A barátság bázisa

Tegnapelőtt óta német katonák őrzik a Németországban lévő amerikai katonai létesítményeket. A hírekből tehát tudjuk, hogy az amerikai hadsereg nagyjából 95 helyen van jelen Németországban. A német segítséget az amerikaiak kérték, tekintettel az Irak ellen tervezett háborúra. A kérés azt is mutatja, hogy az amerikai katonákra máshol lesz szükség - ennyiben a hétezer német katona közreműködése persze inkább csak jelképes. És azt is mutatja, hogy az amerikai támaszpontok fokozott védelemre szorulnak.

A helyzet sokat változott, mióta 45-ben az amerikaiak győztes hatalomként megjelentek. A megszállókból előbb szövetségesek, aztán NATO-partnerek, előbb-utóbb tulajdonképpen barátok is lettek. Fiatal korában Elvis Presley is a Rajna vidékén teljesített szolgálatot. A színesbőrű német állampolgárok egy része annak köszönheti születését, hogy az évtizedek során az amerikai katonák nem egyfolytában a kaszárnyákban töltötték az idejüket. Végül, amikor a német egyesítés utáni években a megszállók végleg kivonultak, a németek barátokat is, a társasági élet szereplőit is, és ami ugyancsak fontos: munkaadókat is búcsúztattak az amerikaiak személyében. Viszont az amerikaiak egy tekintélyes része NATO-szövetségesként továbbra is itt maradt. A Németországban állomásozó amerikai katonák száma 70.000 körül van. Stuttgart, Ramstein, Kaiserslautern, Mannheim adnak helyet a nagyobb amerikai támaszpontoknak és laktanyáknak.

Az amerikai csapatok európai főparancsnoksága pedig a dél-németországi Heidelbergben van. Amikor a városházán érdeklődtem, Herbert Braun, a főpolgármesteri iroda vezetője mutatkozott a német-amerikai kapcsolatok jó ismerőjének. Miután a taszári támaszpont körüli aggodalmakról az utóbbi napokban a német sajtó is beszámolt, nem lepte meg a kérdés: vannak-e fenntartások Heidelbergben is?

Braun: Ilyen fenntartások nálunk is biztos vannak, hiszen Heidelbergben történt már egy-két merénylet. Ezek nem a mostani háborús helyzettel függnek össze, hanem annak idején, a 70-es évek elején a Vörös Hadsereg Frakcióval. Még az amerikai haderő főparancsnoka ellen is megkíséreltek egy merényletet páncélököllel. Szóval, erre még emlékeznek az emberek, és ezt csak erősíti az, hogy a Pentagon kezdeményezésére most kénytelenek vagyunk a városban az amerikaiak lakóházai körül két és fél méteres kerítéseket építeni. Ez persze bizalmatlanságot kelt.

És mit tesznek a heidelbergiek a bizalmatlanság enyhítésére?

Braun: Mindent megpróbálunk, hogy jó kapcsolatban legyünk az amerikai katonasággal. Most is volt egy problémánk, amit meg kellett oldanunk. Az amerikaiak részben a városban laknak, de részben a város szélén, az autópályánál, egy saját faluban. Ott 6-7 ezer család él. Ki akarták bővíteni ezt a területet, és ez azt jelentette volna, hogy jó szántóföldeket vettek volna igénybe. Az egész város tiltakozott ez ellen, és a vége az lett, hogy a lakosság nyomására a US Army visszafogta a terveket. Így nem alakult ki ellenségeskedés, hanem nagyon jó gesztusnak tartották, hogy tiszteletben tartották a lakosság kívánságait.

Ahogy hallottuk, az amerikai katonák egy része a városban lakik. Nem tapasztalják, hogy a németek nem szeretnek az amerikaiak mellett lakni, mert kockázatosnak tartják a szomszédságot?

