HVG 2004. július 10.

POLITIKUSOK SZÍNEVÁLTOZÁSAI

Kanyarok és kanyarók

Maoista múltjával keltett feltűnést az Európai Bizottság elnökének jelölt José Manuel Durao Barroso. A jobb emlékezetűek persze számos olyan, az elmúlt évtizedekben fontos szerepet játszó nyugat-európai politikust fel tudnak sorolni, akiről ellenségei azt mondták, kaméleon, hívei pedig azt, hogy kinyílt a szeme.

„Gyermekkori kanyarónak” tartja egykori szélsőbalosságát a most liberális konzervatívként besorolt Barroso, az Európai Bizottságnak a tagországok állam-, illetve kormányfői által jelölt, posztját majd az Európai Parlament megerősítése után átvevő elnöke - és bárki láthatja, hogy vörös kiütései valóban elmúltak. A leendő új európai főtisztviselő nem szégyelli, sőt kiválasztása után Brüsszelben is megemlítette, hogy a Salazar-diktatúrát megbuktató 1974-es „szegfűs forradalom” idején, 18 évesen még a szélsőbaloldalon állt. Maoista múltjára inkább csak Portugálián kívül csodálkoztak rá, Lisszabonban ez nem kelt különösebb feltűnést, hiszen több korábbi szélsőbalos lett mára a középjobb pártok vezérkarának tekintélyes alakja. Barroso egyébként akként nyilatkozott egykori nézetéről: akkoriban, a jobboldali diktatúra ellenségeként legfeljebb egy marxista és egy sztálinista mozgalom közül választhatott. Hasonló átváltozást produkált a spanyol Javier Solana, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főmegbízottja is, aki 1995-1999 között a NATO főtitkára volt. Solana politikai kamaszkorának - mint mondja - meghatározó élménye volt, amikor még a hatvanas években az Egyesült Államokban, szilárdtest-fizikai doktorátusára készülve résztvett a virginiai egyetemen zajló, a vietnami háborút ellenző megmozdulásokon. Solana egyébként még a nyolcvanas évek elején is - mint mondja: pragmatikus marxistaként - határozottan ellenezte hazája NATO-tagságát. Nem sokra rá viszont, már a González-kormány szóvivőjeként, a miniszterelnökkel vállvetve azért kampányolt, hogy az 1986-os népszavazás erősítse meg Spanyolország tagságát az atlanti szövetségben. A német politikai közéletben a most 72 éves Otto Schilyt, Gerhard Schröder kormányának szociáldemokrata, ám szigorúan rendpárti belügyminiszterét emlegették szokatlan politikai evolúciója okán. A hetvenes években még „liberális kommunistának” nevezte magát, mi több, annak idején azzal vált széles körben ismertté, hogy a szélsőbaloldali Vörös Hadsereg Frakció (RAF) terrorszervezet lebukott tagjainak egyik védőügyvédje volt. Bár jogállamban az ügyvédet természetesen nem illik azonosítani védencével, a fentieket mégis többen összekapcsolták azzal a későbbi, a belügyminiszter mai imázsához aligha illő fotóval, amely a nyolcvanas évek elején a mutlangeni NATO-támaszpontnál készült, és amelyen az atlanti szövetség rakétatelepítési tervei ellen ülősztrájkkal tiltakozó Schilyt, tüntetőtársaihoz hasonlóan, kezénél-lábánál fogva épp négy rendőr vonszolja. A képet nemrég a rendőrszakszervezet ásta elő és plakatírozta ki arra célozva, hogy bár a közegek annak idején tenyerükön hordozták mai elöljárójukat, az most mégsem hajlandó felemelni a fizetésüket. Még nála is keményebb volt a Schröder-kormány egy másik tagja, Joschka Fischer külügyminiszter és alkancellár. „Köveket dobáltam. Rendőrökkel verekedtem. Engem is megvertek, én is megvertem rendőröket. Ezt ma is vállalom, ezért felelős vagyok” - ismerte el utóbb a parlamentben. Fischer, aki