HVG 2006. március 18.
EGY '68-AS KÉSEI ÖNLELEPLEZÉSE
A régi tűz
Három évtized késéssel leplezte le magát egy botcsinálta svájci merénylő, aki annak idején felgyújtotta Axel Springer német sajtómágnás hegyi üdülőjét. Könyvének tanulsága: a szerelem örök, a politikai meggyőződés mulandó.
„A hidegháború egy szép vasárnapján, odafönn egy svájci hegyen, felgyújtottam Axel Cäsar Springer villáját.” Így kezdődik a krimijeiről ismert svájci francia szerző, Daniel de Roulet legújabb könyve, az Egy vasárnap a hegyekben. A tökéletes bűntény leírása azonban nem elsősorban a szerző detektívregény-írói képességei miatt keltett feltűnést, hanem azért, mert - hacsak a szerző és a kiadó nem űznek rossz tréfát a közönséggel - önéletrajzi vallomásról van szó. Az 1975. januári gyújtogatás valóban megtörtént, a célobjektum porig égett, a tettest a svájci rendőrség a mai napig nem találta meg.
Német terroristákra terelődött a gyanú, miután a konzervatív nyugatnémet lapbirodalom tulajdonosa évek óta a '68-as baloldali mozgalmak támadásainak kereszttüzében állt - gyakran a szó szoros értelmében is. Springernek elsősorban azt rótták fel, hogy lapjainak harcos kampánya felelős a Rudi Dutschke diákvezér elleni 1968-as berlini merényletért (Dutschke 1979-ben belehalt fejlövése kései következményeibe). A merénylet után szinte az egész NSZK-ban lángba borultak a lapkiadó irodái és nyomdái. Még 1972-ben is egy halottja és 13 sebesültje volt a hamburgi Springer-székház elleni bombamerényletnek. De Roulet és szerelme együtt érzett a korabeli NSZK-beli szélsőbalos terrorcsoporttal, az Andreas Baader és Ulrike Meinhof nevével fémjelzett Vörös Hadsereg Frakcióval (RAF). Mint a mostani könyv is felidézi, az elfogottak stammheimei börtönét akkor Auschwitzhoz hasonlították. Szolidaritásuknak nyomatékot adott, hogy például a tekintélyes francia filozófus-író, Jean-Paul Sartre is felkereste Baadert a börtönben, majd keményen bírálta a Springer-lapokat. A svájci rendfenntartók gyanúja tehát érthető volt, bár - mint De Roulet megjegyzi - nagy balfogás volt a lábnyomok alapján németekre gyanakodni: az ifjú forradalmár az olcsó svájci szupermarket-hálózat, a Migros egy boltjában vásárolta lábbelijét.
Szélálló paróka

Idézetek a regényből


„Megragadtam ennél a leegyszerűsített Németország-képnél. Mindenkit a nemzetiszocializmus részesének tartottam, aki a második világháború végén húsz évnél idősebb volt, és még az egyszerű német vámhivatalnok sapkája is az SS-re emlékeztetett. A procc, sasfészekre hasonlító villát megpillantva ezért jutott eszembe azonnal Hitler pihenőhelye a bajor Alpokban, Berchtesgadennél. Kalandunkat is tréfásan »Berchtesgaden-hadműveletnek« kereszteltem. De odafönn, a hegyoldalban hirtelen szörnyű kétség fogott el bennünket.
- Tényleg Berchtesgadennek hívják? Nem Bertchesgaden?
- A közleményünkben Berchtesgaden áll.
- Ha ez nem stimmel, nevetségessé válunk.”
„Európa dolgozó tömegeitől kaptuk a megbízatást, hogy megőrizzük a hegycsúcs tisztaságát. A náci disznók elleni harcban történelmi feladatot ruházott ránk a nép. Illegális, ám annál bosszúszomjasabb, parlamenten kívüli ellenzéket alkottunk.”
„Nem volt szükségünk vörös hadseregre, hiszen a miénk a legnagyobb mértékben néphadsereg volt. Az a néhány svájci, aki földalatti tevékenységre vállalkozott, igen tapintatos módon tette. Rendőrségünknek feltűnt, hogy a terroristák csak hétvégeken csaptak le; hét közben kenyérkereső munkát végeztek. Azért így is elkönyvelhettünk néhány példás, jelképes és teljesen házilagos akciót. Fegyveres harcunkhoz nem volt szükség külföldi útmutatásra; bármelyik svájci saját kezűleg képes volt időzített gyújtószerkezetet, szélálló parókát vagy hamis rendszámtáblát barkácsolni. A szövetségi állam elleni fegyveres harcban a legalitás mintái voltunk. Jómagam, amikor kalózadó üzemeltetését terveztem, előrelátóan vizsgát tettem, amelynek nyomán amatőr rádiós engedélyhez jutottam.”

