadtak és akadnak olyan humoros műsorok, rajzok vagy írások, amelyeknek csúnya politikai üzenetét látva bíróért kiáltanánk. De higgadjunk le. A jobb, demokratikusabb megoldás az, ha - humoros vagy komoly - műalkotásokról az ízlés és nem a bíróság vagy a bizottság dönt.  

            Egy budapesti néző azt panaszolta, hogy egy tévéműsor egyoldalúan számolt be arról a kisebb tüntetésről, amelyen a panaszos is résztvett. Mivel sem a pb, sem az ORTT nem érzékelt elfogultságot, a panaszt elutasították. "A panaszbizottság szerint a szerkesztői mérlegelés körébe tartozik, hogy egy hírműsor kiket szólaltat meg, ennek korlátja a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelménye". És "a panaszbizottság elvi jelleggel állapította meg azt is, hogy senki sem követelheti - még a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményeire hivatkozva sem - azt, hogy személye szerepeljen valamelyik hírműsorban"[37].

A paragrafusok csapdái

A pb ügyrendje nem kedvez minden panaszosnak. Nagyon sok beadvánnyal rövid úton és véglegesen végzett a pb, arra a - médiatörvény által meghatározott - szabályra hivatkozva, hogy a pb csak akkor foglalkozik bármely üggyel, ha a panaszos a kifogásolt műsorszám elhangzása után 48 órán belül közvetlenül a műsorszolgáltatóhoz fordult.

            E szabály mögött helyes szándék rejlik. A törvényalkotó nyilván azt szerette volna elérni, hogy a vitatott ügyek rövid úton, közvetlenül a panaszos és a műsorszolgáltató között rendeződjenek. Nemcsak azért, mert ez kulturáltabb elintézési mód annál, mint fülemülepörökkel terhelni a pb-t vagy éppen a bíróságot, hanem elsősorban azért, mert a helyesbítésnek, a kimaradt álláspont közlésének akkor van értelme, ha az eredeti közlés óta nem telt el sok idő. Ez magyarázza a 48 órás határidőt is.

            A médiatörvényből (a 49. § 1. bekezdéséből) ennek megfelelően új jogintézmény: a megszólalás joga rajzolódna ki. Ez nem azonos a polgári törvénykönyvben szereplő helyreigazítással, vagyis annak orvoslásával, hogy valakiről valótlan tények hangzottak el, hanem függetlenül az elhangzottak helytálló vagy hamis voltától, az ellenvélemény kifejtésének jogát teremtené meg. (Ezzel elvben csak egyetérteni lehet, a gyakorló újságíró azonban nem titkolt aggodalommal tekint az elé, ha ez a mai magyar közélet felpaprikázott hangulatában, véget nem érő ütésváltásaiban szokássá válna.) Annyiban azonban hasonlítana a megszólalás, az ellenvélemény joga a helyreigazításhoz, hogy csak az érintett élhetne vele, vagyis fogadatlan prókátorok nem nyújthatnák meg vagy mérgesíthetnék el a vitát.

            Igaz, a törvény mintha kissé tágabban vonná meg a panasztételre jogosultak körét: "a kifejezésre nem jutott álláspont képviselője vagy a sérelmet szenvedett". Így fordulhatott elő nem is egyszer, hogy ezen az alapon magánszemélyek kifogásolták, hogy a hozzájuk közel álló párt álláspontja nem hangzott el. Ha a pb ezt következetesen végigvinné, bármely állampolgárnak joga lenne ahhoz, hogy a közszolgálati rádióban vagy tévében szót kapjon a pártok vitájában. Alighanem példa nélkül álló kiterjesztése lenne ez a parlamenti demokráciának. Különösen groteszk ez a kiterjesztő értelmezés külföldi tudósítások esetében. A pb azonban egyszer sem vizsgálta például közel-keleti vonatkozású ügyek esetében, vajon a magyarországi hallgató hogyan szenvedett sérelmet, illetve melyik "kifejezésre nem jutott álláspont képviselője": az izraelié avagy a palesztiné-e.

