A magyar nemzeti valuta felértékelődött a dollárhoz képest a feketepiacon, az arany ára esett, a feketepiac visszaszorult, és a kormány még szociális intézkedésekre is tervezhetett némi pénzt. Akár ezzel is dicsekedhetett volna a magyar pénzügyminiszter 1944-ben, amikor pedig a hadi kiadások a magasba szöktek, és a költségvetésbe egyre nagyobb lyukat ütött, hogy a németek következetesen halogatták a magyar áruszállítások kifizetését, sőt az ország katonai elfoglalása nyomán még jelentős megszállási díjat is felszámoltak. A magyarországi zsidók vagyonának elrablása ily módon jelentős - és az embertelenségek árnyékában érthető módon kevéssé elemzett - gazdasági hatásokkal is járt. Az 1944. március 19-ei német megszállás után Magyarországon is azt a receptet alkalmazták, amely más megszállt, illetve német befolyás alatt álló területeken már bevált.
Két német történész, Christian Gerlach és Götz Aly „a német háborús infláció exportjaként” is említi a módszert Az utolsó fejezet: a magyar zsidók meggyilkolása című, két évvel ezelőtt megjelent, magyarul még nem olvasható munkájukban. „A német hatóságok szélsőségesen magas megszállási költségeket hárítottak a megszállt országra, és ennek »nemzeti« refinanszírozását a zsidó tulajdon eladása és államosítása útján tették lehetővé. Ily módon a németek elegáns kerülő úton vették magukhoz a rablott holmit, emészthetővé téve a kollaborációt a leigázott népeknek, és bűnsegéddé avatva őket a tömeges rablógyilkosságban” - írják a szerzők.
Az említett gazdasági mechanizmus elvét és gyakorlatát Gerlach és Aly akként jellemzi, hogy a jogaiktól és vagyonuktól megfosztottak gazdasági erőforrásait az állam újraértékesíti, és az ebből keletkező többletbevételekből pótolja a költségvetési hiányt. Mindeközben a jegybanknak nyilván kapóra jön a készpénz inflációcsökkentő lecsapolása, a pénzügyminiszter pedig kevesebb új hitel felvételére szorul. Az 1944-re a végső háborús erőfeszítésekbe éppen belerokkanó Magyarország esetében például a megszállás költségeire a németek úgy kalkulálhattak előbb havi 150 millió, majd egy június 2-ai megállapodás szerint már 200 millió pengőt, hogy feltételezték: a javaslataik alapján elkonfiskált, majd értékesített zsidó vagyon megfelelő fedezetül szolgál majd. A német történészek végkövetkeztetése szerint a „rafinált valutáris és fiskális eljárás” egyszeriben „német vagyonná alakította a magyarizált zsidó vagyont”. A szerzők történelmi szereposztásában így a rabló a magyar állam, az orgazdák a magyar polgárok voltak, míg a németek csupán az ügyből hasznot húzó felbujtók lettek.
És mindez a törvényesség látszatával. Alig egy hónappal a megszállás után, 1944. április 16-án a formálisan független magyar kormány rendeletet hozott „a zsidók vagyonának bejelentése és zár alá vétele tárgyában”. A zsidónak minősülő állampolgároknak minden vagyonukról leltárt kellett készíteni és azt eljuttatni a területileg illetékes pénzügy-igazgatóságra. A bejelentési kötelezettség nem vonatkozott a személyes holmikra és bútorokra, ha azok összértéke nem haladta meg a 10 ezer pengőt, ám a műtárgyakat, szőnyegeket és más „fényűzési tárgyakat” mindenképpen jelenteni kellett. Március 22-éig visszamenőleg érvénytelenítettek minden adásvételi és ajándékozási szerződést is, nehogy bárki a vagyon átmentésével próbálkozzon. Arra is kötelezték a zsidókat, hogy a 3 ezer pengős értéket meghaladó készpénzüket, értékpapírjukat, ékszerüket helyezzék letétbe valamely, a Pénzintézeti Központhoz tartozó pénzintézetnél. Csak a jegygyűrűknek volt kegyelem - ezeknek is csak az esetben, ha nem volt bennük igazgyöngy vagy drágakő.