a hatvanas évek végétől Frankfurtban a szélsőbalos „spontik” egyik vezéralakja volt, 1976 májusában majdnem megégette magát. Miután egy frankfurti tüntetésen valaki gyújtóbombával életveszélyesen megsebesített egy rendőrt, Fischer is a gyanúsítottak között volt, ám a tettest sohasem találták meg. Bár Fischer mindig is elhatárolta magát e kegyetlen tettől, még a baloldali szimpatizánsok között is akad, aki nem menti fel a - legalábbis erkölcsi - felelősség alól a külügyminiszterré avanzsált egykori lázadót. Saját bevallása szerint a hetvenes évek szélsőbalos terrorcselekményei miatt józanodott ki, és csatlakozott inkább a Zöldek új pártjához, majd vált balos ifjú forradalmárból tekintélyes külügyminiszterré. Szintén a baloldalon járt be nagy utat a múltját utóbb csak nehezen vállaló francia Lionel Jospin, akit 2001-ben, miniszterelnöksége idején kényszerített színvallásra a sajtó. „Michel elvtárs” fedőnéven Jospin a hatvanas-hetvenes években egy trockista csoporthoz tartozott, vagyis a Leninre hivatkozó szovjet típusú kommunizmussal - és ezzel együtt a Francia Kommunista Párttal is - szemben álló szélsőbalosokhoz. A történetet bonyolítja, hogy hetvenes évekbeli beépülése Mitterrand későbbi köztársasági elnök Szocialista Pártjába ismert trockista taktikát követett (HVG, 2001. július 21.): társaival együtt megpróbált volna szocdem híveket toborozni, majd leválasztani őket a pártról. Ám ez csak az egyik lehetséges variáció, mivel egy másik spekuláció szerint mindez Mitterrand tudomásával történt, és valójában titkos összjáték folyt a közös ellenség, az akkoriban erős kommunisták kiszorítására. Más kérdés, hogy a szocialisták közt „bennragadt” Jospinnek már miniszterelnökként tett globalizációellenes, a nemzetközi cégbirodalmakat és a nemzetközi pénzpiacok vadkapitalizmusát bíráló megjegyzéseit politikai múltjának tudták be. Egészen másféle utat járt be Francois Mitterrand, aki 1981 és 1995 között volt Franciaország elnöke. Ő meglehetősen jobbról fejlődött be az őt végül elnökké delegáló szocialisták közé. Diákkorában, az 1930-as évek második felében - mint utóbb a világ számára is kiderült - a szocialistákkal és a kommunistákkal még utcai harcokba is keveredő félkatonai szervezet tagja volt. Miután 1941-ben megszökött a német hadifogságból, a nácikkal kollaboráló vichyi rendszer kishivatalnokaként a hazatérő hadifoglyokról gondoskodott, s ezért 1943-ban megkapta a Pétain-kormány legmagasabb polgári kitüntetését, a La Francisque-érmet. Ám még ugyanabban az évben találkozott De Gaulle tábornokkal, az ellenállás vezetőjével, s nem sokkal később már futárszolgálatot látott el London és Párizs között, minek nyomán helyet kapott De Gaulle háború utáni ideiglenes kormányában, majd - immár nem gaullistaként - az ötvenes évek gyakran változó kormányaiban is. Talán akkoriban ismerte fel, milyen nagy az az űr, amely a francia politikában a gaullisták és a kommunisták között, balközépen tátongott. Tény, hogy 1971-ben átvette az akkor szinte jelentéktelen Szocialista Párt irányítását, és innen indulva győzte le tíz év múltán a jobboldali Valéry Giscard d’Estaing-t, hogy két perióduson át szocialista köztársasági elnök legyen. Úgy mondják azonban, sokáig még elnökként is minden évben koszorút küldetett Pétain marsall sírjára, és fenntartotta a barátságot néhány olyan egykori kollégájával, aki a vichyi belügyminisztériumban a zsidók deportálásáért volt felelős.