Braun: Nem, ez eddig nem jutott kifejezésre. Ellenkezőleg. Azokon a helyeken, ahol az utca egyik oldalán amerikai lakások vannak, a másikon németek, nagyon élénk a kapcsolat, elsősorban a gyerekek között. Most, hogy épül a kerítés, tartanak is attól, hogy megszakadnak ezek a kapcsolatok. De pillanatnyilag nem érezhető erős aggodalom. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy a német kormány nagyon egyértelműen kinyilvánította, hogy Németország nem vesz részt semmiféle iraki katonai konfliktusban. Ez ahhoz is vezethet, hogy ha valakik terrortámadásokat terveznének vagy hajtanának végre, akkor a német városokat megkímélnék.

A válaszból nem lehet nem kiérezni azt az aggodalmat és azt a háborúellenességet, amely a németek nagy többségére jellemző. A közszolgálati ZDF televízió tegnapelőtt közzétett felmérése szerint 63 százalék tart attól, hogy háború lesz, és 59 százalék ellenzi, hogy Németország bármilyen módon bekapcsolódjon a háborúba. De térjünk vissza a heidelbergi német-amerikai egymás mellett élésre. További fontos vitapont az az amerikai repülőtér, amely közvetlenül egy lakónegyed mellett van. A lakosság éveken át panaszkodott a nagy zajártalom és légszennyezés miatt, mire végül mostanra elérték, hogy egy kicsit távolabbi helyre vonták össze a repülőket, Heidelberg és Mannheim között, és a lakóházak közelében csak ritkábban landolnak a helikopterek. Ezek persze nem kifejezetten amerikai gondok, ugyanilyen gondokkal kerülne szembe a helyi lakosság egy német katonai repülőtér mellett is. Csak a német légierőt inkább elfogadnák, mert a német hadsereg jelentősebb gazdasági tényező - magyarázza a különbséget a heidelbergi főpolgármester munkatársa.

Braun: A US Army, ami az ellátást illeti, nem szorul német üzletekre vagy szupermarketekre, mert megvannak a saját boltjai. Abból persze profitálunk, hogy ők is eljárnak vendéglőkbe és sörözni, a pénzük egy részét német üzletekben költik el.

Megtudom azt is, hogy ami pedig a munkalehetőségeket illeti, tényleg sok németet foglalkoztat az amerikai hadsereg, de történetesen átszervezés volt, és most Heidelberg helyett inkább Stuttgart környékén van több munkahely. Még egy kérdés a városházi vezetőhöz: hogyan simítják el a feszültségeket a német civilek és az amerikai katonák között?

Braun: Csak arra törekedhetünk, hogy a tüntetések, mert ilyenek Heidelbergben is előfordulnak, békések maradjanak. Ez nem is volt mindig egyszerű. Tíz éve, az Öböl-háború idején voltak nagyon kritikus helyzetek. Ez itt egyetemi város, és természetesen vannak szélsőbalosok, olyanok, akik nem egyszerűen pacifisták, hanem az autonómokhoz tartoznak, és nehéz korlátozni őket. Annak idején állandó párbeszéddel mégis kézben tartottuk a helyzetet, a tiltakozás békés tüntetésekre korlátozódott.

Ma is van tiltakozás, de tíz év elteltével már nem olyan heves formában. Időközben az autonómokat is sikerült lecsöndesíteni. Az Irak ellen készülő háború miatt azonban mostanában is rendszeresek a röplap-osztogató, aláírásgyűjtő standok a tereken, van tüntetés is, de békésen.

Másik történet, hogy pár éve országos megdöbbentést keltett, amikor unatkozó amerikai gyerekek köveket dobáltak le egy autópálya-hídról és halálos balesetet okoztak. Ez azonban elszigetelt eset volt. A hétköznapi problémák a heidelbergi belvárosban a kocsmai verekedések szintjére korlátozódnak, hiszen, ahogy, a főpolgármester munkatársa megjegyzi, az amerikai katonák kisportolt legények. Az együttélés mindenesetre az utóbbi években nem járt együtt drámai fejleményekkel.

