HVG 2004. május 15.

A RÁKSZŰRÉS KOCKÁZATAI

Negatív álpozitív

A rákszűrés viták tárgya lehet.

Amikor Josef Kemnitz német patológus 1997-ben öngyilkosságot követett el, magára gyújtva laboratóriumát, áldozatain már nem lehetett segíteni. Az ő téves leletei alapján a kilencvenes évek közepén Essenben körülbelül 300 nőnek operálták le egyik vagy mindkét mellét - feleslegesen, hiszen később kiderült: nem is volt rákjuk. A szörnyű gyanú 2000 februárjában igazolódott be, miután egy háromtagú szakértői bizottság újra elővette az eseteket. Az akkori sajtóvisszhang lényeges eleme volt, hogy az egészségügy finanszírozásának németországi rendszere mintegy ösztönzi a magánrendelők orvosait minél több szűrés és vizsgálat „házilagos” elvégzésére, jóllehet az emlőszűrés helye az arra szakosodott központokban lenne. A tévedésből leoperált keblek esete tragikus kuriózum, a rákszűrés azonban egyébként is viták tárgya lehet. Különösen két német egészségügyi újságíró, Klaus Koch és Christian Weymayr visel szinte keresztes hadjáratot - ha nem is a rákszűrés ellen, de - az alaposabb felvilágosításért, a kockázatok reális felméréséért. Statisztikailag nem teljesen pontos, de szemléletes példával így érvelnek könyvükben: 10 ezer olyan nő közül, aki emlőszűrésen esik át, ebből a következő 10 évben 9999-nek semmi haszna sincs, mert vagy a szűrés nélkül sem halt volna meg mellrákban (9996 nő), vagy pedig a szűrés ellenére is mellrákban hal meg (3 nő). A gyakorlatban efféle számok állnak az olyan statisztikai adatok mögött, amelyek szerint például a szűrés 30 százalékkal csökkenti a halálozást: tudniillik a szóban forgó 10 ezer nő közül a szűrésnek köszönhetően nem 4, hanem csak 3 lesz emlőrák áldozata. A betegség korai felismerése csak abban az esetben hosszabbítja meg az érintettek életét, ha a kórra van hatékony gyógymód. A statisztika, amely szerint a szűrés nyomán nő a betegség felismerése és a beteg elhalálozása közötti idő, esetenként úgy is értelmezhető, hogy nem a beteg élettartamát, hanem az életének utolsó éveiben betegen eltöltött időt hosszabbítják meg. Az emlődaganatnak például van egy, a szűréssel jól kimutatható fajtája, ám az ilyen karcinómáknak nagyjából a fele nem nő tovább. Csakhogy ezt a folyamatot az orvostudomány még nem ismeri elég alaposan - az orvos tehát nem jósolhatja meg, hogy betege az esetek melyik feléhez tartozik. Még utólag sem derül ki, hogy mikor kezeltek gyakorlatilag ártalmatlan daganatokat ugyanazokkal a testileg és lelkileg megterhelő módszerekkel, mint az arra valóban rászoruló eseteket. Hasonló dilemma elé kerülnek a férfiak a prosztatájukkal. A Koch-Weymayr szerzőpáros adatai szerint 50 fölött a férfiak harmada, 80 fölött a fele hordozza kényes mirigyében a karcinómát, ám sokan közülük nem a rák miatt, hanem a rákkal együtt halnak meg, azaz lassan fejlődő prosztatadaganatuk egyáltalán nem vagy csak későn okoz panaszt, amikor már más, komolyabb betegséggel küzdenek. A szerzők meghökkentőnek tartják, hogy Németországban a prosztatarákban elhunytak átlagosan 77,6 évet élnek meg, 3 évvel többet, mint az átlag. És mivel a prosztataműtét impotenciát vagy inkontinenciát (a vizelet megtartására való képtelenséget) okozhat - a szerzők szerint ez a „hibaszázalék” a nemzetközi statisztikákban igen széles szóródást mutat, 10 és 75 százalék között -, az ügy jól példázza, mekkora szükség van a felvilágosításra, és milyen nehéz dolog a kockázatok elemzése a statisztikától távol, az egyes emberek saját életében. Problémák forrása az is, hogy sok a hamis negatív lelet - a szerzőpáros 10-50 százalék közé teszi a szűréseken fel nem fedezett tumorok arányát. A betegek, akiknek daganata átcsúszott a vizsgálatok hálóján, téves biztonságba ringatják magukat, ám amikor mégis kitör rajtuk a kór, úgy érzik, hogy az orvosok - akik gyakran nem is tehetnek a téves diagnózisról - megfosztották őket a túlélés esélyétől, és megrendül bennük a bizalmuk. Ami azt is jelenti, hogy az orvos megfosztotta magát a gyógyítás talán legfontosabb feltételétől. A tévedések arányát persze befolyásolják maguk a tesztek is. A vastagbélrákot jelző, ám nem teljes pontossággal kimutató hemoccult-vizsgálat (rejtett vérzés kimutatása a székletből) más-más eredményeket hoz az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. Míg az USA-ban 1000 ráktalan megszűrtből 100-at sújt az átmeneti betegségtudat, az EU-ban csak 30-at. Pusztán döntés kérdése ugyanis, hogy a teszt határértékét úgy vonják meg, hogy kevés daganatot passzoljanak el több ijedség árán, vagy ellenkezőleg: csökkentsék az álpozitív leletek arányát, növelve a fel nem fedezett tumorokét.