Fantomcégek

Németül is új szót találtak az új jelenséghez, csak éppen nem fantomizálásnak, hanem a cégek "elplanírozásának" vagy "eltemetésének" hívják a dolgot. A berlini tartományi bűnügyi hivatalban külön csoport fáradozik az ügyek tisztázásán, de a nyomok itt is elég nehezen követhetőek.

Az egyszerűbbik eset, amikor egy valódi kisvállalkozó kerül a csőd közelébe. Falun vagy kisvárosban tudvalévőleg szégyen csődbe menni. Márpedig a német egyesítés után a volt NDK-polgárok közül sokan próbáltak szerencsét a piacgazdaságban. Ennek megfelelően az első csődhullám pár évvel később vetítette előre az árnyékát - ezért van az, hogy 94-95 körül kezdtek elszaporodni a "cégtemetések" is. A vállalkozók örültek, amikor meglátták a hirdetéseket, és az erre szakosodott cégek mintegy átvették tőlük a csődöt. A szomszédok és rokon szemében nem buktak meg. Sőt, ügyes üzletembereknek tartották őket, miután a válságos helyzetben még sikerült is eladniuk kis vállalkozásukat egy nagy berlini cégnek... Az első keletnémet vállalkozók csődjeivel nagyjából egybeesett azonban az is, hogy egész Németországban gyakoribbá váltak a csődök, vagyis a cégtemetkezési piac szépen fejlődött.

Az új tulajdonos természetesen csak stróman. Munkanélküliek és más hátrányos helyzetű, vagyontalan egyének néhány száz euróért vállalják - akár minden héten - hogy tulajdonosok és ügyvezetők legyenek. Társadalmi presztízsük ilyetén emelkedése közben többnyire nem tudatosul bennük, hogy az egész ügyletben szinte ők az egyetlenek, akiket név szerint azonosítani lehet. Igaz, rajtuk természetesen semmilyen adósságot nem lehet behajtani. A strómanok többsége helybéli szociális eset, de a berlini nyomozók az utóbbi években egyre gyakrabban találkoznak azzal a jelenséggel is, hogy a közvetítők külföldről hozatnak alkalmas cégvezetőket. Megesik, hogy egy csapásra tíz céget is átvesz egy e célból ideutazó és a szerény fejpénz átvétele után Berlinbe soha vissza nem térő litván, lett vagy más távoli polgár. Még újabb, hogy interneten adják-veszik a cégeket, és például Spanyolországba exportálják a csődöt.

Bár az ilyen csődbűntettért elvben öt év börtön is kiszabható, a büntetés többnyire pénzbírság vagy felfüggesztett börtön. A rendőröket azonban eleve nehezen megoldható probléma elé állítja, hogy ebben a bűncselekményben az összes szereplő vagy bűnös vagy legalábbis gyanúsított, ebből kifolyólag egyikük sem kötelezhető tanúvallomásra.

Vannak cégek, amelyek az adósság 10-20 százalékának fejében vállalják a cég "eltemetését". A cégeket adigra sokszor ki is ürítik, vagyis olyan szerződéssel adják el, hogy a teljes ingó vagyon az előző tulajdonosnál marad. Nem lepődik már meg a rendőrség azon sem, hogy az első stróman továbbadja a cégeket egy másodiknak, és ezzel még inkább elkeni az adósságok nyomait.

Ami a kft-ket illeti, a rövidítésben szereplő "k" jogilag tényleg azt jelenti, hogy korlátolt felelősségről van szó, függetlenül attól, hogy melyik tulajdonosnak hány százaléka van a cégben. Ez még akkor is így van, ha egyszemélyes kft-ről van szó, és az ügyvezetőnek 100 százalékos tulajdoni része van a saját cégében. Megkérdeztem a berlini rendőrség gazdasági felügyelőségének vezetőjét, és egy ügyvédet, aki a felszámolási ügyek szakértője. Egyikük sem tud olyan német vagy európai uniós szabályról, amely fantomizálás esetén valamilyen tulajdoni hányadtól fogva különbséget tenne. Az ügyvéd száz százalékos biztonsággal jelentette ki, hogy Németországban ilyesmi nem létezik. Nem is létezhetne, hiszen ez a kft-kre vonatkozó szabályozás aláásását jelentené. Az Európai Uniós szabályozásról azt is tudni kell, hogy éppen a társasági jog korántsem egységes: egy német GmbH-ra, egy brit Limited-re vagy egy spanyol S.R.L.-re más-más jogi szabályozás és joggyakorlat vonatkozik.

Németországban éppen a joggyakorlat, a bírósági jogértelmezés teremti meg a cégfantomizálások büntetésének egy bizonyos módját. Ezt "átnyúló felelősségnek"* fordíthatnám. Ha egyszerűen foglaljuk össze a lényeget, arról van szó, hogy a bíróságok úgy vonják felelősségre a csődbűntett elkövetőjét, hogy nem a társasági jog szerinti korlátozott felelősséget veszik figyelembe, hanem a bűncselekmény elkövetőjének korlátlan felelősségét. Ez az eljárás azonban nem egy bizonyos paragrafusban szerepel, hanem a bírósági gyakorlathoz tartozik. A német bíróságok eleinte pusztán a társadalombiztosítási és adótartozásokat vasalták be ilyen módon, de az utóbbi időben előfordult, hogy nemcsak az állam jutott hozzá a követeléséhez, hanem az üzleti hitelezők is. Az eljárás jogilag kényes. Egyrészt fontos érdek, hogy a kft-kre vonatkozó szabályokat ne ássák alá, másrészt fontos érdek az is, hogy ezekkel a szabályokkal ne lehessen visszaélni a hitelezők rovására.

Mire az ilyesmi bíróság elé kerül, az évekig is eltarthat, mert előbb a strómannál kell próbálkozni, de azért eljutnak a vétkesig is, hacsak a vállalkozó nem volt elég dörzsölt és nem íratta át a vagyonát a rokonságra. Akár hiszik, akár nem, a piacgazdaságban szárnyat próbáló volt endékások között akadtak ilyen szerencsétlen flótások.

Az igazi sikeres cégtemetés persze az, amikor a céget kifejezetten ebből a célból hozzák létre. Németországban elsősorban az építőipar az ilyen fantomcégek igazi terepe. Ezeknél a cégeknél a könyvelést is hanyagul vezetik, és egyébként is: amikor a stróman átveszi a céget, az irattár, ha egyáltalán volt is, jórészt elkallódik, megsemmisül. Az adóhivatalnak egyszerűen nincs módja megtudni az adatokat a cég forgalmáról. Legföljebb a korábbi szállítókat kutathatnák fel, az ő számláik alapján becsülhetnék meg a forgalmat, de mire erre sor kerülne, ezek a nyomok is a múlt ködébe vesznek.

Nehezíti a nyomozók dolgát az is, hogy nekik kell bizonyítaniuk: az eredeti ügyvezető az eladás időpontjában tudott a cég fizetésképtelenségéről. Ehhez a szállítók, hitelezők tanúvallomására, a bankok adatszolgáltatására lenne szükség. A hitelezők viszont nem sietnek feljelentést tenni. Inkább addig kapaszkodnak az utolsó szalmaszálakba, ameddig csak lehet, mert tudják, hogy ha csőd, pláne bűnügy lesz a dologból, akkor még kisebb az esélyük, hogy hozzájussanak a követelésükhöz.

2003. május