Zárolták a zsidó széfeket és bankszámlákat is. A zsidó betétesek új betétkönyvet kaptak, amelyre zsidó csillagot nyomtattak rá. A számláról havonta csak korlátozott összeget lehetett kivenni, de mindig előnyt élvezett az állam vagy a keresztény hitelezők követelése: ezek kielégítésére nem is vonatkozott a limit. Később minden zsidó számlát egyetlen központi, posta-takarékpénztári kontóra - sokat mond, hogy eredetileg így hívták: „Ismeretlen személyek készpénze, letéti számla, Budapest” - vontak össze. Erről fedezték aztán a zsidókkal szembeni bármilyen követeléseket, beleértve még a gettósítás költségeit is. „Ez volt az európai önfinanszírozó népirtás gyakorlatának egyik legjelentősebb fejezete” - kommentálják a történteket Kádár Gábor és Vági Zoltán, a korszakkal foglalkozó történészek, a címében is erre utaló, New Yorkban angolul megjelent kötet szerzői.
Ez persze csupán az elv volt, mivel Kárpátalján már az említett kormányrendelet kihirdetésének napján, április 16-án megkezdődött a gettósítás. Az ottani zsidók tehát már ha akarták volna, sem tudták volna leltározni, bejelenteni, letétbe helyezni vagyontárgyaikat. Így aztán áprilisban és májusban ott és az ország sok más vidékén is pontos végrehajtási előírások híján a települések elöljárói, illetve a csendőrök saját hatáskörben dönthettek a teendőkről. Az állammal szemben ezzel kapcsolatos lojalitásról és általános hivatalnoki erkölcsiségről elég legyen annyi, hogy a június 1-jei kormányülésen Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter a pénzügy-igazgatóságoktól beérkezett jelentésekre hivatkozva beismerte: a „lakóhelyükről eltávolított” zsidók lakásaiban, üzlethelyiségeiben, raktáraiban lévő vagyontárgyak részben veszendőbe mentek - értsd: a közzabrálás áldozatául estek. Mindezek után a magyar szeszipar árjásításában már érdemeket szerzett Turvölgyi Albert személyében kénytelenek voltak kormánybiztost is kinevezni, sőt mindjárt kettőt, mivel Csánky Dénes festőművész vezetésével külön kormánybiztosság alakult a zsidóktól elkobzott műtárgyak kezelésére. Hiába születtek azonban most már pontos útmutatások arról, mely ingóságokat kell például fajta szerint csoportosítva külön raktárakban kezelni, melyeket a kiürítendő lakás egy szobájában összepakolni, mely értékeknek mely intézmények a felelősei, mint utóbb kiderült: egyik biztos sem tudott megküzdeni a minisztériumok, a helyi közigazgatási szervek, a honvédség és a német hatóságok jelentős ellenérdekeiből fakadó partizánakciókkal.
A legkelendőbb elhagyott portéka a lakás volt. 1944 nyarára jószerével megürült a vidéki zsidóság teljes ingatlanállománya. Budapesten pedig 28 ezer zsidót zsúfoltak az úgynevezett csillagos házakba. Az ezzel kapcsolatos visszaéléseket jelzi, hogy júliusban Haynal Alajos tábornok lakásügyi kormánybiztos kénytelen volt szembesülni azzal a „lehetetlen állapottal, hogy a kapzsiság és a protekció folytán egyesek immár három-négy, sőt több lakással rendelkeznek”. Haynal ráadásul, miközben ezrével kapta az igényléseket, mint panaszolta, reménytelen harcban állt az önkényes lakásfoglalókkal. Vidéken valamivel rendezettebben ment a zsákmány elosztása: az ingatlanokat hivatalosan csak ideiglenes bérletként adták ki az igénylőknek, míg az állam meghatározta lakbért a kedvezményezetteknek a már említett központi zsidó számlára kellett befizetniük. Nem tartozott a bérlethez a lakásban található bútorzat használati joga: a zsidó bútorokat további intézkedésig - elvileg - zárolni kellett.