Mint oly sok történelmi eseményt, Springer megleckéztetését is egy nő inspirálta. Efelől egy pillanatnyi kétséget sem hagy a könyv ajánlása: „Egy fiatalkori szerelem (1948-2005) emlékére.” E nagy szerelem első testi érintéseiről az olvasó ezt tudhatja meg: „egy levendulakék fürdőlepedőn” történtek meg, „miközben a táskarádióból a vietnami háború híreit követtük”. Nem véletlenül: „Vietnam. Igen, ez volt a neve annak a dühnek, amely a világ állapota, egy Springer hatalma és mindenekelőtt Nixon elnök miatt kerített hatalmába minket.” Harminc évvel később, amikor a tettestárs lány sikeres üzletasszony és halálos beteg, a hős megpróbálja elmagyarázni neki, hogy nem a megfelelő célpontot választották ki, az akció bizonyos értelemben hiábavaló volt. „Hogyan? Azt hittem, miattam tetted” - vezeti rá szerzőnket a zöld szemű szépség a lényegre, és egyúttal szavát veszi, hogy halála után az író nyilvánosságra hozza a történetet.
Kétségkívül nem mindennapos trófeáról volt szó: Springer magányos hegyi villája - melyhez a rendkívüli építési engedélyt 1968-ban félmillió frankos közcélú adománnyal érdemelte ki a sajtócézár - annak idején 700 ezer frankot ért. Ami a politikát illeti, bár több svájci és német lap is számon kéri a szerzőtől, miért nem néz szembe tévedéseivel, valójában a regényt átitatja az az önirónia, amely a - saját szavaival élve - „vasárnapi terrorista” korabeli nézeteit idézi fel. Mellesleg De Roulet beállítottsága nem volt egyedülálló: 1975 és 1984 között az atomenergia ellenzői harminc merényletet követtek el Svájcban, többnyire az áramszolgáltatók menedzsereinek nyaralói és távvezetékek ellen. Senki sem sérült meg, és bár a tartalékos hadsereg tagjaként minden katonaköteles svájci férfi otthon tartja a fegyverét, egyetlen lövés sem dördült el.
Azon a januári vasárnapon De Roulet is a svájciakra olyannyira jellemző alapossággal és körültekintéssel járt el a kiszemelt objektumnál. Először is kigörgette a hóba a konyhai gázpalackokat, és kiürítette őket: „Megeshetett volna, hogy a tűz alkalmatlan pillanatban röpíti őket a levegőbe, és veszélybe sodródhattak volna a légi úton érkező tűzoltók.” Arról pedig folyamatosan meggyőződött a sikert végül csókkal megpecsételő szerelmespár, hogy a ház üres, a környék néptelen. (Akkor nem is sejtették, hogy egy banális veszekedés miatt hamarosan elválik kettejük útja.) A tűzoltók utóbb már csak azért sem kerültek veszélybe, mert a két karácsonyi gyertyából és egy doboz - egyébként fondue-melegítéshez használatos - gyúlékony pasztából álló, a kandalló fahasábjaival kiegészített gyúanyag tökéletesen működött, a tűzoltók már csak az üszkös maradványokhoz érkeztek. A sikerhez akaratlanul hozzájárult a svájci hadsereg is: „Kinyitottam az oldalablakokat, hogy - miképp katonai kiképzésünk kézikönyvében olvasható volt - a beáramló levegő felszíthassa a tüzet.”
Nem csekély naivitásról és tájékozatlanságról tanúskodik ugyanakkor a történet pár évvel ezelőtti fordulata. Saját bevallása szerint De Roulet 2003 augusztusában véletlenül tudta meg, hogy Springer nem volt náci, ahogyan ő hitte. A svájci írószövetség elnökeként német vendégekkel találkozott, és beszélgetés közben valahogyan Springerre terelődött a szó, így derült ki az igazság. Ezért, no meg a szerelmének tett ígérete miatt szánta rá magát a szerző, hogy kiírja magából az immár nyomasztó emléket - miután persze meggyőződött arról, hogy bűntette tíz év elteltével elévült. Sok évtized óta először felkeresve a tetthelyet, ismét meglepetten tapasztalta, hogy Axel Springer egészen más ember volt, mint amilyennek vélte: a villa helyén szerény emléktábla áll egy svájci szent, a konfliktusokat kerülő Nikolaus von der Flüe egy békés idézetével. „A bosszú szavait is felírhatta volna, vagy biztonságos bunkert építtethetett volna a villa helyén” - írja a szerző elismerően egykori ellenségéről. A Springer-rokonságtól pedig könyvében és külön levélben is bocsánatot kér. A könyv március eleji párizsi és zürichi megjelenése után a család egyelőre válasz nélkül hagyta a kései megbékélési kísérletet.