Kell-e a keleti munkaerő?

A német és az osztrák szakszervezetekről nem éppen az a kép alakult ki, mintha nagy szeretettel várnák az Európai Unió leendő tagállamaiból érkező szaktársakat. A balliberális német és a konzervatív osztrák kormány pedig a csatlakozási tárgyalásokon keresztülvitte, hogy a bővítés után hét évig magyar, lengyel, cseh dolgozók be ne tehessék a lábukat az itteni munkahelyekre. A kását persze nem eszik olyan forrón, mint ahogyan főzik. Nemrég érdeklődéssel figyeltem egy berlini konferenciát, amelyet a német szakszervezetek közösen rendeztek a kormányzó szociáldemokraták pártalapítványával, a Friedrich-Ebert-Stiftunggal. Felállt például egy őszülő szakállú bajor szakszervezetis, és azt mondta: tudja jól, hogy a bajor határ túloldalán a cseh dolgozók nem a kofferjükön ülve várják, hogy átjöhessenek. Amikor a tanácskozás szünetében rákérdeztem, megerősítette: föl van fújva ez az egész.

A munkaerővándorlás egyik szakértője, Herbert Brücker, a legnagyobb német gazdaságkutató intézet, a DIW munkatársa pedig azt fejtette ki, hogy a keleti munkaerő beáramlása nem lesz lényeges hatással sem a németországi bérekre, sem a munkanélküliségre. Amikor erről kérdeztem, példaképpen ausztriai tapasztatokra hivatkozott.

Ausztria nyugati részén most a munkaerőnek körülbelül 3-4 százaléka bevándorló vagy ingázó a kelet-közép-európai országokból. Megfigyeléseink szerint ugyanakkor ebben az országrészben a munkanélküliség aránya vagy az országos átlag körül vagy az alatt alakul. Az is megfigyelhető, hogy bizonyos szektorokban, például az erdőgazdaságban, bővül a termelés, ami e nélkül a munkaerő nélkül nem lenne lehetséges.

A berlini gazdaságkutatónak éppen ez az egyik fő érve. A német gazdaság is nyitott gazdaság, az ide érkező munkaerő nem a hazai munkaerőt szorítja ki, hanem új feladatokat talál magának, és ennek megfelelően nem is szorítja le a béreket. Az új munkaerővel bővíteni lehet a termelést - kicsit hasonlóan ahhoz, ahogyan néhány évtizede például az autóipar fejlődése nem lett volna elképzelhető az akkori vendégmunkások nélkül. És bár egy ilyen szakszervezeti és pártkonferencián éppen azok nincsenek jelen, akiknek ez az üzenet szól - Herbert Brücker kifejtette, hogy különösen nincs okuk az aggodalomra az alacsonyan képzett embereknek. Többnyire ők azok, akikben homályos félelmek élnek és táplálják az idegenellenességet. De a keletről érkező munkaerő éppenhogy nem az ő konkurenciájuk lesz. Az új uniós tagállamokból érkező munkaerő jóval képzettebb, mint a korábbi bővítések idején a spanyol, portugál, görög munkaerő volt, sőt, amire talán nem gondol mindenki, valamivel képzettebb a helyi, a német munkaerőnél is. Az összehasonlítás nem általában a német és - mondjuk - a magyar munkaerőre vonatkozik, hanem a kutató azokat méri össze a helyi munkaerővel, akiknek van kedvük és tehetségük nyugatra vándorolni, munkát vállalni. Ezeknek az embereknek egy része máris itt van, de a kutató szerint még nem mindenki.

Arra számítunk, hogy a lakosság 2-3 százaléka vándorol Németországba, és összesen 3-4 százaléka az Európai Unióba. Jelenleg a kelet-közép-európai országok lakosságának egy százaléka él az Unióban. Vagyis el lehetne vitatkozni arról, hogy a pohár félig tele van vagy félig üres, de azt mondanám, hogy a jövedelemkülönbségekhez képest ezekből az országokból még viszonylag kevés ember él az Európai Unióban.

További, errefelé ritkábban elemzett tényező, és szintén a kelet-közép-európaiak magasabb képzettségéből következik, hogy ha szabályosan vállalhatnak munkát, akkor a képzettségüknek megfelelően fognak dolgozni, és nem a fekete munkások számát fogják szaporítani. Logikus, hogy a kutató ennek a fordítottjára is felhívja figyelmünket, vagyis arra, hogy éppen a munkaerő beáramlásának korlátozása fokozza a fekete munkát. Köztudott, hogy Berlinben diplomás lengyel nők tömegei dolgoznak jobb lehetőség híján takarítónőként, és persze még így is jóval többet keresnek, mint mondjuk Varsóban az egyetemen.

A fekete munka természetesen nem fog teljesen eltűnni, az lassú folyamat lesz. De azt bizonyossággal állíthatjuk, hogy a keleti bővítéssel nő annak a vonzereje és lehetősége, hogy a fekete munka helyett az emberek beilleszkedjenek a rendes munkaerőpiacon.

Amiből egyébként az következik, hogy a magyarok, lengyelek és a többiek esetében jóval kisebb a valószínűsége, hogy a német államkasszán élősködve munkanélküli segélyt vesznek fel. A 11 és 55 év közöttiek - márpedig a munkavállalók többsége ebben a korosztályba tartozik - életük során többet fizetnek be a társadalombiztosításba, mint amennyit kivesznek belőle.

De ha mindez így van, akkor van-e kézzelfogható oka a félelemnek, amelyet az új uniós tagállamokból várható munkaerő vált ki Németországban?