Különlegesen vonzó vadászterület volt zsidó kereskedők és iparosok áru- és nyersanyagkészlete. Ezt és az üzletek berendezését ugyancsak gondosan számba vették. A közérdekből tovább működtetett boltok és üzemek élére az illetékes miniszterek vállalatvezetőket rendelhettek ki, ami a birtokbavétel kimondatlan formájává lett. Nem csoda, ha a zsidó üzletek ilyesfajta kiutalása körül hamar felütötte a fejét a korrupció. Kunder Antal kereskedelmi és közlekedési miniszter legalábbis már április 27-én kénytelen volt visszavonatni minden olyan helyi határozatot, amellyel ingyen adtak át zsidó vagyont nem zsidó kereskedőnek. A zsidó üzletek és üzemek árukészletének és felszerelésének maradékát végül meglehetős megkésettséggel, augusztus közepén kezdték eladogatni azoknak a szakmabeli kereskedőknek és iparosoknak, akik - tekintettel a kormány vásárlóerő-lecsapolási szándékára - készpénzben meg tudták fizetni a helyi ipartestületek és a pénzügy-igazgatóság által meghatározott árat.
Ungváry Krisztián történész nagyjából 2 milliárd pengőre becsüli azt a vagyontömeget, amelyet a növekvő káoszban az állam valójában kezelésbe tudott venni. Ez állt szemben a zsidóság majd tízszer ekkorára becsült, ez idő tájt szétlopott, megsemmisült vagyonával. Persze az állami zsákmányrész sem volt kevés. Összehasonlításképpen: 1943-ban az ország hadi kiadásai összesen 4,5 milliárd pengőt, az évi adóbevételei 1,8 milliárd pengőt tettek ki. Más kérdés, hogy még a hivatalosan elkobzott és értékesített zsidó vagyonból befolyó tételek sem jelentek meg a költségvetésben - akkor az idő rövidsége, később pedig a rendszer összeomlása okán. Mindez mégsem változtat a tényen, hogy a folyamat egyfajta sajátságos államkölcsönként rövid időre tehermentesítette az összeomlás szélén álló költségvetést - vélekedett Ungváry két éve írt, Nagy jelentőségű szociálpolitikai akció című tanulmányában. Szerinte legalábbis ez adott fedezetet például egyes hangulatjavító szociális intézkedésekre is: 1944 nyarán az alkalmazottaknál 60, a bányászoknál 55 évre csökkentették a korábban a 65. életévnél meghúzott nyugdíjkorhatárt, kiterjesztették a társadalombiztosítási ellátást a cselédek és a mezőgazdaságban dolgozók körére, bevezették a kötelező rokkantsági és nyugdíjbiztosítást, és évi 180-ról 480 pengőre emelték a minimális nyugdíjat. „A háború utolsó évében csak a zsidó vagyon bevonása tette lehetővé a hadi kiadások miatt egyébként túlterhelt államkassza számára az effajta intézkedéseket” - állapítja meg Ungváry.
A zsidótörvények hatálya alá tartozó majdnem 800 ezer ember személyes vagyonának kínálatként való megjelentetése enyhítette a háborús áruhiányt is. Ferenczy László csendőr alezredes - a német Birodalmi Biztonsági Főhivatal zsidóügyi referatúrája vezetőjének, a zsidóüldözést Magyarországon személyesen irányító Adolf Eichmann-nak az összekötő tisztje - azt jelentette: a nyersanyagpiacon „úgyszólván teljesen megszűnt a feketepiac. A feketeárak 75 százalékkal estek.” A megvehető javak tömege átmenetileg még a dollár iránti feketepiaci keresletet is csökkentette: az 1943. végi 34,50 pengővel szemben 1944. június végén 1 dollárért csak 31,50 pengőt kellett adni a neppereknek.
A „sikeres állami rablást” egyébként - Kádár és Vági szavaival - „sikertelen emésztés” követte. Olyannyira, hogy a történészpárosnak a Buksz folyóirat hasábjain tavaly megjelent cikke szerint „a magyar kormányzat nemhogy felhasználni nem volt képes a zsidó letéteket, de még felmérni sem igen tudta, hogy az egyes pénzintézetekben milyen jellegű és mennyiségű zsidó érték fekszik”. A törvényekkel körülbástyázottan elrabolt és úgy-ahogy elraktározott vagyon állami értékesítéséhez augusztusig éppen csak hozzáláttak - szeptemberben pedig már Kelet-Magyarországon volt a szovjet hadsereg. Megkezdődött a tolvaj kifosztása.