HVG 2006. február 25.

A VASFÜGGÖNY ÉS AZ URH-RÁDIÓZÁS

Vételkényszer

A napokban kapott egyéves haladékot a még 1960-ban kialakított, mára parlamenti közvetítésekre és a nemzetiségi műsorokra szakosított „keleti URH” frekvenciahálózat Magyarországon. A ma kapható vevőkészülékekkel jószerével már foghatatlan hullámsáv használatbavételének politikai és katonai okai egyaránt voltak.

Az újdonságszámba menő ultrarövid-hullámú (URH) rádióadások révén egészen a nyugatnémet proletariátus fellegváráig, a Franciaországgal határos Ruhr-vidékig el kell juttatni az NDK hangját. Ezt a - műszakilag aligha teljesíthető - feladatot adták ki az 1960-as évek elején a kelet-berlini pártközpontban az illetékes műszaki szakembereknek. A cél eléréséért pedig - mint Wolf Kahle, az NDK-rádió egykori mérnöke, a német egyesítés utáni több rádiótörténeti mű szerzője a HVG-nek felidézte - még azt is megengedték maguknak, hogy eltérjenek a Moszkvában meghirdetett direktívától. Miközben ugyanis a keleti blokk katonai szervezete, a Varsói Szerződés (VSZ) többi tagállama 1960-tól - az addig próbálgatott „nyugati normás” kísérleti adások ellenére - a többi európai országban hallhatatlan (a 66-73 megahertz közötti) OIRT-tartományra állította át adóit, az NDK, egyetlenként, továbbra is a nyugatiként ismert (87,5 MHz fölötti) CCIR-norma szerinti frekvencián sugározta a szocializmust építő Németország-harmad vélt igazságát. Az NDK-példa akár cáfolata is lehetne annak, hogy a három évtizeden át követett külön útra kizárólag a „kapitalista” rádióműsorok tartalma miatti félelem vezette Moszkvát és szövetségeseit. Az viszont bizonyos, hogy a „keleti URH” bevezetéséről szóló formális döntés 1960 elején, a Szovjetunió dominálta rádió- és tévészervezet, az OIRT moszkvai szakminiszteri értekezletén született meg - állítja Nemcsics Elek, a Hírközlési Felügyelet nyugalmazott főigazgatója, az első magyar URH-adóberendezés egyik fejlesztője. Emlékezete szerint legalábbis akkor közölték a magyar delegációval, hogy a nyugati frekvenciatartományt a jövőben Magyarországon sem használhatják. Túlságosan nagy meglepetés persze senkit sem ért, miután a vasfüggöny addigra már jó évtizede az európai rádiózást is megosztotta (lásd Ki van az éteremben? című írásunkat). A HVG által megkérdezett magyar szakértők - az 1950-es évek óta tevékenykedő villamosmérnökök - közül többek számára mindenesetre kézenfekvőnek tűnik, hogy már csak azért is „szükség volt” a keleti URH 1960-as bevezetésére, mivel Moszkva ebben is külön úton akart járni. Ki van az éteremben? Az európai rádiószervezet kettészakadásának története a világháborús szövetségesek szembefordulásának talán egyik leggroteszkebb epizódja volt. Miután a nácik a háborús években befolyásuk alá vonták a Nemzetközi Rádióunió (IBU) genfi irodáit, brüsszeli mű-szaki központját pedig el is foglalták (s eredeti feladata, a frekvenciamérések helyett a szövetségesek rádióadásainak lehallgatására használták), a háború után a kompromittáló-dott IBU helyett új szervezetre volt szükség. 1946 júniusában ez lett a francia rövidítésével OIR (a televíziózásra utaló T csak később került a végére) néven ismert Nemzetközi Rá-diószervezet. Ebben azonban - ma már nehezen rekonstruálható körülmények között - igen hamar a Szovjetunió és szövetségesei szerezték meg a legtöbb vezető posztot. A tekinté-lyes BBC már csak ezért is távol maradt, főképp pedig azért, mert különösen bosszantotta az a szovjet-francia együttműködés, hogy külön szavazati jogú tagként igyekeztek elfogadtatni több szovjet tagköztársaságot és francia gyarmatot, így Moszkva 8, Párizs 4 szavazattal befolyásolhatta volna a döntéseket. Az akkor még fiatal ENSZ-ben e modell karcsúsított változata bevált - a Szovjetunión kívül két saját tagköztársasága, Ukrajna és Belorusszia is ENSZ-tag lehetett. A Brüsszelben éveken át parázsló rádiós vitának azonban az lett a vége, hogy a többség (gyakorlatilag mindegyik nyugati állam, köztük Franciaország, valamint a szocialista országok közül egyetlenként Jugoszlávia) kilépett az OIR-ból, majd 1950. februárban az angliai tengerparton, Torquay-ben megalapította a mind a mai napig működő Európai Rádióuniót (amely talán a BBC kezdeti vezető szerepe nyomán is leginkább angol rövidítésével, EBU-ként vált ismertté). Az OIR maradéka Brüsszelből Prágába költözött. A politikai törésvonalak mentén felálló szervezetekben az említett szavazatmaximálási trükk okafogyottá vált. A két szervezet között az egyetlen kettős tag, a Szovjetunió árnyékában, de kapitalista úton járó Finnország volt az összekötő kapocs. A hatalmi szóval kikényszerített változás ugyanakkor számos olyan leküzdendő műszaki nehézséghez vezetett, amely egyébként nem lett volna. Műsorszórási, rádióhallgatási szempontból ugyanis a két frekvenciatartomány