            Ettől a valószerűtlen értelmezéstől eltekintve azonban, ha a megszólalási jogot adott esetben észszerű határidőn belül érvényesíteni tudná a pb vagy az ORTT, akkor a törvény szándéka szerinti cél meg is valósulna, más szankcióra, elmarasztalásra már nem is lenne szükség. Ez az elvi lehetőség azonban egyelőre távol áll attól, hogy gyakorlattá váljék. Már csak azért is, mert a pb és az ORTT kissé lassan működik. Rossz esetben a menetrend többnyire valahogy így néz  ki: a panaszos 48 órán belül a műsorszolgáltatóhoz fordul, az elutasítja őt, a panaszos a panaszbizottsághoz fordul, az -  tegyük fel - néhány hét múlva igazat ad neki, de a műsorszolgáltató fellebbez, erre néhány hét múlva az ORRT is dönt, és ha ő is igazat adott a panaszosnak, akkor - jó esetben másfél-két hónap elteltével - már 48 órán belül közzététeti a műsorszolgáltatóval az elmarasztaló határozatot. De akkor már mindegy, akkor már csak utánlövés, piszkálódás lesz a dologból, még abban az esetben is, ha műsorszolgáltató tényleg rászolgált az elmarasztalásra.

            Mindenesetre csak együttérzésünk kísérheti a kisgazdákat, akik már hónapokkal a pb megalakulása előtt, 95 nyarán  gyűjteni kezdték sérelmeiket, és nem értek el mást, mint hogy 96 elején az ORTT csomagban utasította el panaszaikat a határidők túllépése miatt. Az iratokból valami olyasmi olvasható ki, hogy előbb a műsorszolgáltatók utasították őket a panaszbizottsághoz, aztán a pb intette őket türelemre (saját megalakulása előtt nem foglalkozhatott a panaszokkal), míg végül valahogy elmúlt az a bizonyos 48 órás határidő... Az iratok olvasása közben egyébként is az az érzésünk támad, mintha ez a 48 órás klauzula szívesen vett alkalom lett volna arra, hogy a panaszbizottságnak ne kelljen túl sok panasszal foglalkoznia. Az alakulóban lévő és eleinte túlterhelt hivatal önvédelme? A kérdés akkor is felvetődik, ha a pb ezt az eszközt arra is alkalmazta, hogy egyébként is megalapozatlannak látszó panaszokat utasítson el szép számmal.

            Ha már túl vagyunk az első 48 órán, ameddig az ellenvélemény elhangozhatott volna, akkor viszont a műsorszolgáltatónak nem kis bosszúságot okoz a 48 órás határidő. A magyar joggyakorlatban alighanem példa nélkül álló módon ebbe ugyanis a munkaszüneti napok is beleszámítanak, és furcsa helyzetbe kerül a műsorszolgáltató, ha a pb csütörtöki határozatát pénteken délután kézbesítik neki azzal, hogy 48 órán belül fellebbezhet. Már csak azért is, mert a gyakorlatban eddig az látszott, hogy a pb nem 48 óra, hanem hetek alatt hoz határozatot egy-egy ügyben. Akkor pedig mire való a szoros határidő?  

            Végül aztán, ha az ORTT állásfoglalása megszületett, a műsorszolgáltatónak akkor is közölnie kell az elmarasztaló határozatot, ha nem ért egyet vele, ezért bírósághoz fordul jogorvoslatért, vagyis megvan a lehetősége annak, hogy a bíróság megsemmisíti az ORTT állásfoglalását. Az érintett újságírók ezzel joggal elégedetlenek. Panaszukra legfeljebb az lehet a válasz, hogy az ORTT nem bíróság (peres ügyben tényleg nem lehet végrehajtani az ítéletet, amíg nem jogerős), eljárására viszont van analógia: a bírósági eljárástól eltérően államigazgatási eljárásban, ahol (az ORTT-hez hasonlóan) még nyitva áll az út a bíróságra, van példa arra, hogy a fellebbezésnek nincs halasztó hatálya, a döntést azonnal végre kell hajtani.

            Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy a pb és az ORTT tényleg nem bíróság, és "ítéleteiknek" egyedüli hatásuk, hogy nyilvánosságra kerülnek. Az ezen túlmutató következmények már az érintett műsorszolgáltatók vezetőitől függnek. Ha a rádió- és tévéelnökök bíznak munkatársaikban, aligha fogják egy-egy elmarasztalás miatt fejüket venni. Ha mégis, akkor már kettőn áll a vásár: egyfelől a panaszbizottságon és az ORTT-n, amiért ürügyet szolgáltatott, másfelől az elnökön, amiért örömmel fogadta az ürügyet a kellemetlen munkatárs elleni fellépéshez. Az újságírói szemmel nézve megnyugtató gyakorlat az, hogy a műsorszolgáltatók már eddig is éltek jogorvoslati lehetőségükkel, akár a bíróságnál is. Az eddigi néhány eset azt mutatja, hogy a Magyar Rádió kissé inkább, a Magyar Televízió kissé kevésbé védekezik az igazságtalannak tartott elmarasztalások ellen.

            Bírálatok érték a panaszbizottságot, amiért - főleg eleinte - a bepanaszoltak meghallgatása nélkül döntött. Igaz, az ORTT ügyrendje szerint a meghallgatás csak lehetőség, de nem kötelező. Újabban a pb mintha inkább élne ezzel a lehetőséggel. Tudnivaló persze, hogy az ORTT és a pb partnere formálisan nem a bepanaszolt műsorkészítő, hanem maga az intézmény, de ez sem zárja ki, hogy a műsorkészítő ne csak utólag, hanem már az eljárás közben elmondja érveit. 

            Kis kisiklás volt, hogy a pb egy ideig félreértett egy szabályt. Ha a panaszos nem fordult időben a műsorszolgáltatóhoz, akkor a beadvány nem is kerül a pb valamelyik eljáró tanácsa elé, hanem a pb elnöke egyből elutasítja. Ha a panaszos nem ért egyet az elnöknek ezzel a döntésével, akkor az eljáró tanácshoz fordulhat - de csak annak megállapítására, hogy az elutasítás jogos volt-e. Ezt azonban egy ideig félreértették, ezért néhány panaszost úgy tájékoztattak, hogy fenntarthatja, a pb elé terjesztheti panaszát, így akadtak ügyek, amelyeket ezen az alapon újra benyújtottak, és a 48 órás határidő elmulasztása ellenére a pb mégis  érdemben foglalkozott velük. Minden kezdet nehéz.

            Kínos következményekkel járt egy másik ügyrendi szabály értelmezése. Arról van szó, hogy az ORTT - mint a média legfőbb felügyelője -   nemcsak panaszbeadványok alapján, hanem saját kezdeményezésére is foglalkozhat visszásságokkal. Így fordulhatott elő, hogy a Beszéljük meg! című rádióműsor két ügye közül az elsőben mind a pb, mind az ORTT elutasította a panaszt, ám ezután az ORTT előtt a panaszügy váratlanul átcsapott "hivatalbóli vizsgálatba", azzal az eredménnyel, hogy az ORTT olyan hibát talált a műsorban, amely ellen nem érkezett panasz, és ezért el is marasztalta a műsorszolgáltatót. A dolognak kicsit "van sapkája - nincs sapkája" jellege lett. Szerencsére a panasz- és a "hivatalbóli" eljárás összemosása eddig egyszeri kisiklás volt, és remélhetőleg az is marad. Az viszont egyelőre nem látszik, hogy az ORTT kíván-e élni, és ha igen, hogyan azzal a lehetőséggel, hogy saját kezdeményezésére igazítson el vitatható dolgokat a médiában. Ehhez mindenesetre lehetőséget teremt, hogy az ORTT működésének második évében már dolgozni kezd a műsorfigyelő szolgálat, és ez egyelőre fölbecsülhetetlen mennyiségű munícióval láthatja el az ORTT-t, ha a testület kezébe szeretné venni a média jobb irányba mozdítását.

            A médiatörvény - a saját kezdeményezésre indított vizsgálatok révén - ugyanakkor egyfajta ombudsman-szerepet is oszt az ORTT-re. Ha az ORTT vállalná ezt a szerepet, ez segíthetne abban, hogy tevékenysége a politika önérvényesítése helyett eltolódjon azoknak a védtelen állampolgároknak vagy hátrányos helyzetű csoportoknak az érdekképviselete felé, akik vagy amelyek más módon ezt a segítséget aligha kapnák meg. Igaz, a közszolgálati médiában - amelyre az ORTT működése eddig összpontosult - egyelőre mérsékelten fenyeget a bulvárosodás veszélye, de amint kialakul a verseny, ennek a megjelenése is várható, és ezzel együtt több lesz a nem kellőképpen megalapozott tudósítás, a nem kellő ízléssel tálalt bűnügy, a meggondolatlan beavatkozás az emberek magánéletébe.  

