Német imázs

A német az egyetlen nemzet, amely nem a dicsőségének, hanem a szégyenének állít emlékművet -- jegyezte meg valaki az egyszer majd felépülő berlini holocaust-emlékműről folyó vitában. És ez nem is olyan nagy túlzás. Miközben magabiztosabb (vagy csak könnyebben felejtő?) nemzetek manapság nem sokat foglalkoznak Mussolinivel, Francóval, Salazarral, Horthyval vagy Pétain-nel, illetve mások sem sokat bántják őket ezzel, Németország még most, a békés egyesítés után tíz évvel sem mászott ki egészen Hitler árnyékából.

Vannak mulatságosnak látszó esetek is, például Klaus Burger potsdami buszvezetőé, aki az Európai Unió másik végén, Angliában vállalt munkát, és angol szaktársai a német kollégát rendre "Heil Hitler" köszöntéssel üdvözölték, vagy ha kért valamit, a szokásos "here you are" helyett ezt mondták neki: "Jawohl, mein Führer". Vagy egyszer, amikor a helyi energiaszolgáltatásról volt szó és Klaus tájékozatlannak mutatkozott, kollégái elcsodálkoztak: milyen német az, aki nem ért a gázhoz... A német dolgozó pert indított munkahelyi zaklatás miatt, ám az ítélet úgy szólt, hogy ez nem zaklatás, hanem angol humor. Az eset egyébként nem meglepő: egyes felmérések szerint az angolok szemében a legismertebb német ma is Hitler. A képet csak erősíti az angol és amerikai sajtónak az a barátságtalan szokása, hogy minden olyan esetről hírt adnak, amely a szélsőjobb, az idegenellenesség, netán az antiszemitizmus kategóriájába tartozik (Tegyük hozzá, hogy -- fájdalom -- ezeket az eseteket nem kell propaganda-célból az ujjukból szopniuk a tudósítóknak.) Igazából maguk a németek sem tudják, mit kezdjenek a gyászos múlttal. Évtizedes viták minduntalan azt tanúsítják, hogy ezt a fejezetet máig sem lehetett lezárni, a német politikai és kulturális elitet vissza-visszatérő kollektív önmarcangolás köti le. Ráadásul szegény németeket még az ág is húzza: ha olasz turisták hangoskodnak, akkor ezt mindenhol a világon a mediterrán életöröm megnyilvánulásának tartják, ha német turisták teszik ugyanezt, akkor mindenkinek borsózik a háta, nehogy megint végigmasírozzanak Európán.

Ilyen körülmények között még nemzeti ünnepet sem volt könnyű találni. Nemigen akad olyan német diadal, amelyet úgy lehetne ünnepelni, hogy ne sértődjenek meg a szomszédok vagy ne küzdjenek lelkifurdalással a németek. Az egyesítéssel ez a gond is megoldódott: maga az egyesítés napja, október 9-e lett az ünnepnap. A berlini fal 1989-es leomlásának évfordulójával már baj lett volna, mert november 9-éhez más események is kapcsolódnak. 1918-ban ezen a napon kiáltották ki a köztársaságot, ám 1923-ban erre a napra esett Hitler müncheni puccs-kísérlete, és 1938-ban ekkor volt a nagy zsidóellenes pogrom. (Mindezt a dialektikát intően bele is foglalják minden egyes ünnepi beszédbe.) Úgyhogy nem mindegy, mikor van a tüzijáték. Mert amúgy, ha olyan kedvük van, a németek eléggé el tudják engedni magukat. Zene, sör, tüzijáték, petárdadurrogtatás. És lassacskán ebben is változik a kép: a Brandenburgi kapuhoz immár nem annyira az idősebbek emlékei társulnak a náci felvonulásokról, hanem a fiatalabbakéi a Fal leomlásáról, a nevezetes Pink Flloyd koncertről, és nem utolsósorban a Love Parade-ről, amely az utóbbi években ifjú raverek százezreit vonzza a volt birodalmi, ma köztársasági fővárosba. Erre a képre a berlini illetékesek tudatosan rá is erősítenek: minden környezetvédelmi és köztisztasági, sőt kábítószer-probléma dacára támogatják a Love Parade és a hasonló rendezvények, például a Christopher Street Day megtartását. Bármilyen szörnyű is a csak füldugóval elviselhető techno-zene, nincs jobb reklám, mint a táncoló fiatalok színes tömege a Reichstag tőszomszédságában. Egyébként annak idején a háború utáni történelmi német-francia megbékélés is a fiatalokkal kezdődött. Adenauer és de Gaulle tudták, miért támogatják az ifjúsági csereprogramokat. Hosszú, de sikeres út vezetett odáig, amíg egy nevezetes fotón Németország és Franciaország első embere, Kohl és Mitterrand kéz a kézben áll a második világháborús katonasíroknál. Van egy másik, szintén legendásan imidzs-építő kép is a másik szomszédból: amikor Willy Brandt térdre borul a varsói gettó emlékművénél. Ezek a képek azt mutatják: a történelmi ellenségképek átmázolása nem könnyű, de lehetséges.