között nincs különbség. Ha csak az nem, hogy a szocialista tábor számára kijelölt 66-73 MHz közötti sávon - nagyjából egy kihasználatlanul hagyott tévécsatornányi résben - kevesebb a hely, mint a Nyugat-Európában akkor használatos 87,5-100 MHz tartományban. Annyival kevesebb, hogy - mint Tóth Kálmán villamosmérnök felidézte - különféle műszaki trükkökkel kellett kisakkozniuk a kellő számú frekvencia elhelyezését. Ez azonban egyrészt a hangminőség rovására ment, másrészt a hosszú távon tervezett négy, országos adást sugárzó hálózat helyett később is csak háromra futotta Magyarországon. Aligha kétséges, hogy a döntésben nem kis szerepet játszhatott a nyugati propaganda kiküszöbölésének szándéka. Az URH-adásokat ugyanis nem lehetett volna úgy zavarni, mint a külföldre sugárzott adások jellemző hordozóját, a rövidhullámot. „Utóbbinál a távolról (a Szabad Európa Rádió esetében akár Portugáliából) érkező, a sugárzás helyén aligha hallgatott adás itthoni zavarása csak kevesebb nemzetközi bonyodalmat okozott, míg a magyar határ mentén működő osztrák helyi rádiók zavarása tarthatatlan helyzetet idézett volna elő” - magyarázta a HVG kérdésére Horváth Ferenc villamosmérnök, aki 1958-ban a Széchenyi-hegyi tévéadónál kezdte pályáját. Több szakember - köztük Heckenast Gábor, a Magyar Rádió későbbi műszaki igazgatója - viszont úgy emlékszik: a rádiós találékonyság elvileg így is lehetővé tette a nyugati URH-sávban sugárzó külföldi adók hallgatását, hiszen a vevőkészülékeket némi szakismerettel át lehetett hangolni, vagy külső adaptert (korabeli kifejezéssel előtétet) lehetett barkácsolni hozzájuk. Kezdetben óvatlanul még fel is hívták erre a figyelmet: „Két- vagy háromcsöves adapter kell hozzá. Ennek megépítéséhez technikus szakértőnk egyik későbbi számunkban ad majd tanácsot” - biztatta például a megfelelő URH-sáv nélküli rádiók tulajdonosait a Rádióújság 1957 februárjában, a még „nyugati normás”, kísérleti URH-adások hivatalos bejelentésekor. A keleti URH bevezetésének másik kézenfekvő oka az volt, hogy a Nyugat-Európában használatos frekvenciatartományban a VSZ-tagállamokban katonai berendezések „forgalmaztak”. „Elsősorban az úgynevezett 401-es relék, a szovjet gyártmányú harcászati átjátszóadók, amelyekből minden hadgyakorlatra alkalmi híradóláncot építettek ki” - emlékezik Szőnyi István kétszeres állami díjas villamosmérnök, aki annak idején hadiipari fejlesztésekkel foglalkozott. Ennek részben ellentmondani látszik Kolozsvári Sándor nyugállományú ezredes, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem híradó tanszékének volt vezetője, aki szerint ugyan „valóban volt egy kis átfedés a katonai és a civil sávok között, de éppen ezért minden gyakorlaton parancsba adták, hogy csak a 87,5 MHz alatti frekvenciákat szabad kiosztani”. Így természetesen elejét lehetett venni annak, hogy a Nyugat-Magyarországon tréningező katonák titkait a gyanútlan osztrák rádióhallgatók fürkésszék, s nyilvánvalóan megoldható lett volna, hogy a honi rádiózók se illetéktelenkedhessenek. Tény, hogy az 1950-es évek második felében a VSZ-tagországokban több helyen, köztük 1956 nyarától Budapesten a későbbi nyugati - akkor még egyedüli - műsorszóró tartományban kezdődött meg a lakosságnak szóló kísérleti URH-adás. A próbálkozás sikeresnek látszott, mert egy, a Magyar Rádió irattárában fellelhető levél tanúsága szerint az intézmény külügyi osztálya 1957 januárjában arról tájékoztatta az OIRT prágai központját, hogy 1960-ig hét URH-adó üzembe helyezését tervezik a 87,5-100 MHz közötti tartományban. Mégis hosszú időre száműzték, és csak az eleinte németül sugárzó Danubius Rádió 1986-os megjelenésétől fogva használták e frekvenciákat ismét Magyarországon. Egészen addig az OIRT műszaki bizottságának 1958-as ominózus állásfoglalása volt mérvadó, amely a „szocialista” frekvenciatartomány mellett tette le a voksot, majd több VSZ-tag, köztük Magyarország képviselői az ENSZ távközlési szervezete, az ITU következő évi genfi konferenciáján is emellett érveltek. Az Európai Rádióunió (EBU) genfi archívumában őrzött korabeli OIRT-kiadvány minderről szűkszavúan annyit jegyzett meg: a genfi konferencia „jelentékeny vita” után vette tudomásul Moszkva szándékát. Nem sokkal ezután, az említett 1960 eleji moszkvai OIRT-értekezleten aztán hivatalosan is megpecsételték a nyugati URH keleti sorsát. A magyarok azért - Tormási György villamosmérnök emlékei szerint - még tettek egy bátortalan kísérletet: azzal az ürüggyel próbáltak kibújni a kötelezettség alól, hogy már elkészültek a CCIR-normás adók a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban. Moszkvából azonban csattanós válasz érkezett két szovjet gyártmányú, keleti normás adó formájában: így 1960 nyarától Budapestről és Pécsről már ezekkel folytatódott az adás.