Néhány következtetés

Az esetek önmagukért beszélnek, és ez a beszéd azt mondja, hogy a pb gyakorlata ellentmondásos. Míg az esetek egy részében megvédi a szerkesztői függetlenséget - egyetlen korlátként a kiegyensúlyozott tájékoztatás magától értetődő, ám természetesen nem mindig pontosan meghatározható követelményét felállítva -, más esetekben alaposan beleszól szerkesztői, szakmai ügyekbe. A pb a legnagyobb vihart éppen két ilyen, eddig itt nem vagy csak futólag említett  üggyel kavarta: amikor megvédte Horthy Miklóst Hofi Gézától, és amikor (két hasonló esetben is) elmarasztalta Bolgár Györgyöt, lényegében arra hivatkozva, hogy Beszéljük meg! című rádióműsorában nem védte meg a jobboldali pártokat a betelefonáló hallgatókkal szemben. E sorok írásakor a három ügy egyike sem zárult még le: a Horthy/Hofi ügyet az ORTT új eljárásra visszautalta a panaszbizottságnak, a Beszéljük meg! első ügyében a Magyar Rádió bírósághoz fordult, a második az ORTT döntésére vár. Ezúttal azonban nem ezért nem bocsátkozunk a részletekbe, hanem azért, mert ezekről az ügyekről az érdeklődők máshol már olvashattak.[38]

            Az ellentmondásos állásfoglalások egyik oka kétségkívül abban az ügyrendi megoldásban keresendő, hogy a háromtagú eljáró tanácsok összetétele teljesen véletlenszerű: a tagokból rotációs alapon mindig más-más hármasokat sorsolnak össze. A véletlen tehát mindig más-más felfogású "bírákat" és "népi ülnököket" ültet egymás mellé. (A három tag közül egynek, a tanács elnökének mindig jogot végzett embernek kell lennie, a másik kettőnek nem feltétlenül.)

            Ilyen körülmények között csak akkor lehetne egységes "ítélkezésre" számítanunk, ha akár az ORTT, akár a médiatörvény, akár a bírói gyakorlat valamiféle egységes, elvi álláspontot alakított volna ki. A törvény azonban - igen helyesen - csak általános elveket fogalmaz meg (még így is túl bonyolult), a bírói gyakorlat nem ad eligazítást minden média-ügyben (sőt, annak sem látszik nyoma, hogy az eljáró tanácsok egyáltalán célul tűzték volna ki a számításba jöhető polgári jogi ítéletek figyelembevételét), az ORTT pedig úgy látszik, még nem döntötte el, hogy kíván-e elvi állásfoglalásokat kialakítani. Lehet, hogy ezek az elvek csak attól várhatók, hogy néhány ORTT-állásfoglalás ellen a műsorszolgáltató a bírósághoz fordult, és ha ezek az ügyek (évek alatt...) eljutnak a Legfelsőbb Bíróságig, akkor egy-két ügyben lesz mihez tartaniuk magukat a panaszügyek elbírálóinak. Az, hogy az ORTT időnként feltűnően másképp döntött, mint a pb, arra utal, mintha sem az egyes eljáró tanácsok, sem az ORTT és a pb nem egyeztették volna álláspontjukat.

            Az már csak feltételezés - hiszen eddigi működésük alapján a panaszbizottság és az ORTT legtöbb tagját alig ismerhetjük - hogy nem mindegyik tagtól lehetnek idegenek a hazai közéletben alaposan meglévő olyan jelenségek, mint a pártos gondolkodás, a rendcsináló szándék. Nyilván akadnak, akik hajlamosak a valóságtól eltávolodó túlzott jogászkodásra, és feltételezhetjük, hogy megint mások esetleg engednek a kísértésnek és időnként egy picit felülemelkednek az amúgy is bonyolult, sokféleképpen értelmezhető médiatörvényen. Az is lehet, hogy nem gondoltak arra, hogy együttesen alkalmazzák, összehangolják a médiatörvényt és más törvényeket, mondjuk a személyiségi jogokat védő polgári törvénykönyvet. Talán ilyen feltételezések is magyarázatot adhatnak arra, hogy hasonló ügyekben miért dönt hol így, hol úgy a pb vagy az ORTT.

