Egy szocialista kapitalista a globalizációról

"Nem a választott kormány, és nem is a kancellár határozza már meg a politika irányvonalát. Helyettük a szövetségre lépett és globálisan szerteáramló gazdasági hatalom igazgatótanácsai uralkodnak törvénytelenül." Az idézet egy Nobel-díjas és közismerten baloldali írótól, Günter Grasstól származik, és ezzel az idézettel kezdte nemrég terjedelmes elemzését egy másik ismert német férfiú, Edzard Reuter. Reuter régi szociáldemokrata családból származik, apja, Ernst Reuter Nyugat-Berlin polgármestere volt a berlini blokád idején. Edzard Reuter nem politikus, hanem menedzser lett. Húsz évig a Daimler-Benz igazgatósági tagja, 95-ig, hét éven át a cég elnöke volt. Most 72 éves, és évek óta foglalkoztatja a globalizáció. Úgy véli, hogy a világ pénzügyeit olyan gazdasági vezetők egy szűk csoportja tartja a kezében, akik senkinek sem felelősek azért, amit tesznek. Ez elsősorban Amerikára vonatkozik.

Azoknak a nyugdíjpénztáraknak a néhány főnökéről van szó, amelyeknél emberek milliói helyezték el a pénzüket, hogy öreg korukra gondoskodjanak a nyugdíjukról. És a nagy nyugdíjpénztárak menedzserei tényleg nagy befolyást gyakorolnak a vállalatok életére. Azt követelik tőlük, hogy adják el a cég egy részét vagy éppen egyesüljenek más cégekkel, és mindennek az a célja, hogy nőjön azoknak a vállalatoknak a tőzsdei értéke, amelyekben a nyugdíjpénztáraknak részvényeik vannak. Úgy gondolom, hogy ez elég veszélyes fejlemény, mert nem látható át eléggé, hogy mit csinálnak, és nem is felelősek érte

-- mondja Edzard Reuter, hangsúlyozva, hogy a részvényekre vonatkozó jogszabályok átláthatóak, a politikusok tevékenysége is nyilvános, de a nagy nyugdíjpénztáraké nem. Ezért persze nem kell az egész piacgazdaságot elvetni, de nem árt odafigyelni.

Arról van szó, hogy gazdasági vállalkozások igazgatósági döntéseit olyan módon befolyásolják, hogy azt semmilyen törvény nem szabályozza. Ez egy kicsit hasonlít arra a befolyásra, amelyet a nagy befektetési bankok úgynevezett elemzői egyre inkább gyakorolnak. Azt mondják, hogy X vagy Y vállalat stratégiája helyes vagy éppen helytelen, ez befolyásolja az illető cég tőzsdei árfolyamát, és ez arra kényszeríti a vállalatokat, hogy olyan döntéseket hozzanak, amelyeket a saját hosszútávú vállalati érdekeik miatt talán nem hoznának meg. Ezeknek az elemzőknek is borzasztóan nagy befolyásuk van, amely nem látható át, és amelynek következményeiért nem vonhatók felelősségre.

Ezzel eljutottunk beszélgetésünk következő fontos részéhez: Edzard Reuter, a Daimler volt elnöke veszélyesnek tartja, hogy a vállalatok megítélésében manapság a tőzsdei érték a legfontosabb.

Hogy a tőzsdei érték az egyedüli mérce, pedig ennek semmi köze a vállalat valódi értékéhez, az további veszély ebben a rendszerben. Félre ne értsen, nem tartozom azokhoz a pesszimistákhoz, akik azt mondják, hogy itt a világ vége. De látnunk kell, hogy ezeknek a problémáknak a gyökere a pénzpiacokon, a tőzsdeközpontú stratégiákban van.

Hozzátehetjük, hogy miközben a gazdaságban a részvényárfolyamok alakulása a rövidtávú döntéseknek kedvez, a politikában a választások miatt uralkodik el a rövidtávú gondolkodás. Edzard Reuter a német példára hivatkozik: a tartományi választások miatt szinte állandó a kampány, ezért a politikusok hajlamossá válnak a populizmusra. De maradjunk a gazdaságban. Bár Edzard Reuter maga is egy nagy cég, a Daimler-Benz élén állt, ma komoly ellenérzései vannak a magas menedzser-jövedelmekkel szemben. Pontosabban: nem azt ellenzi, hogy a menedzserek sokat keresnek, hanem megint csak azt, hogy rövidtávon gondolkodnak, nem törődnek döntéseik következményeivel.

Ez Amerikából jön, és jellemző, hogy -- mint sok más esetben is -- Amerikában már rég felismerték a problémát, nyilvános vita is folyik róla. Tudják, hogy nem jó, ha a csúcsmenedzserek rövid idő alatt hatalmas dollármilliókat kereshetnek, de ha hibát követtek el, akkor csak meg kell válniuk a cégüktől, de az életüket nagy luxusban élhetik tovább. Amerikában ezt a problémát már látják, Európában még csak most terjed el.

