Deutschland AG

Az 1.200 éves múltra visszatekintő vállalat évszázadokon át inkább kisüzemek laza kooperációja volt, semmint önálló cég. A regionális vállalatokat végül 1871-ben sikerült egyesíteni. A kíméletlen európai konkurenciaharc 1918-ban nemcsak a vállalat fizetésképtelenségét eredményezte, hanem a piaci terület jelentős csökkenését is. Miután a cég 1918-ig családi irányítás alatt működött, 18-ban átalakult részvénytársasággá. 1933-ban a menedzsment kivásárolta a céget, ám az új vezetőség bűnös üzleti magatartása 1945-ben csődhöz vezetett. Ekkor jórészt amerikai segítséggel új részvénytársaságot alapítottak. A cég egy része népi vállalatként működött, de csökkenő versenyképessége miatt 1989-ben fuzionált az anyacéggel, és a cég székhelyét visszahelyezték Berlinbe.

Ez a Németország Rt rövid története. Ez eddig csak mókás ötlet, de a szerzők nem maradnak ennél, hanem elkészítették a Németország Rt szabályos üzleti jelentését. Ahogy illik, az Rt üzleti jelentését komoly könyvvizsgáló, jelen esetben a KPMG is megvizsgálta.

Az üzleti jelentésből kiderül egyebek között, hogy az Rt tőkemegfelelési mutatója mindössze 7 százalék. Ekkora cégnél ez bizony kevés. És ez még baljósabb, ha figyelembe vesszük az Rt hosszú távú kötelezettségeit. Ezt is beleszámítva a Németország Rt jobban eladósodott, mint szabad lett volna. Ezt csak átmenetileg kendőzi el az, hogy az Rt jelenleg pénzhez jut a tőkepiacokon. De más baj is van a céggel. Nem alkalmazza a kettős könyvelést, ami ekkora vállalatnál egyébként elképzelhetetlen lenne. Így aztán a cég pusztán a bevételeket és kiadásokat könyveli, ez számszakilag rendben is van, de nem veszi számításba, hogy a bevételek és kiadások mögött milyen nyereségek és veszteségek vannak. Az Rt-nek nincs vagyonmérlege sem. Ennek pedig nem kell így lennie. Az egyik leányvállalat, Hessen például már bevezette az eredményorientált könyvelést.

Ami az Rt befektetéseit illeti, az üzleti jelentés szerzői kiszámolták, hogy a 60-as években a tőkejövedelmezőség nagyon magas volt, olyan, mint egy feltörekvőben lévő fiatal cégé. Mostanra azonban ez alaposan csökkent és az Rt-t az a veszély fenyegeti, hogy ha ez így megy tovább, feléli a vagyonát. A megoldás? Aki járatos az üzleti életben, annak nem meglepetés, amit a szerzők ajánlanak: meg kell vizsgálni az egyes üzletágak jövedelmezőségét, a problémás eseteket szanálni kell, és az alaposan át kell csoportosítani a forrásokat az improduktív kiadásoktól a beruházások felé. De mielőtt erre példát mondunk, vessünk egy pillantást az Rt tulajdonosi szerkezetére.

Az Rt-nek 74 és félmillió részvényese van, és az üzlet sajátossága révén ők egyúttal az Rt ügyfelei is. Érdekesen alakul az ügyfelek számlája az Rt-nél. Egy 23 éves ügyfél például 280.000 márkányi juttatást kapott, és ezt ez után kezdi visszatéríteni, jövedelemadó formájában. Az átlagos ügyfélnek ez 36 éves koráig tart. Onnantól kezdve egyre nő a követelése az Rt-vel szemben, majd 55 éves korában ezt elkezdi lehívni, 72 éves korára el is használja, és akkortól megint tartozást mutat a számlája.

A sajátos ügyfélkör érthetővé teszi, miért ütközhetnek nehézségekbe az előbb említett üzleti megoldások az Rt szanálására. Vegyük például az oktatást. Az üzleti jelentés nem feledkezik meg az oktatás társadalmi és politikai jelentőségéről sem, de elsősorban azzal foglalkozik, mekkora a képzés hozama. Ez kiszámítható, és az üzleti jelentés megállapítja, hogy a főiskolai képzés az államnak nem sokkal jövedelmezőbb, mint a hosszúlejáratú államkötvény. Vagyis a főiskolai üzletágban az Rt-nek javítania kell a források allokációját, hogy magasabb hozamot tudjon elérni. A téves allokációt jelzi, hogy a Németország Rt korlátozza a képzést olyan keresett és jövedelmező szakmákban, mint például a jogász vagy a fogorvos, ugyanakkor germanisztikát vagy anglisztikát annyian tanulhatnak, ahányan akarnak, pedig az üzleti jelentés kimutatja, hogy ez utóbbiaknak a jövedelmezősége negatív, magyarán ez tiszta ráfizetés. Az üzleti jelentés azt javasolja, hogy legyen tandíj, mégpedig fakultásonként más és más, aszerint, hogy az ügyfélnek és az Rt-nek mennyire éri meg mondjuk az orvos-, a mérnök- vagy a bölcsész-képzés. Talán nem meglepő, hogy az Rt-nek az orvosképzésben kellene a legmagasabb tandíjat bevezetnie, hiszen az ügyfelek később sokat keresnek. Ezt a magán-hozamot kellene megosztaniuk az Rt-vel, mivel a képzésre most az Rt alaposan ráfizet.

Egyszóval, egy alapos üzleti jelentés sok mindent számszerűsít, kimutatja a lehetséges hozamokat, figyelmeztet a veszteségforrásokra. Például a sorállományú hadsereg már nem korszerű, de sokba kerül. Például a külpolitika kicsi, de fontos és sikeres üzletág, ezért ott nem szabad elhanyagolni a beruházásokat. Például az egészségügyben nem a költségcsökkentésre kell összpontosítani, hanem ki kell aknázni az ágazatban rejlő növekedési lehetőségeket.

A legfontosabb megállapítások egyike, hogy a menedzsmentet nagy felelősség terheli, amiért évtizedek óta elmulasztotta a szociális elosztó rendszerek átalakítását. Mivel a jóléti rendszerre megy el a Németország Rt kiadásainak majdnem a fele, ezek a bajok az Rt egész működését veszélyeztetik.

A baj mindenesetre nem látszik olyan nagynak. Az üzleti jelentéstől függetlenül tudjuk, hogy sokan szívesen lennének részvényesek a Németország Rt-ben. Maga az üzleti jelentés is kitér arra, hogy az Rt-nek több ügyfele van, mint ahány részvényese. Olyanok is sokan telepedtek le az Rt piaci területén, akik nem részvényesek. Az itt élők nagyjából 9 százaléka igénybe veszi a szolgáltatásokat, adót is fizet, csak éppen nem vehet részt négyévente a közgyűlési tagok megválasztásában. Ami pedig azt a két részvényest illeti, aki az üzleti jelentést írta -- Peer Ederert és Philipp Schullert -- tőlük a könyv bemutatóján megkérdezte egy újságíró, vételre vagy eladásra ajánlják-e a Németország Rt részvényeit. A válasz: "Ha eladni akarnánk, nem vettük volna a fáradságot, hogy megírjuk ezt a könyvet."

1999. szeptember