Egy kis kitekintés

Panaszbizottság külföldön is van. Brit földön, a legendás és (Anglián kívül) szinte mindenhol etalonnak számító BBC hazájában mindjárt négy is. A rádió- és tévétársaságok saját, belső   panaszbizottságain kívül létezik a Broadcasting Complaints Commission (BCC), a Broadcasting Standards Council (BSC), az Independent Television Commission (ITC) és a Press Complaints Commission (PCC). Az első kettőt mostanában egyesítik. A BCC a fairness és privacy őre, vagyis (1981 óta) arra ügyel, hogy a polgárok (és csakis ők) jogait ne sértse sem etikátlan tudósítás, sem beavatkozás a magánéletükbe. A BSC a taste és decency felügyelőjeként általános szempontokra ügyel: a tévéműsorok színvonalának csökkenése nyomán 1988 óta azt figyeli, hogy nem teng-e túl a szex és az erőszak, nem sértik-e a műsorok a közízlést. Külön testület, az ITC ügyel a nem közszolgálati tévékre, a PCC pedig az írott sajtóra.[39] A BCC és a BSC mostani egyesítésével együtt az új, Broadcasting Standards Commission nevű testület irányelveket is kidolgoz, eligazítva a közszolgálatiakat (bár nekik már régóta megvannak a BBC nálunk is sokat emlegetett műsorkészítési irányelvei), hogy mi tekintendő a magánügyekbe való beavatkozásnak vagy a fair tudósítás igazolhatatlan megsértésének. Az irányelveket azért is érdemes szóba hozni, mert - éppúgy, mint a bizottságok elé kerülő esetek - ezek is mutatják, hogy a politikának ezekben a bizottságokban nincs keresnivalója. Itt valóban a polgárok személyiségi jogait és a jó ízlést védik. 

            Erre van is ok. A BCC eddigi elnöke, Jane Leighton a minap ezt mondta: "A brit műsorok még mindig jó benyomást keltenek, de a pénzszűke, a hiányos szakmai képzés, az állandó munkatársak szabadúszóvá válása, valamint az, hogy a műsorkészítők gyorsan akarnak nevet szerezni maguknak - mindez az jelenti, hogy a minőség veszélybe kerül és ez még fontosabbá teszi azt a szerepet, amelyet egy független panaszbizottság játszhat a magas szakmai mérce fenntartásában."[40] Ismerős gondok - nemes és követendő, ám kevésbé ismerős célok.

            Egy másik, önkényesen kiválasztott, de kétségkívül mértékadó nyugat-európai sajtópiacon, a németországin már nem tobzódik ennyi bizottság. Pusztán egy van: a Deutscher Presserat (Német Sajtótanács), az írott sajtó önellenőrző testülete, amely paritásos alapon az újságíró-szervezetek és a lapkiadók képviselőiből áll. Rádiós-tévés panaszbizottság nincs. Ennek egyik magyarázata, hogy a 45 utáni Nyugat-Németországban a közszolgálati rádiózást az angolok és amerikaiak "adták" a németeknek, mégpedig olyan, jogilag körülbástyázott függetlenséget teremtve az intézményeknek, amely az alapszabályokban azóta is megvan, és amely alaposan megnehezíti, hogy kívülről, felülről beleszóljanak a rádiók és tévék ügyeibe. Az utóbbi években többen javasolták ugyan média-panaszbizottság létrehozását, de a bonyolult jogi helyzet miatt ebből egyelőre semmi sem lett. Valószínűleg azért sem, mert a rádiózás (sok minden máshoz hasonlóan, szintén a központosított német szervezetektől tartó angolszászok 45 utáni adományaként) nem szövetségi, vagyis a bonni kormány vagy parlament hatáskörébe tartozó ügy, hanem a tartományok dolga. Márpedig a 16 tartományban - ha nem is 16-féle, de - sokféle színezetű helyi kormány van. Ez nemcsak azt jelenti, hogy minden jogszabálymódosítás igen bonyolult, hanem azt is, hogy a regionális adókból összeálló fő közszolgálati rádió- és tévéhálózat, az ARD minden külön beavatkozás nélkül is politikailag kiegyensúlyozott: némely hamburgi műsor szociáldemokrata szimpátiái mellett mindig ott van egyik-másik müncheni magazin enyhén konzervatív irányvonala, és így tovább. (Abba most ne menjünk bele, hogy ez a fajta kiegyensúlyozottság mennyiben különbözik attól az elméletben nem lehetetlen másfajta kiegyensúlyozottságtól, amelyet a politikai befolyás hiánya teremtene meg.)

