HVG, 2008. január 26.

VÉLEMÉNY

Zokniban Amerikában

„Mi vagyunk országunk arca.” Magas labdát ad föl ezzel a jellegzetesen amerikai önreklámmal az a „világszínvonalú rendfenntartó hatóság” (a vám- és határőrség), amellyel az Egyesült Államok valóban az első képet mutatja magáról. Ez a kép bennem a távolból az NDK szerveinek fizimiskáját idézi fel. Bármily kicsinyesnek tűnhet is, nem állom meg, hogy le ne üssem ezt a magas labdát. A világ egyik leggazdagabb országában, a világ egyik legforgalmasabb repülőterén az a kép fogad, mint egyik-másik budapesti postán: a munkahelyek többsége zárva, a harminc útlevélvizsgáló ablakból talán féltucatnyinál ülnek, hatalmas sor torlódik föl a szellőzetlen alagsorban. Kis híján másfél óra, amíg átjutunk az ellenőrzésen New York Kennedy repülőterén. Egy bennfentes később elárulja, a légitársaságok már próbáltak szólni, hogy a határőrök 5-kor lejáró munkaidejével ellentétben a gépek esténként is érkezni szoktak, de fel kellett adniuk a hiábavaló huzakodást a belbiztonsági minisztérium bürokratáival. Az endéká-fíling a biztonsági ellenőrzés közben erősödött föl igazán. A csatlakozó járathoz készülődve, beszállás előtt tapasztaltam, hogy az átvilágítókészülékekbe immár nemcsak az öveket kell berakni, hanem a cipőket is. Aggasztóan természetessé vált a világ egyre több repülőterén, hogy a polgárok zokniban, lötyögő nadrágban szteppelnek végig az egyenruhások előtt. Amerikai specialitás viszont a számítógépesen gyanúsnak nyilvánított utasok pótellenőrzése, aminek keretében a táskámon és a cipőmön kábítószer és robbanóanyag nyomait keresik kis törlőkendőkkel. Egy szavam sem lehet, megesett ilyesmi magas rangú diplomatákkal is. A belbiztonsági minisztérium állítólag azzal hárította a diplomáciai tiltakozást, hogy a saját vezetőit is kiszúrja  időnként  a  számítógép.  Persze  ha  a  kifogás  igaz,  még  inkább kétségeink vetődhetnek fel az egész rendszer hatékonyságát illetően. Annak idején, amikor az NDK-határon még antisztatikus műanyagból készült, robbanásbiztos söprűvel is belekavartak az autók benzintankjába, nem ütköztem meg ennyire, akkor, ott nem is vártunk mást. Manapság viszont – különösen annak hatása alatt, hogy néhány hete szabadították fel a schengeni határok újabb, számunkra igazán jelentős szakaszait – más érzülettel közeledem a határok felé. Még akkor is, ha az eszemmel amúgy tudom, hogy a repülés biztonsága – amit részben amerikai nyomásra szigorítanak Európában is – nem ugyanaz, mint a határok átjárhatósága. Bármennyire érthető, sőt átérezhető is a 2001 szeptembere okozta pánik, magam azokkal értek egyet, akik úgy vélik: Amerika többet adott föl nemes alapértékéből, a szabadságból, mint amennyit biztonságában nyerhet. A terroristák pusztán azzal is elérték egyik céljukat, hogy a „szabad világ” megszokott rendjét durván megváltoztatták. S csak mellékesen említem meg, hogy most olvasom: a magyar egészségügy hagyományait az amerikai biznisszel ötvöző néhány magáncég kiterjeszteni készül azt az üzletet, amelynek keretében évi 128 dollárért a fizető amerikaiak repülőtéri biztonsági vizsgálatát gyorsabban, másik sorban végzik el. Elégtételnek tűnhetne, hogy a schengeni rendszernek köszönhetően hamarosan az európai repülőtereken a határőrök barátságosan keresztülintegetnek majd engem az égszínkék, arany  csillagos jelzésű kapukon, míg az amerikaiak várhatnak a sorukra, elvegyülve akár olyan nációkkal is, amelyeket hatóságaik az átlagosnál talán gyanakvóbban vizslatnának Amerika határain. De azért ez nem nagy öröm. Azt pedig remélem, hogy az unió külső határain a szerb, afgán, brazil, új-zélandi és más jövevények jobb érzéssel lépnek be hozzánk, mint jómagam Amerikába. Az ottani vízumellenőrzést átélve megerősödött bennem a meggyőződés: a polgárokat NDK-viszonyok közé visszagyömöszölő hatóságok ellen úgy védekezhetünk a legjobban, ha kivesszük alóluk a határokat. És e tekintetben a hosszú kocsisoraitól és Európához méltatlan szervezetlenségétől megszabadított Hegyeshalom–Nickelsdorf nekem szebb helye a világnak, mint a New York-i Kennedy repülőtér.