Végkielégítés

A német gazdaságtörténet eddigi legnagyobb végkielégítése 60 millió márka volt. Ezt a pénzt - átszámítva durván nyolcmilliárd forintot - Klaus Esser kapta, amikor távoznia kellett a Mannesmann éléről. A nagy hagyományú német acélipari óriás távközlési vállalattá alakult át, piacvezető lett a mobiltelefóniában, és tavalyelőtt annyira megtetszett az angol Vodafone-nak, hogy fölvásárolta. A Mannesmannért folytatott küzdelem az eddigi legnagyobb felvásárlási csata volt. A Mannesmann élén Esser derekasan küzdött, és amikor alulmaradt, 60 millió márkával a zsebében távozott. Már csak azért is, mert a felvásárlási tervek miatt a Mannesmann-részvények árfolyama szépen megnőtt, és a tulajdonos ezért is megjutalmazta Essert. De az is igaz, hogy Esser, amíg még ott ült az igazgatótanácsban, társaival együtt gondosan előkészítette sajátmaga és a többiek végkielégítését. Olyan gondosan, hogy az ügyészség két éven át vizsgálódott az ügyben. Végül nem sikerült bizonyítani azt a gyanút, hogy Esser igazából nem végkielégítést, hanem vesztegetési pénzt kapott: azért fizették meg, mert átjátszotta a Mannesmannt a Vodafone kezére. Egy másik gyanú azonban még fennmaradt, olyannyira, hogy a Süddeutsche Zeitung ismert tényfeltáró újságírója július végén megírta: augusztusban vádemelés várható a Mannesmann akkori igazgatótanácsának több tagja ellen. A gyanú: hűtlen kezelés, vagyis az, hogy indokolatlanul nagy végkielégítésekre pazarolták a Mannesmann pénzét. Mert az errefelé "arany kézfogásnak" nevezett juttatásból a főnökön, Klaus Esseren kívül más vezetőknek is jutott. A dolog pikantériája, hogy a lehetséges gyanúsítottak között olyan nagyágyúk is vannak, mint a Deutsche Bank elnöke, Josef Ackermann és a nagy vasas szakszervezet, az IG Metall akkori elnöke, Klaus Zwickel. A német gazdaság vezetői ugyanis - beleértve a munkavállalói érdekképviselőket is - keresztül-kasul ott ülnek egymás igazgatótanácsaiban és felügyelőbizottságaiban. A vasasok főnöke a nyilvánosság előtt bírálta a vezetők nagy juttatásait, de a színfalak mögött kénytelen-kelletlen belement az osztogatásba.

Klaus Esser 60 millió márkás rekordját most lehet, hogy megdöntheti Ron Sommer, akit júliusban mondattak le a Deutsche Telekom éléről. Sommer távozásának egyértelműen politikai háttere van: a Telekom-részvények árfolyama tartósan csökken, és ez majdnem hárommillió kisrészvényes vagyonát apasztja. Két hónappal a parlamenti választás előtt a kormány alig titkolt nyomással távolította el a bűnbakot. Pedig gazdaságilag nem nagyon lehetett komoly szemrehányást tenni Sommernek: a Deutsche Telekom nem áll rosszabbul, mint a világpiac többi nagy távközlési vállalata. Ron Sommernek aligha lesznek állásgondjai, bár akkora céget nem talál még egyet, mint a Telekom volt. Ami a végkielégítést illeti, Hans Eichel pénzügyminiszter kijelentette, hogy Sommer nem részesül külön elbánásban. Ami azt jelenti, hogy szabályosan és törvényesen megkapja a szerződésének lejártáig esedékes fizetését. Mivel Sommer szerződésében szerepelt az a lehetőség, hogy a 2005-ös lejárat után további három évre meghosszabbítsák a megbízatását, valószínűleg hat évvel számolnak, ez pedig az évi 2 és fél millió eurós fizetéssel megszorozva több mint 15 millió eurót tesz ki. Ehhez jönnek még a részvényopciók, amelyekért Sommer további kétszámjegyű milliós összeget kaphat.

Ezekben a végkielégítésekben legföljebb az összegek nagyobbak a szokásosnál, hiszen a német gazdaság legnagyobb cégeiről van szó. Maga az eljárás szokásos és szabályos: ha a cégvezetők történetesen nem bűnös üzelmek miatt távoznak - mert azért ilyesmi is előfordul -, akkor a jövedelmükhöz mért végkielégítést kapnak. A dolog már csak azért sem feltűnő, mert az "arany kézfogásnak" többféle, mondhatni hétköznapi formája is van. A német szociális háló olyan sűrű és a munkanélküliség olyan magas, hogy valahol 50 éves kor fölött sokan kapnak ajánlatot: egy nagyobb összeg fejében szíveskedjenek távozni és átvészelni azt az időt, ami a 65 éves hivatalos nyugdíjkorhatárig hátra van. Ugyancsak szokásos az "arany kézfogás", ha a közszolgálatban karcsúsításra van szükség. Berlinben, ahol a keleti és a nyugati városrész egyesítése óta sem sikerült leépíteni a dupla hivatali létszámot, pár éve azzal próbálkoztak, nem is sikertelenül, hogy a szokásos végkielégítés háromszorosával ösztönözzék távozásra az embereket a közhivatalokból. Ez azt jelentette, hogy 75.000 márkára emelték föl a kilépési jutalmat. Ez átszámítva majdnem tízmillió forint, ennyi pénz még a német viszonyok között is megkönnyíti az újrakezdést.

Az is előfordul, hogy egy bizonyos valakitől igyekszik megszabadulni a politika, és ezt könnyíti meg a végkielégítés. Tavaly januárban Alsó-Szászországban az keltett feltűnést, hogy az alkotmányvédelem, vagyis a politikai titkosrendőrség tartományi főnökét váltották le, mert nagyon belefáradt a hivatalába. A nyugdíjáig hátralévő öt évet 600.000 márkás, vagyis nagyjából 80 millió forintos juttatással édesítették meg. Szintén Hannoverben történt, hogy valakit mindössze 13 hónapi kormányszóvivői munka után úgy küldtek el, hogy az első öt évben 700.000 márkával járultak hozzá az életszínvonalának fenntartásához. Az ilyen végkielégítések persze az adófizetők pénzéből történnek, ezért nagyobb feltűnést keltenek, mint a magángazdaságban, ahol ráadásul köztudottan magasabbak a jövedelmek, mint a politikában. Előfordul, hogy a Németországban befolyásosnak számító egyesület, az Adófizetők Szövetsége is beavatkozik. Sikereik között tartják nyilván, hogy tavaly megakadályoztak egy brüsszeli pazarlást. Az Európai Unió német tisztviselői közül 600 embert viszonylag fiatalon és viszonylag magas végkielégítéssel nyugdíjaztak volna, de az adófizetők közbejárására újratárgyalták a feltételeket. Egyetértett viszont az adófizetők szövetsége azzal, amikor néhány hónapja lecserélték a német Szövetségi Bank vezetőinek többségét. A karcsúsítás végső soron megtakarítást jelent. Az alkalmat a bank reformja szolgáltatta, miután a feladatok jelentős része az Európai Központi Bankhoz került. A reformmal egyidőben feltűnést keltett, hogy a többnyire 50-es éveiket taposó bankárok eredeti szerződésük lejártáig, akár négy-hat évig megkapják éves jövedelmüket, amely évente 200.000 euró körül mozog. Nem sokkal később aztán kiderült, hogy az elbocsátott bankárok egy része az új vezetőségben is helyet kapott, így módjuk lesz megdolgozni ezért a pénzért.

2002. július