Keletnémet hősök

Az NDK-beli Forrest Gump. Ennek szánta a forgalmazó az új német filmet, és a kísérlet nem is sikertelen. A főhős egy gyámoltalan fiatalember, Klaus Uhlzscht, akit az NDK-ban magával sodor a reálisan létező szocializmus és a kisiskolás korból való diákszerelem. Klausnak már a születése is történelmi: 68 augusztusában akkor jön a világra, amikor a szovjet harckocsik egy kis német faluban eldübörögnek Prága felé. A film ahhoz az új hullámhoz tartozik, amely most, tíz év elteltével, vagy nevetve vagy legalábbis ironikus mélabúval, de semmiképp sem haraggal búcsúzik az NDK történelmétől. Képzeljék el például azt a jelenetet, amikor az iskolában a tanítónéni egy nagy világtérkép előtt azt magyarázza, hogy a kedvenc színünk a vörös, ezért a legjobb országok vörösek, ők a szocialisták. Vannak ezenkívül a kékek, a kapitalisták, és a zöldek, amelyek olyanok, mint a paradicsom: még éretlenek, de ha megérnek, ők is vörösek lesznek. Világos, ugye? Ezekután a gyerekeknek már csak ki kell színezniük a saját térképüket, a tanítónéni nyújtja is a ceruzákat, de csodák csodája, a dobozban csupa piros ceruza van meg néhány zöld. Kék egy se. Az NDK-ban ez már csak így ment. Mondanom sem kell, hogy mindegyik gyerek jól oldja meg a feladatot, egyedül Klaus padszomszédja és szerelme, Yvonne rajzol mást: vörös tulipánokat, zöld levelekkel. Mert látta a tévében, hogy Hollandiában vörös tulipánok vannak, és ő Hollandiába szeretne utazni. Úgyhogy Klaus apukája gyorsan föl is jelenti Yvonne nyugatimádó családját, az NDK-ban ez már csak így ment, a családot kiköltöztetik vidékre, és a kis Klaus szem elől téveszti szerelmét. Elmondhatom, hogy a film legvégére egymásra találnak, és az egész világ, legalábbis az ő világuk, tényleg csupa vörös lesz, csak nem úgy, ahogy a tanítónéni elképzelte, mert ledől a berlini fal, és a két szerelmes tényleg eljut Hollandiába, egy vörös tulipánmező közepére.

Addig azonban mindenféle történik, például épül a szocializmus. Talán emlékeznek a viccre, amelyben a szovjet porszívógyárból a munkás hazahordja az alkatrészeket, de akárhogy szereli össze, mindig géppuska lesz belőle. Nos a kis Klausék nappalijából arra a világra látni, amit a korabeli rajzfilmek ábrázoltak: szorgos munkások darukkal építik a lakóházakat. De mire a kis Klaus kinéz a gyerekszoba ablakán, nem lakóházat lát, hanem az államvédelem, a Stasi központját. A film, mint az eredeti Forrest Gump, tele van valódi és ál-dokumentumfilmekkel, és csöndes iróniával keveri bele a történetbe az NDK-propaganda legfőbb alakjait, a kommunista hőst, Ernst Thälmannt, a Pióker Ignácra emlékeztető élmunkást, Adolf Henneckét, az újabb pártvezetőket, Egon Krenzet és Erich Honeckert. Honecker például a bukása előtti napokban marokkót játszik, mondván, hogy a pálcikákat éppen egy kínai küldöttségtől kapta, és a játék lényege láthatólag megfelel Honecker politikájának: akinél megmozdul valami, az veszít. Csakhogy a játékszabály éppen akkor vált érvénytelenné, a keletnémetek megmozdultak, és éppen ezzel nyertek. A film bemutatóját nem véletlenül időzítették keddre, a fal leomlásának tizedik évfordulójára. A poén ugyanis az, hogy Klaus Uhlzscht nyitotta meg a berlini falat, de ez már nem politika, hanem a németek által oly nagyon kedvelt öv alatti humor. A filmben nem is ez a legjobb, hanem a sajátosan német politikai szatíra, amely nem kíméli az NDK rendszer képmutató voltát. De ez inkább csak a rendszerre vonatkozik, az emberekre kevésbé. A film címe: "Hősök, mint mi". És a szereplők ilyenek: a hősök csak egy kicsit hősök, igaz, a gonoszok is csak egy kicsit gonoszak. És a végén hepiend is van, a botcsinálta Stasi-ügynök Klaus és az ellenzéki Yvonne szerelme beteljesül. Micsoda gyönyörű világ.

1999. november