Német örökség - világörökség

Hogy mi az igazi német kulturális örökség, azt meghatározhatjuk például a japánok segítségével. A japánok nagy utazók, de ha nem futja európai útra, akkor odahaza nézik meg Európát. Amikor tehát egy darab igazi Németországot építettek a sok tematikus parkjuk egyikében, akkor Marksburg várát tették oda. Mindjárt meg kell jegyeznem, hogy a Marks név ne zavarjon meg senkit: ezen a német vidéken, a Pfalzban római kulturális örökség, hogy sok németet Marxnak hívnak, azon egyszerű okból, hogy errefelé, a római birodalom északi végein sok hódító viselte a Marcus nevet. Szóval, a japánok megjelentek a festői Rajna mentén, és centiről centire fölmérték Marksburgot, hogy aztán Japánban fölépíthessék a vár pontos mását. Ennek köszönhető, hogy a Közép-Rajna-völgyében látható nagyjából 40 várból legalább egy pontosan föl van mérve. A németeknek erre nem lett volna pénzük, ahogy egyébként is, most azzal vannak elfoglalva, honnan teremtik elő a pénzt a várak és környékük fejlesztésére, mert amíg nem teszik még vonzóbbá a környéket, addig a japán turisták és a többiek csak átrohannak a vidéken, akkor pedig nem hagynak itt több pénzt, és ezzel a kör bezárul.

A pénz is fontos szempont, hiszen ez a vidék, a Közép-Rajna-völgye - a Loreley-sziklával együtt - a világörökség része lett nemrég. Egészen pontosan az UNESCO illetékes bizottságának idén nyári budapesti ülésén. De a pénz mellett nem kevésbé fogós kérdés: mennyire lehet nemzeti ez a kulturális örökség, mégpedig a nemzetinek a sokat vitatott politikai értelmében. A Rajna ugyanis szimbólum. Aki hallott már egy keveset a német-francia háborúk történetéről, az tudja, hogy az őrség a Rajnán, a "Wacht am Rhein" inkább a nacionalizmust, mint az egészséges nemzeti büszkeséget idézi fel. Nem is beszélve arról, hogy ezen a környéken, Worms közelében rejtené a folyó a Rajna kincsét, a Nibelungok legendás vagyonát, és innen már csak egy ugrás Wagner értelmezése, aztán pedig a tőrdöfés-legenda és a holtig tartó német katonahűség - két olyan történelmi jelszó, amely a huszadik század háborúinak Hitler-féle értelmezéséhez tartozik.

A kulturális örökség ápolása tehát igen kényes történelmi kérdés. A németek nagyon óvatosak voltak azon a nevezetes helyen is, amelyet úgy hívnak, hogy Német Sarok, Koblenzben, a legnémetebb német folyók, a Rajna és a Mosel találkozásánál. Ott sokáig csak a talapzatot restaurálták, és magát Első Vilmos királyt, a 19. század végi német egyesítés és birodalomalapítás, egyben a franciák fölötti győzelem uralkodóját, akit 1945-ben az amerikai hadsereg taszított le a helyéről, tüntetően nem tették vissza a talapzatra, nehogy bárki is megint nagynémet törekvésekkel gyanúsítsa őket, és pláne a franciák ne sértődjenek meg. A lovasszobor visszatételére csak békésebb időkben, a német újraegyesítés éveiben szánták el magukat. A monumentális alkotást egyébként nem egyszerűen emlékműnek, hanem Nemzeti Emlékműnek hívják. Ha azt mondom, monumentális, akkor nemcsak azért, mert tapintatos jelzőt igyekeztem találni a jellegzetesen német jelenségre, hanem azért is, mert felavatásakor, 1897-ben tényleg a világ legnagyobb lovasszobra volt.

A német nemzeti gondolatról kontrasztprogramként igen nemzetközi leckét láthatott az érdeklődő közönség nyár végén a Német Sarkon. A lovasszobor tövében, a talapzaton egy olasz rendező vezérletével egy Dániában működő társulat - a Teatret Cantabile - adta elő kifogástalan német nyelven a 19. század eleji német romantika költőinek műveit, 21. századi értelmezésben. Németek, akiket megkérdeztem, bevallották, hogy a szövegek nekik se sokat mondtak, lévén, hogy a szóban forgó költőket, Clemens Brentano-t és Achim von Arnim-ot ma már nem nagyon tanulják az iskolában, de a műsorfüzetből ki lehetett olvasni, miről van szó. Például, hogy a 19. század elején, a napóleoni francia megszállás tanulságait levonva, a nemzeti hevülettől vezérelve, a német romantikus költők a Rajna mentén nem pusztán a régi legendákat elevenítették föl, hanem újakat is kitaláltak, Brentano például a Loreley történetét. A színielőadás pedig azt a tanulságot sugallja, hogy míg a nemzeti gondolat és Németország nagysága a romantika korában haladó gondolat volt, a két világháborútól terhes 20. században ezekből a gondolatokból már nagy bajok lettek. Egyáltalán nem véletlen, hogy a történelmi tanmesét a művészek pont a Nemzeti Emlékmű talapzatán, Első Vilmos lovasszobrának árnyékában adták elő.

