Európai Unió: pénzkérdések

"Az Európai Unió bővítésének értéke pénzben ki sem fejezhető" - mondta Joschka Fischer német külügyminiszter pénteken Koppenhágában. Ehhez képest mindenki a pénzről beszélt, mégpedig olyan összegekről, amelyek sem az Unió, sem az egyes tagállamok költségvetéséhez képest nem mondhatóak jelentősnek. És a húzódozás főszereplője éppen Joschka Fischer kormánya volt. Németország hagyományosan az Unió legnagyobb nettó befizetője, évek óta többet ad a brüsszeli közös költségvetésbe, mint amennyi pénzt visszakap onnan. Miért nem akarnak most a németek fizetni, amikor viszonylag kis összegekről van szó? A különbözetet, amely megnyugtatja a magyarok, lengyelek és a többiek lelkét, a németek a mellényzsebükből, vagy - ahogy errefelé mondani szokták - még a portókasszából is könnyen kifizetik, még a német gazdaság mostani nehézségei mellett is. A kérdésre az öt nagy német gazdaságkutató egyikénél, a berlini DIW-nél, a Német Gazdaságkutató Intézetnél kértem választ. Christian Weise az uniós költségvetés szakértője. Szóval, miért nem akartak fizetni a németek?

Mert kis összegeknek is nagy jelképes jelentőségük lehet. Mert a 15-ök októberi brüsszeli csúcstalálkozóján éppen megpróbáltak felső határt szabni a kiadásoknak. Most tehát nem lehet pár héttel később éppen ellentétes jelzéseket adni. Nem lehet azt jelezni, hogy ha kell, akkor bármikor újra bele lehet nyúlni a német portókasszába. És fontos az is, ami emögött van, hogy ha az ember hajlandó több pénzt adni, akkor ezzel nem egy helyes politikát támogat, hanem csökkenti a nyomást, amellyel a mezőgazdasági politika reformját szeretné elérni.

Vagyis, a németek tulajdonképpen nem mostanra gondolnak, hanem 2006-ra, amikor újabb alkudozás kezdődik, és nem akarnak precedenst teremteni.

Christian Weise

Pontosan erről van szó. Az Unióban középtávú költségvetési tervezés folyik, és a nagy elosztási harc 2005-2006-ban fog kitörni, akkor már az új tagállamokkal együtt. A németeknek, ugyanúgy, mint a többi nettó befizetőnek, természetesen fontos, hogy idejében rászoktassák a partnereket: arról van szó, hogy ésszerű szabályok mentén alakítsák a politikát, ne pedig egyszerűen csak arra számítsanak, hogy a nettó befizetők hajlandóak mindig többet fizetni. Mert elsősorban arra kell törekedni, hogy az Unió ne a mezőgazdaság támogatását szolgáló intézmény legyen, hanem más szerepet töltsön be, például legyen aktív és bevethető külpolitikai partner.

Ami a pénzt illeti, Christian Weise felhívja a figyelmünket, hogy a csatlakozó államok így is több pénzt kapnak, mint amennyit még 1999-ben, a berlini csúcson a most érvényes középtávú költségvetésbe beterveztek. De menjünk tovább! Miközben mindenki a pénzről beszél, ez Brüsszeltől Budapestig eléggé háttérbe szorítja, hogy az Uniónak sokkal nagyobb problémái vannak: még mindig nem oldotta meg a házi feladatait, a sokat emlegetett belső reformokat.

Teljes mértékben ez a probléma, de nem csak az Unióé, hanem úgy látom, hogy sok tagjelölt kormány is abba a hibába esik, hogy csak a pénzre figyel. Ezután óhatatlanul úgy kell hazamenniük, hogy nem sikerült mindent elérniük, ezzel támadási felületet adnak az otthoni euro-szkeptikusoknak, akik azt fogják mondani: látjátok, átvertek benneteket, nem kapunk elég támogatást. Az egész vita a költségvetésre összpontosul, pedig ez csak az Európai Unió kis részét teszi ki. Az igazán fontos kérdés, éppen a bővítésnél, természetesen nem az, hogy lehet-e egymilliárddal több vagy kevesebb. A központi kérdés az, amit remélhetőleg a konvent fog megtárgyalni: az Unió döntési gépezete, az döntések egyhangúságának megszüntetése, hogy az Unió az új tagok felvétele után is cselekvőképes legyen.

Szóval, nem csak a pénzről van szó. Ha pusztán a pénzről lenne szó, akkor az Unió nettó befizetőinek - elsősorban Németországnak, és rajta kívül Nagy-Britanniának, Svédországnak, Hollandiának, kisebb mértékben Ausztriának - nem érné meg uniós tagnak lenni. Miért éri meg mégis?