            Fügefalevélként működik Németországban egy, a fent leírt BSC-hez hasonló testület. A kereskedelmi tévék nemrég létrehozott önellenőrző bizottságáról van szó, amely az erőszakos, a jó ízlést sértő műsorokat próbálja - mérsékelt sikerrel - korlátozni. Ha lenne a miénkhez hasonló média-panaszbizottság Németországban, feltételezhetjük, hogy a Német Sajtótanácshoz és a brit testületekhez hasonlóan politikamentes lenne.

            A véletlen úgy hozta, hogy nemcsak Németországból, ahol nincs más, hanem Angliából is az írott sajtót ellenőrző testület dokumentumai kerültek a kezembe. Feltűnő, hogy az angoloknál az esetek túlnyomó többsége a lap és a panaszos megegyezése révén bizottságosdi nélkül rendeződik. A forsriftos németek kevésbé békülékenyek, ott gyakoribb, hogy a Sajtótanács elmarasztalja egyik-másik szerkesztőséget. A következményeknek senki sem tulajdonít túl nagy jelentőséget. "A Bildből úgysem tudunk Frankfurter Allgemeine Zeitungot csinálni" - sóhajtott föl a Sajtótanács vezetője, amikor e sorok írásához segítséget kértünk tőle. A bepanaszoltak között amúgy is többségben vannak a bulvárlapok, amelyek előírásosan közlik ugyan az elmarasztalást, de olyan formában, hogy ők látsszanak győztesnek. Inkább a minőségi lapok azok, amelyeknek munkatársai a szívükre veszik, ha rajtakapják őket. (Ne feledjük: nem felülről kinevezett, hanem újságírókból és lapkiadókból álló döntőbíróságról van szó.)  

            A rövid és általános külföldi kitekintés végén néhány példa a békésebb sajtóviszonyok földjéről:

            A brit Sajtó-Panaszbizottság (PCC) 1995-ben, az országos lottó bevezetése után irányelveket adott ki arról, hogy tiszteletben kell tartani, ha a nyertesek ragaszkodnak névtelenségükhöz, és nem szabad kilétükről adatokat szerezni a lottótársaságtól sem, ugyanakkor nem tilos azonosítani a nyertest, ha ezt a közérdeklődés indokolja.[41]

            Egy újságíró lekicsinylő, sértő cikket írt a máltaiakról. A PCC-hez több panasz érkezett, mire a bizottság azt mondta, hogy osztozik a panaszosok érzéseiben, elítéli és a legrosszabb fajta újságírás ritka példájának tartja a cikkek stílusát, ám ízlés és illendőség dolgában (matters of taste and decency) a bizottság nem illetékes.

            Egy lap leírta, hogy egy vádlott férj hogyan erőszakoskodott feleségével. A PCC elismerte, hogy ez felzaklatta az asszonyt, de mivel nyilvános tárgyalásról volt szó és a leírtak megfeleltek az elhangzottaknak, nem marasztalhatta el a lapot, csak felhívta a szerkesztők figyelmét, hogy kellő érzékenységgel kezeljék az ilyen ügyeket.[42]

            A parkolóházakban nőknek fenntartott helyekről szatirikus cikket írva az újságíró ezt a kérdést adja a néptelen parkolóban kószáló nő szájába: "Ma nem is erőszakolnak meg?" A Német Sajtótanács elismeri, hogy a szatíra túlozhat, de úgy látja, hogy ebben az esetben túlment a határon.

            Egy lap szélsőjobboldali nézeteket tartalmazó olvasói levelet közöl. A Német Sajtótanács szerint a szerkesztőség elmulasztotta az ilyenkor is kötelező gondosságot és érzéketlenül járt el. A Sajtótanács általában is veszélyesnek tartja, hogy a szélsőjobboldal az olvasói levelek rovatában keres magának fórumot.