Ha már az elején a pénzt emlegettem, a színielőadás kapcsán is vissza kell térnem az anyagiakra. Az előadást a tartományi kulturális alapítvány támogatta, csakúgy, mint az újságíróknak büszkén megmutatott alkotóházakat, múzeumokat más kulturális intézményeket. Vendéglátóink az alapítványt főképp azért méltatták, mert - mint mondták - az államtól függetlenné teszi a kultúra finanszírozását. Ez jól hangzik, de azért tudni kell, hogy az alapítvány elnökségében ott van a tartományi miniszterelnök és három miniszter. Hogy akkor az államtól való függetlenség hogyan értendő, azt egy bennfentes újságíró magyarázta el: úgy, hogy az alapítvány önállóan gazdálkodik, és ezáltal független az éves tartományi költségvetésektől. Ha az államnak spórolnia kell, akkor nem azonnal a kultúrán kezdik. A kulturális intézmények legalább néhány évre előre tervezhetnek. Tíz évvel ezelőtt, amikor éppen jól ment a rajnavidék-pfalzi tartománynak, akkor jutott eszébe az ötlet egy előrelátó kulturális miniszternek. Aminek persze az egyik tanulsága, hogy az ilyenfajta finanszírozás bevezetéséhez legalább egyszer pénz kell. Talán nem érdektelen, ha megnevezem az összeget is: a tartományi kulturális alapítvány tőkéje 90 millió euró, ezt annak idején részben privatizációs bevételekből teremtették elő. Az alapítása óta eltelt tíz évben az alapítvány 59 millió euróval támogatta a kultúrát a négymillió lakosú Rajnavidék-Pfalz tartományban. Ez a pénz átszámítva nagyjából 14 és fél milliárd forintnak felelne meg.

Szóval, Németország szerencsére elég gazdag ország, és valamennyi pénz mindig jut a kultúrára. Egyébként, ha úgy tetszik, ez is a nemzeti kulturális örökséghez tartozik. Németország évszázadokon át apró királyságokból, hercegségekből, püspökségekből volt összerakva, és a tekintély végett minden egyes udvarban kellett színház és zenekar. Ennek köszönhető, hogy a színház- és zenekarsűrűség még ma is elég nagy.

De hogy visszatérjek a nemzeti örökség mai értelmezéséhez: történelmi lecke színhelye volt a nyáron Worms is. A szabadtéri színpadot pont a katedrálisnál állították föl, ami azért is fontos, mert - ha valaki nem tudná - a Nibelungok történetében az igazán drámai fordulatot az a konfliktus vezeti be, hogy a két királyné, Brünhild és Kriemhild közül ki léphet be először a wormsi templom ajtaján. A darabban tehát játszik ez a templomajtó is.

Nibelung-történetből szerencsére minden történelmi kor és minden szerző megírhatja a saját változatát. Jó tudni, melyik az igazi. Kifejezetten hasznos tehát, hogy a wormsi Nibelung-múzeumban a látogató fölvértezheti magát azzal a tudással, hogy a tudomány mai állása szerint mi igaz a történetből, mi vitatott és mi az, ami a legendák, vagy - mint például a Wagner-operák esetében - az ízlés szerinti átdolgozások körébe tartozik. A Nibelung-múzeum, amelyet legalábbis félhivatalosnak tekinthetünk, kissé elhatárolódik a Wagner-féle szövegkönyvektől, azt pedig egyértelműen elítéli, hogy Hitlerék a Nibelungok példáját is felhasználták bűnös politikájukhoz és katonáik vágóhídra tereléséhez. A japán turisták és más tájékozatlan külföldiek megtudhatják továbbá, hogy a sokat emlegetett hős, Siegfried igazából nem német, hanem holland, valamint hogy Brünhild nem német, szőke és kövér, hanem izlandi, fekete és kívánatos.

Ha mindezt tudjuk, akkor az esti szabadtéri előadáson már nagy meglepetés nem érhet minket. Nem a történetre kell koncentrálni, hanem a hatásra. A történet vége úgyis az, hogy mindenki meghal, de közben kiderül, hogy az ifjú szerző és a rendező a német nemzeti legendából a manapság aktuális tanulságot vonja le: nem kell vitézkedni, a háború és a belviszály rossz dolog, sőt, kissé a politika is gyanús. Ha a szerző számítása beválik, akkor ennek a Nibelung-legendának a láttán - miután a színpadon a teljes királyi család elhalálozik - a nézőtérről csupa pacifista demokratának kell távoznia.

2002. szeptember