Az alapprobléma mindazonáltal a pénzpiacokon keresendő, a rengeteg pénzben, amelynek a már említett nyugdíjalapok keresnek mindig befektetési lehetőséget. A tőzsdei árrobbanás főleg az úgynevezett új piacot érinti, a számítógépes és távközlési vállalatokat. Edzard Reuter szappanbuborékról beszél, hiszen sok cég tőzsdei értéke köszönő viszonyban sincs a mérhető értékével.

Nincsenek mögöttük se gyárak, se tőkebefektetések, hanem kizárólag a jövőre irányuló várakozásokból állnak. Rengeteg cég van, amely soha egyetlen fillért sem keresett, mégis magasabbra értékelik a tőzsdén, mint a hagyományos iparvállalatokat. Az a probléma, hogy tényleg szappanbuborékokról lehet szó. A tőzsdei szappanbuborékoknak nem feltétlenül kell világméretű zuhanáshoz vezetniük, de ha kipukkadnak, akkor rendszerint természetesen jelentős gazdasági és társadalmi problémákat okoznak. És ha odafigyelünk, láthatjuk, hogy Amerikában már negatív a megtakarítási arány, vagyis az emberek nem spórolnak, hanem részvényeket vásárolnak, méghozzá hitelbe.

És ezekkel a problémákkal a politikusok egyelőre nem sokat tudnak kezdeni, pedig abban a hiszemben választják meg őket, hogy befolyásolni tudják, amiért felelősek.

Ezeket a világméretű fejleményeket a nemzeti politika alig vagy talán egyáltalán nem tudja befolyásolni. Úgy gondolom, hogy a felelős politikusok közül ezt sokan értik és látják, de nem tudják kezelni, mert borzasztóan nehéz megtalálni a megoldást. Mivel ugyanis belátható időn belül nem kapunk világkormányt, a megoldás csak az lehet, hogy bonyolult tárgyalások nyomán nemzetközi megállapodásokat kötünk, amelyekkel korlátozni lehet az ilyen kilengéseket, például a tőzsdepiaci szappanbuborékokat. Ez szörnyen nehéz feladat, sok türelem és szakértelem kell hozzá, és a következő választáson valószínűleg egyáltalán nem lesz népszerű, mert a lakosság széles tömegeit egyáltalán nem foglalkoztatja ez a téma. Akkor fognak csak fölfigyelni rá, ha tényleg válság tör ki, és reméljük, hogy valójában nem lesz világméretű gazdasági válság.

Az interjú végére még egy kérdés kívánkozik. Végig olyan dolgokról beszéltünk, mint a bankok és a tőzsde túlhatalma, a nemzeti kormányok feje fölött zajló gazdasági folyamatok. Mindezt rendszerint a nacionalista vagy populista jelzővel felruházott politikusok ostorozzák. Akivel beszélünk, Edzard Reuter, régi szociáldemokrata, és maga is egy nemzetközi mértekben is nagynak mondható cég elnöke volt. És ő is ugyanazt mondja?

Nem, biztosan nem. Azoknak a figyelmeztetéseknek, amelyeket hagyományosan tényleg a nacionalista populisták mondanak ki, mindig az a céljuk, hogy a nemzetközi szintről a nemzeti keretek közé húzódjanak vissza. azt mondják: szigeteljük el magunkat, csináljunk nemzeti politikát, csak a saját érdekünkre figyeljünk. Ez természetesen teljes ostobaság. A globalizáció elvben kedvező hatással van számtalan emberre, nemcsak Európában, hanem az egész világon. Csak nem engedhetjük, hogy parttalanul a saját törvényei szerint alakuljon. Ez mellesleg régi szociáldemokrata meggyőződés, hogy nem a gazdaságnak kell uralkodnia a politikán, hanem fordítva: a politikának kell megszabnia a gazdaság pályáját. Én azt mondom, hogy ennek nemzetközileg kell megtörténnie, nem húzódhatunk vissza a nemzeti politikába. Pont ez ellenkezőjét mondom tehát annak, amit a nacionalisták mondanak. De hogy a szóban forgó fejleményekben van valami, az igaz, akár nacionalisták, akár internacionalisták mondják.

Végül idézem Edzard Reuternek azokat a magyarországi véleményeket, amelyek szerint 40 évig Moszkvából diktáltak, most tehát nem akarjuk, hogy ehelyett Brüsszelből vagy Washingtonból diktáljanak.

Ez természetesen nagyon is érthető beállítottság, amelyet rokonszenvesnek is találok, csak választani kell. El kell dönteni, hogy részesei akarunk-e lenni a globalizáció folyamatnak, amely, ismétlem, az egész világon nagy előnyöket jelent sok embernek. De akkor azt is el kell dönteni, hogy ez egyúttal bizonyos lemondást is jelent a szuverenitásunkról. A kettő nem megy egyszerre. Hosszú távon nem lehet azt mondani, hogy bezárkózunk a nemzeti határaink közé, de igényt tartunk a nemzetköziesedés jótéteményeire. Ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy valamiféle diktátumoknak kell alávetnünk magunkat. Az Európai Uniónak éppen ez a titka, hogy ha nagy nehézségek árán is, de eddig mindig sikerült olyan kompromisszumokat találni, amelyeket mindegyik résztvevő állam el tudott fogadni. Ez biztosan nem lép a moszkvai kommunista diktatúra helyébe.

2000. április