            Egy 11 éves iskoláslány megerőszakolásáról írva egy bulvárlap közli az áldozat keresztnevét, családnevének kezdőbetűjét és lakcímét. A Sajtótanács megállapítja, hogy ezzel megsértették az áldozat személyiségi jogait.

            Zaklatással vádolják (utóbb kiderül, hogy hamisan) egy alapítvány elnökét, aki egyúttal egy országos szervezet tiszteletbeli elnöke. Több lap nevén nevezi az illetőt, de a Sajtótanács elutasítja az erre vonatkozó panaszt, mert az érintettet közéleti személyiségnek tartja, tehát neve közérdeklődésre tarthat számot.[43]

Merre tovább?

A néhány példa - két, szúrópróbaként kiválasztott, ám tekintélyes országból, és panaszügyek ezreiből önkényesen kiragadva - pusztán illusztráció. Nem is lehet több ennél, hiszen a külföldi gyakorlat sem egyforma, és egyébként is: a szállóigeként idézett pesti vicc, az etióp bérek mellé bevezetett skandináv adórendszer is jelzi, hogy ha valami külföldön valahogy működik, az nálunk másképp is lehet.

            Az illusztráció mindazonáltal jelez néhány dolgot. Az egyik: a panaszbizottság nem összeférhetetlen a sajtószabadsággal és a demokráciával. Olyannyira nem, hogy maguk az újságírók is résztvesznek bennük. Erre a különbségre azonban érdemes felfigyelnünk: az említett példák közül a Német Sajtótanács a lapkiadók és az újságírószövetségek önkéntes testülete, és Angliában is a sajtó önkéntes ellenőrző szervezete volt az immár kormány által létrehozott testületek elődje. Az angol panaszbizottságokban ma is ott ül az újságíró-céh számos tagja. Könnyű belátni, hogy ilyen összetételű bizottságok eleve nem váltanak ki olyan ellenérzéseket az általuk kordában tartott újságírókból, mint egy olyan, amelyet lényegében a parlamenti pártok delegálnak, és amelyet gyakorlatilag állami szerv felügyel. Az ORTT ugyanis hatásköre révén nem áll távol attól, hogy "médiaminisztériumként" emlegessék.

            A másik: nemcsak a fenti kiragadott példák, hanem a bizottságok jelentéseinek részletes tanulmányozása is mutatja: az ottani panaszbizottságoktól összehasonlíthatatlanul távolabb esik a pártpolitika, mint a miénktől. Az angoloknál a politika mintha eleve hiányozna. A németeknél, ahol ugyancsak a személyiségi jogok sérelme, a nem kellően megalapozott tudósítás ad okot a legtöbb panaszra, akad ugyan politikaiként besorolható panasz, de ez korántsem pártpolitika, aminthogy a panaszosok között sem akad politikus. Olyasmiről van szó, mint például kisebbségek rossz színben feltüntetése (többnyire törökökről vagy kurdokról van szó), a Németországban szigorúan szalonképtelennek  tartott szélsőjobboldali nézetek megjelenése, és előfordulnak helyi (városi, önkormányzati) politikai sérelmek. Ügyel a Sajtótanács arra is, hogy a polgárok vallásos érzéseit ne sértse meg a sajtó. (Szép példa, amikor egy napilapot megbíráltak egy nagy feltűnést keltő alkotmánybírósági ítélet tálalása miatt. Az alkotmánybíróság a vallásszabadság megsértésének tekintette a bajorországi iskolák osztálytermeiben a falon lógó feszületet, tudniillik úgy értékelte, hogy ez sérti a más vallásúak és az ateisták érzéseit. A lap elmarasztalt főcíme így szólt: "Kruzifix! Bayern ohne Balkensepp", ami magyarul valami ilyesminek felelne meg: "A szentségit! Bajorországban nincs többé Józsi a gerendán".)