Természetesen a nettó befizetők is nyernek az uniós tagsággal. Egyrészt történelmi és politikai, másrészt gazdasági okok miatt. A vállalatok könnyebb helyzetben vannak, ha nagyobb fölvevőpiacaik vannak. Emellett a német vállalatok hatékonyabbá válnak, ha ki vannak téve európai versenytársaik nyomásának. Eleinte teher az alkalmazkodás, de éppen ez az integráció jótékony hatása. A keleti bővítésnek is kedvező hatása lesz, még ha ez nem számszerűsíthető is. Mindegyik tagállamnak hasznára válik, különösen az olyan versenyképes országoknak, mint Németország. És mindehhez társulnak a történelmi és politikai érvek, amelyeknek a mérlege éppen német szempontból egyértelmű. A németeknek hasznukra válik a stabilitás a keleti határokon.

Ha már Christian Weise világgazdaság-kutató a keleti határokat említi: már történelemnek számít, hogy a nyugati határokon évszázadokon át német-francia háborúk befolyásolták Európa sorsát. Az Európai Unió elődjét, a Montánuniót éppen azért találták ki, hogy elejét vegyék a további német-francia háborúskodásnak. Bár több mint fél évszázad elteltével német-lengyel háborútól sem tart senki, ha egy kérdés erejéig elszakadunk a gazdaságtól, az Unió keleti bővítésének is vannak hasonló biztonsági szempontjai.

Az európai integráció alapgondolata, hogy a kölcsönös gazdasági függőség csökkenti a válságokat és a feszültségeket. Ha elképzeljük az időközben elképzelhetetlen másik lehetőséget, hogy az Unió Koppenhágában most azt mondta volna, a bővítés buta ötlet volt, felejtsük el, akkor mi lett volna ennek a hatása? Az átalakulóban lévő államok elfordultak volna az Uniótól, talán kelet felé orientálódtak volna, saját klubot hoztak volna létre, és összeütközésekbe keveredtek volna az Unióval, megközelítőleg sem háborús szinten, de hátrányos következményekkel.

Térjünk vissza a gazdasághoz. Meg lehet-e becsülni, hogy mi a bővítés gazdasági mérlege a nettó befizető Németország szempontjából, ha nem pusztán a brüsszeli költségvetés mérlegét tekintjük?

Több próbálkozás is volt, hogy népgazdasági modellekkel megbecsüljük, mekkora többletnövekedést okoz a bővítés a német vagy az osztrák hazai össztermékben. A számok rendszerint nem túl nagyok, bár ez megítélés kérdése. Több éves távlatban számítva rendszerint a nemzeti össztermék fél és egy százaléka között van a többletnövekedés. Biztosan nem ez az, amiért értelme van a bővítésnek, de annyit azért mutatnak ezek a számok, hogy a bővítés - úgy mondanám - pozitív nullszaldóval zárul. Összességében a tagjelöltek gazdasági jelentősége az Európai Unió szempontjából csekély. Természetesen az Unió fontosabb a tagjelölteknek, mint fordítva.

Beszélgetésünk végén még egy érdekesség a berlini Német Gazdaságkutató Intézet munkájából. A kutatók elszakadtak a politikai nyilatkozatoktól, és a maguk módszereivel kiszámították, hogy a keleti bővítésre is, de akár a fontos belső reformokra is jut pénz, anélkül, hogy a tagállamoknak érezhetően több pénzt kellene költeniük. Persze, csak ha mindenki józanul gondolkodik.

Az uniós költségvetés ma az uniós tagállamok hazai össztermékének egy százalékát teszi ki. Ez az össztermék nőni fog. Az uniós költségvetésnek viszont nem kell szükségszerűen nőnie, mert minél jobban fejlődik az Unió, annál kevésbé fontos például a szegényebb területek támogatása. A számításainkban szerepelnek reform-forgatókönyvek is, például, hogy mi történne, ha ésszerű reformokat hajtanának végre a mezőgazdasági politikában. Csökkenteni kellene a mezőgazdasági támogatásokat, mert egyébként is nehezen indokolhatóak, és a Világkereskedelmi Szervezetben is gondokat okoznak. De meg kell mondanom, hogy a reformok nélküli forgatókönyveink is azon alapulnak, hogy a mostani tagállamoknak le kell mondaniuk a támogatások egy részéről. A spanyoloknak, keletnémeteknek, görögöknek, olaszoknak már akkor is kevesebb regionális támogatás jut, ha maradnak a mostani szabályok. De itt van ok a kétkedésre. Talán nem lesznek hajlandóak lemondani a pénzről, és akkor persze nem lehet annyit megtakarítani az Európai Unió költségvetéséből.

Ha viszont a reformok elmaradnak, akkor leginkább a nettó befizetők viselik a költségeket. Érthető, hogy a németek miért olyan nagy hívei az Unió megreformálásának.

2002. december