Kék fény

Németországban sem cserélte le mindenki a Trabantját, de nem ez az oka annak, hogy itt majdnem kizártnak mondható egy hasonló baleset. A különbség abban van, hogy egy német miniszter nem kapcsoltathatja be a kék fényt és a szirénát pusztán azért, mert siet valahová. A német szabályok szerint miniszterek és más fontos emberek kizárólag akkor használhatják a megkülönböztető jelzést, ha különben veszély fenyegetné őket. Például, ha terroristák elől kellene menekülniük. Sőt, mint a szövetségi rendőrség szóvivője némi utánajárás után kiderítette, még a rendőri kísérettel haladó autónak vagy karavánnak is be kell tartania a közlekedési szabályokat. Vagyis, ha fontos vendéget visznek a repülőtérről a belvárosba, akkor is szabályosan legfeljebb ötvennel hajthatnak. A kivétel ez alól is csak az, ha a fontos vendég biztonsága veszélyben forog, ilyenkor gyorsabban kísérik a céljához. Vagyis: a hivatalos, kékfényes gyorshajtásra ritkán van szükség. A német politikusok nem forognak olyan nagy veszélyben, hogy menekülniük kelljen -- mondta a rendőrségi szóvivő. A helyzetet pedig azzal foglalta össze, hogy mivel a szabályozás ilyen szigorú, ritka esetnek számít, hogy politikusok kék fénnyel száguldozzanak. Amiből következően még ritkább eset, hogy ebből baleset legyen. Hogy mennyire ritka, azt nem tudták megmondani sem a szövetségi rendőrségnél, sem a belügyminisztériumban, mondván, hogy nem vezetnek ilyen statisztikát. Ha nincs hivatalos statisztika, akkor nem maradt más hátra, mint hogy német politikai tudósító kollégák emlékezetére támaszkodjam, de ők sem emlékeztek ilyen esetekre. Az előfordult, hogy egyik-másik miniszter vagy a sofőrje balesetet okozott, de ennek semmi köze nem volt a kék fényhez. A német miniszterek, mondhatni, teljesen demokratikusan, ugyanúgy hajtanak gyorsan, mint bárki más. A jelenség a német autópályákon egyáltalán nem ritka. Bár a német autósok többsége többé-kevésbé szabálytisztelőnek mondható, magyar szemmel nézve meglepően sokan tartják be a sebességkorlátozásokat, azért jócskán akadnak úgynevezett ólomlábúak, akik erősen és tartósan nehezednek a gázpedálra, bármi történjék is. Ehhez nem kell miniszternek lenni. A különbség legfeljebb az, ha szabad egy újságíró kollégát idéznem, hogy ha baj történik, a miniszterek hajlamosak a gépkocsivezetőjükre hárítani a felelősséget.

2000. november