El lehet képzelni olyan eseteket, amikor a migráció vagy bércsökkenéshez vagy a munkanélküliség emelkedéséhez vezet. Például az olyan szolgáltatásokban, amelyeket nem lehet exportálni, ezért nincs mód a termelés bővítésére. Azt mondanám, itt rejlik az aggodalmak racionális magva. És bár elméleti előrejelzéseket nem nagyon tudunk tenni, a gyakorlati tapasztalataink alapján viszont azt mondhatjuk, hogy ezek a kedvezőtlen hatások nagyon-nagyon csekélyek.

Akkor viszont jogos a kérdés, miért ragaszkodott a német kormány ahhoz, hogy az Unió bővítése után a munkaerő beáramlását hét évig megakadályozzák. Herbert Brücker szerint ennek csak politikai okai lehetnek.

Pusztán gazdaságilag nem tartom különösebben szerencsésnek. Ez attól is függ, hogyan alkalmazzák az átmeneti rendelkezéseket. Azt az érvelést még el lehetne fogadni, hogy mivel nem ismerjük, mekkora munkaerő-áramlásra számíthatunk, bevezetünk valamilyen biztonsági korlátot, bár én ezt is nagyvonalúan kezelném, és ha látjuk, hogy ezt nem egészen érik el, akkor teljesen szabaddá lehet tenni a munkaerőpiacot. Ez jóval értelmesebb lenne, mint a nulla migráció politikája, amelyet most követnek.

A nulla migráció már csak azért sem tartható, mert Németország népesedési helyzete olyan, hogy belátható időn belül hiány lesz munkaerőből. Nem lesz, aki eltartsa a nyugdíjasok növekvő táborát. A tíz százalék körüli munkanélküliség ellenére bizonyos szakmákban már most is munkaerőhiány van. És a németeknek az utóbbi években azt kellett tapasztalniuk, nemcsak a munkaerő beáramlása, hanem a távolmaradása is gond. Amikor óvatosan megpróbáltak külföldi munkaerőt toborozni, akkor nem jártak túl nagy sikerrel. A magasan képzett számítástechnikusoknak szóló zöldkártya-program ugyanúgy csekély visszhangra talált, mint az, hogy néhány leendő uniós tagállamból ápolókat keresnek idős emberek otthoni gondozásához.

Egyszerűen tévedés az az elképzelés, hogy a magasan képzett alkalmazottaknak különösebben vonzó lenne, ha egy kicsit megnyitják a határt, és ideiglenesen engedik meg a bevándorlást. Lehet, hogy nem akarnak életük végéig Németországban maradni, de legalábbis a lehetőséget szeretnék megkapni, és nem szeretnének abban a tudatban idejönni, hogy 3 vagy 5 év vagy bármilyen más határidő lejárta után el kell hagyniuk az országot. Vannak más országok, amelyekben lehet munkát vállalni, és ezekhez képest a német zöldkártya feltételei nem elég vonzóak. Hasonló a helyzet a házi ápolókkal is. Világszerte keresik őket, és Németországnak hozzá kell szoknia, hogy vonzó feltételeket teremtsen a bevándorlóknak.

És éppen itt van az ellentmondás: a hétéves munkaerőáramlási korlátozás egyelőre egészen más irányba mutat. De a korlátozás más okból is fölöslegesnek tűnik. Herbert Brücker a nagy berlini gazdaságkutató intézet, a DIW adatai alapján azt is szóba hozza, hogy sem Németországba, sem az Európai Unióba nem elsősorban a leendő tagállamokból áramlik a munkaerő.

Most a bevándorlók két nagy területről érkeznek. Az egyik, amely leginkább Franciaországot érinti, de egyre inkább más Földközi-tengeri uniós tagállamokat, mint Olaszországot és Spanyolországot is: ez Észak-Afrika. Németországba, a Benelux-államokba és Skandináviába leginkább Délkelet-Európából jönnek, vagyis a volt Jugoszláviából és Törökországból. A kelet-közép-európai országok, beleértve a volt Szovjetunió utódállamait, az Európai Unióban az 1989 óta bevándoroltaknak csak 12-16 százalékát teszik ki. Biztosan állíthatjuk tehát, hogy a 10 új tagállam a bevándorlásnak csak kis részét adja majd. Az érdekes kérdés ezzel szemben az, hogy az Európai Uniónak lesz-e új bevándorlási politikája a szovjet utódállamok irányában. Ott természetesen viszonylag nagy kivándorlási tartalék van, főleg a viszonylag magasan képzett munkaerő körében.

Szóval, amikor a munkaerőáramlásról van szó, nem azokról az országokról beszélnek, amelyekről kellene?

Ez így van. Teljes mértékben.

A berlini gazdaságkutató intézet szakértője mindezek alapján arra a következtetésre jut, hogy az Unió bővítése és a keleti munkaerő beáramlása után nem Németországnak lesznek gondjai, hanem azoknak az országoknak, ahonnan a munkaerő ide jön. Ez az agyelszívás, a brain drain régóta jól ismert jelensége. Herbert Brücker azonban úgy véli, hogy erre nem a munkaerővándorlás korlátozása a válasz. Helyette a származási országokat kell jobban támogatni. A kutató, Herbert Brücker szerint az Unió strukturális alapjai alkalmasak annak a veszteségnek a pótlására, amely azért éri ezeket az országokat, mert elveszítik azt a pénzt, amelyet az elvándorlók képzésére fordítottak.

2003. június