Miután a heidelbergi városházán betekintést nyertünk a német-amerikai egymás mellett élés gondjaiba, hallgassuk meg a nép szavát is. "Most már elég" néven polgári kezdeményezés működik a közeli Mannheimban, pontosabban a városhoz tartozó Sandhofenben. Az egyesület elnöke Bernd Siegholt. Az ő adatai szerint 1.000-1.200 szimpatizánsuk van, a fizető tag ennél kevesebb. A polgári kezdeményezés elsősorban akkor hallatja a hangját, amikor a Coleman-repülőtéren nagy a zaj, a gépek nem tartják be az előírásokat. Amikor pedig a repülőtér bővítése ellen tiltakoztak, tízezer aláírás is összegyűlt.

Siegholt úr, mi bajuk van az amerikaiakkal?

Siegholt: Ma olyan problémáink vannak, amilyenek 12-13 évvel ezelőtt nem voltak. A hidegháborús években az amerikaiak hajlandóak voltak meghallgatni az érveinket. Ma az a benyomásunk, hogy magas lovon ülnek, nem törődnek a világ többi részével. Azt hiszem, az amerikaiak tudják, hogy ők a legnagyobb hatalom a Földön, és nincs ellenfelük. Ez afféle cowboy-mentalitás.

És mik ezek a problémák, amelyekkel az utóbbi években kerültek szembe?

Siegholt: Nem véletlen, hogy az amerikaiak elszigetelik magukat. A biztonsági intézkedések jóval szigorúbbak, mint 3-4 évvel ezelőtt voltak. Ennek nyilván megvan a maga oka. Természetesen nem lehetetlen, hogy terroristák megtámadjanak egy ilyen támaszpontot, akár biológiai vagy vegyi fegyverekkel is. Mivel a közelben települések is vannak, a támadás elsősorban a polgári lakosságot érné, hiszen az Army meg tudja védeni magát, a lakosság pedig nem.

Mit tesznek a német hatóságok és az amerikai illetékesek a lakosság megnyugtatására?

Siegholt: Erről egyáltalán nem beszélnek. Örülünk, ha úgymond kisebb problémákról szóba állnak velünk, például az éjszakai zajártalomról és hasonlókról. Ha ebben eredményeket tudunk elérni, akkor már boldogok lehetünk, és a másik témáról lényegében hallgatnak.

Amikor arról érdeklődöm, hogy ha már szóbahozta a terrorista veszélyt, miért nem foglalkozik ezzel is a polgári kezdeményezés, miért nem várják el ezt tőlük a polgárok, az egyesület elnöke azt válaszolja, hogy a veszély túl absztraktnak és távolinak tűnik.

Siegholt: Azt hiszem, hogy az emberek nem érzik annyira közelinek a problémát, hogy készek legyenek csatasorba állni miatta. Mi, a polgári kezdeményezés, látjuk ezt is, de gondjaink vannak azzal is, hogy egészen szokványos szerencsétlenségek is előfordulhatnak, ha a gépek ennyire közel szállnak le és fel egy ilyen lakóterülethez, mint a miénk. Azt hiszem, hogy ezen a környéken nincs helye egy ilyen repülőtérnek, mint amilyet az amerikaiak itt fenntartanak és még ki is akarnak építeni.

Az aggodalom persze nem mindenkinél jelentkezik egyformán. Amikor az amerikai csapatok európai főparancsnokságán érdeklődöm a németek és amerikaiak viszonyáról, a szóvivő azzal a kedélyes megjegyzéssel utasítja vissza a nyilatkozatot, hogy neki nincs mit mondania, mert nekik semmi gondjuk sincs sajátmagukkal. A mannheimi helyi újság főnöke pedig, aki egy német-amerikai baráti kör fontos személyisége, nem titkolja, hogy vannak feszültségek, de úgy véli, hogy ez akkor is így lenne, ha nem amerikai, hanem német létesítményekről lenne szó. Az amerikaiak beilleszkedtek, nem számítanak idegennek, mondja a lapkiadó, és azt a mannheimi mondást idézi, amely szerint itt háromféle ember él: német, külföldi és amerikai.

2003. január