De a történelmileg terhelt kép mellett van egy másik Németország-kép is: a gazdasági nagyhatalomé, amely lassan és barátságosan politikai vezetővé is válik. Ide tartozik az egykor elmaradott Bajorország immár sikeresen bevezetett jelszava: "Laptop und Lederhose", vagyis a hagyományos bő(r)gatya és a legkorszerűbb számítógép párosítása. A "deutsche Wertarbeit", a minőségi német munka továbbra is fogalom. Bármit gondoljanak is az amerikaiak a németekről, a menő autó odaát változatlanul a bí-em-dabljú, a porsche vagy a mörszídesz. (Vö. Janis Joplin: "Oh Lord, why don't You buy me a Mercedes Benz?") És az egyik helyett inkább a másik képhez tartozik az is, hogy Németország az utóbbi években megszabadult attól az előítélettől, amely szerint a nagy és erős Németország katonai fenyegetést jelent. (Igaz, a Bundeswehrből a Fal leomlása és ezzel a keleti fenyegetés megszűnése óta folyamatosan spórolják ki a fegyverzetet és a létszámot.) Német katonák újra megjelentek külföldön, és a második világháborús párhuzamok még a Balkánon sem voltak túl erősek. Van már közös német-francia és német-lengyel egység is. Szintén leginkább a kép kedvéért.

Szóval, a Németország-kép történelmileg változik, de azért hivatalból is alakítják. A kormány sajtóhivatalában (Bundespresseamt) a 4. számú osztály feladata a külföldre szóló píár. Évi 55 millió márkát költenek. Ebből nagyjából 38 milliót fordítanak kiadványokra, nyolc és fél millióért vendégeket hívnak Németországba, elsősorban újságírókat és más multiplikátorokat, a többi pénzből a nagykövetségeket látják el tájékoztató anyagokkal. A kiadványok (például a "Deutschland" című havilap, amelynek nemcsak címe, hanem aktualitása és izgalmassága is hajaz kissé az egyszervolt "Szovjetúnió" című magazinéra) olyanok, amilyenek. A hivatal maga is azt tartja a legfontosabbnak, hogy emberek jöjjenek Németországba és saját szemükkel győződjenek meg arról, hogy hogyan él az ország (vagyis nem feltétlenül arról, hogy mit mondanak a politikusok).

A külföldi országpropaganda irányelvei nem titkosak, kis brosúrában bárki elolvashatja őket. A "tartalmi prioritások" nyolc pontban foglaltatnak össze. Az elsőben a jelzők mutatják, milyen Németországot szeretnének láttatni: demokratikus, jogállami, a gazdaságban és a technikában teljesítőképes, a kultúrában kreatív, társadalmilag stabil, felelősségteljesen védi a környezetet, valamint korszerű, megbízható és kompetens. Emellett résztvesz az ENSZ békefenntartó küldetéseiben. A további pontok: a jószomszédság politikája, a fejlődő országok támogatása, és a gazdaság, beleértve azt is, hogy itt van az Európai Központi Bank székhelye. Külön pont a "kultúrnemzet" népszerűsítése, nem feledkezve meg ugyanakkor a történelemről sem, melynél magunk is elidőztünk fentebb. Németország, mint az ide érkezők integrálója éppúgy a hivatalosan terjesztett kép része, mint a nagy nemzetközi összekovácsoló, különös tekintettel az EU bővítésére. Külön pontként emelik ki, hogy a német alkotmány védi az emberi méltóságot, és végül a kultúrák párbeszédének támogatása is bekerült az országpropaganda céljai közé, mivel 2001-et az ENSZ ennek az évévé nyilvánította.

És ha a szerkesztő vagy az olvasó nem lenne megelégedve ezzel a beszámolóval, akkor sincs veszve minden remény, legalábbis hosszú távon. A Bundespresseamt azt is feladatának tekinti, hogy külföldről minél több ifjú újságíró-gyakornokot hívjon meg a tanulmányútra Németországba.

2000. július