            A harmadik: a bizottságok hatása. Anyaggyűjtés közben jellemzőnek találtam, hogy két német közszolgálati rádiós kollégát megkérdezve egyikük sem volt biztos abban, hogy létezik-e Németországban rádiós panaszbizottság. (Mint tudjuk: nem.) Azt hiszem, körülbelül ennyire tartják meghatározónak az ilyen intézményeket. Mint már említettem, hatósági, hivatalos hatásköre (csakúgy, mint a magyarországinak) ezeknek a bizottságoknak nincs. A nyilvánosság erejével, az újságírók szakmai lelkiismeretére apellálva érhetnek el hatást. Ennek egyetlen feltétele van: a szakmailag (újságíróilag, etikailag, jogilag) megalapozott ítélet. Ha ez nem így van, a hatás elmarad, a nevelő szándék visszájára fordul.

            Illúzióink persze nem lehetnek: a közszolgálati médiát a politika amott is befolyásolja. Ennek bevált módja, hogy ki-ki jó kapcsolatokat ápol a hozzá közel álló újságírókkal, egészen odáig, hogy néhol ez a vezető posztok betöltésénél is számít. Ehhez nem kell bizottság, sőt, ez nem is tartozik a nyilvánosságra, még ha a beavatottak sejtik is. Akár tetszik, akár nem, ez nálunk is hamar kialakult. Erre a szerepre, politikai üzenetek küldésére a panaszbizottság intézménye azonban nem igazán alkalmas. A "politikai hibák" felhánytorgatása, pártérdekek megsértésének szankcionálása elmúlt időket idéz.

            Figyelemreméltó azonban - és összhangban van a médiatörvény köztudottan hányatott, politikai viharoktól kísért történetével -, hogy a törvény a pb elsőrendű (nevesítve tulajdonképpen egyetlen) feladataként azt említi, hogy járjon el, ha megsértik a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményét. Mindazok a személyiségi jogi vagy a tájékoztatás pontosságára vonatkozó követelmények, amelyekről nyugat-európai példákat hoztunk, a médiatörvényben nem szerepelnek a pb leírásakor, pusztán megemlíttetik, hogy a pb foglalkozhat más, közelebbről körül nem írt panaszokkal is. A médiatörvény 4. paragrafusa pedig, amely a pb munkájának egyik alapja, lényegében "csak" a sokoldalú, pártoktól és politikai mozgalmaktól független tájékoztatás követelményét és a már említett "kommentártilalmat" tartalmazza. (Az eddigi panaszok pedig, amint láttuk, ebből sokkal inkább a párt-sokoldalúságot és sokkal kevésbé a pártoktól való függetlenséget kérték számon.) Az egyéb panaszok egy lehetséges részére két szóban utal, amikor a tényszerűséget és a tárgyilagosságot is említi. Mintha a médiatörvényt kidolgozó pártok elsősorban arra gondoltak volna: más fontos panasz elő sem kerülhet a médiával szemben, mint az, hogy az ő véleményüket (ti. a pártokét) a rádiók és tévék nem adják vissza elég sokoldalúan és kiegyensúlyozottan...

            Ha a pb azzal fog foglalkozni, hogy melyik párt mennyit szerepel a rádiókban és tévékben, előbb-utóbb valóban bekövetkezhet a késő-kádári korszakból ismert (bár akkor sem mindenkit egyformán jellemző) szerkesztői magatartás, az "olló a fejben". A szerkesztőket nem utasítja ugyan senki előzetesen, hogy mit tegyenek a hírműsorokba, de a sorozatos utólagos elmarasztalás miatt kialakul az a reflex, hogy az erősebb - vagy legalábbis erősebb hagú - politikai szereplők irányában előzékenyebben viselkednek a szerkesztők, megkímélendő magukat az időtrabló és bosszantó (ne adj'isten, egzisztenciájukat veszélyeztető) letolásoktól. Kívülről nem hallhatóan bár, de előbb-utóbb csattogni kezd fejükben a vágóolló: eleve kivágják a kínos anyagokat és beteszik azt, amiért dicséret várható. (Ezt a hatást a maga módján erősíthetné az ORTT mostanában beinduló figyelőszolgálata is, ha a műsorértékelésekben netán eluralkodnának a politikai szempontok.)

            Az ORTT panaszbizottsága az eddigi útkeresés után még nem kötelezte el magát. Bár a médiatörvény inkább politikai szerepet szán neki, nincs zárva az út az előtt sem, hogy a pártok külön érdekei helyett azon őrködjön, helyesen szolgálják-e a rádiók és televíziók a polgárok, a köz érdekeit.

 (1997. április)
Megjelent a Mozgó Világ 97/9. számában