A Fal árnyékában

A kisfiúnak 13-án volt a születésnapja, és persze különösen nagy nap volt, amikor 13-án a 13-dikat ünnepelte. A mama meg is vette előre a tortákat. Öt darabot, mert sok gyereket vártak. A nagy nap reggelén a kisfiú kinézett az ablakon és látta, hogy sok ember járkál izgatottan az utcán. Azt hitte, a születésnapja miatt vannak annyian.

De nem. 1961. augusztus 13-a volt, és az utcában akkor kezdték építeni a berlini falat. Az osztálytársak a szomszéd kerületből már nem jöhettek át. Hogy egészen pontosan legyünk: az utca túloldaláról, a szemközti házakból nem jöhettek át. A mamának is megvoltak a maga gondjai.

Már lehetett sejteni, hogy valami rendkívüli, rossz és szörnyű dolog történik, de ennek az asszonynak természetesen az volt az egyetlen gondja, mit csinál az öt tortájával. Ezek azok a mindennapi dolgok, amelyek rárakódnak a nagy történelmi eseményekre.

Aki a történetet meséli: Falk Blask, a berlini Humboldt egyetem európai etnológiai intézetének docense. Ahogy a laikus egy néprajzkutatótól el is várja, ő is azzal kezdte a pályáját, hogy déltengeri törzsek hagyományai iránt érdeklődött. Most viszont egy 25 tagú kutatócsoporttal együtt olyan emberek közé merészkedett, akik között még nem jártak tudósok. Azok közé a berliniek közé, akik a keleti Treptow és a nyugati Neukölln kerület határán, pontosan a fal mentén éltek. A Harzer Strassén és a Bouchéstrassén. A kutatómunka eredménye -- a sok interjú és régi fénykép egy kis kiállításon a treptow-i helytörténeti múzeumban -- persze azért időszerű, mert ősszel lesz tíz éve, hogy a fal leomlott. De érdekesnek nem ezért érdekes, hanem azért, mert Falk Blask és társai arról villantanak fel életképeket: milyen a hétköznapi élet a történelem árnyékában, hogyan alkalmazkodnak az emberek az elképzelhetetlenhez, a lehetetlenhez. Az etnológus például ilyen helyzeteket idéz fel:

Mi, akik a történeteket hallgattuk, nem tudtuk felfogni, hogy ha az ember az erkélyen ült, alatta mentek el a járőrök. Ha valami leesett az erkélyről, az elveszett. Ez határövezet volt. Én sohasem tudtam volna elképzelni, hogy ilyen helyen az ember kényelmesen ül az erkélyen és a hasát sütteti a nappal.

És az etnológus sorolja a további példákat: a hűtőszekrényt nem szállították házhoz, hanem száz méterrel arrébb tették le, a fiatalok egy hangulatos este után nem vihettek föl magukhoz senkit.

Az etnológus, Falk Blask egészen a fal leomlásáig azt hitte, hogy a fal mentén magas beosztású elvtársak laknak. Mint kiderült, ez nem így volt, de ebben a tévedésben éltek azok a nyugatiak is, akik a fal mentén állványokra másztak és átnéztek Keletre. A Keleten lakóknak szidalmakat kellett elviselniük, és időnként Nyugatról kővel bedobták az ablakukat. Az etnológusoknál jelentkezett egy házaspár, aki elmesélte, hogy nyugaton a szemközt lakó éjszakánként fényszóróval átvilágított keletre és hangosan felolvasta a nyugatnémet alkotmányt. A fal leomlása után a szemtanúk Nyugat-Berlinben véletlenül összeakadtak az illetővel, aki addigra állítólag már kellemetlennek találta a történteket.

De ha nem fontos elvtársak laktak a fal mentén, akkor kik? A kutatás erre is választ adott:

Teljesen normális emberek voltak. Vagy már a fal építése előtt ott laktak, és aztán alkalmazkodtak, elfogadták ezeket a mindennapokat olyan helyzetnek, amellyel valahogyan együtt lehet élni. Mások, akiket szintén nem érdekelt a politika, azt mondták, ez abszolút nyugodt környék volt, nem jártak arra idegenek, nem volt bűnözés.

A fal előnyei... Volt, aki úgy nyilatkozott, ez a mi falunk. Hihetetlen, de a részletes interjúkban beszéltek ugyan a hátborzongató korlátozásokról, de ezeket ők maguk nem találtak annyira negatívnak.

-- mondja Falk Blask etnológus, majd további, szintén igen hétköznapi indokokat sorol:

Az NDK-ban nehéz lett volna másik lakást kapni. Ez volt a fő oka, amiért ott maradtak: a lakások egy része meglehetősen tágas volt, és a fekvése miatt nem lett volna könnyű elcserélni.

A fel mentén nemcsak lakások voltak, hanem egy gyár is. Képzeljék el a munkásokat, amint leláncolt és megszámozott létrákkal mászkáltak, nehogy valaki egy óvatlan pillanatban átmásszon a falon.

Olyan pánik uralkodott, hogy az ma már nehezen képzelhető el. Egyetlen létra sem állhatott szabadon. Lezárták őket, és volt egy létrakönyv, amelyikbe beírták, hogy melyik munkás melyik létrát használta. És hogy mindig ellenőrizni lehessen, meg is számozták a létrákat.

A kutató megjegyzi, hogy nem is hallottak olyan esetről, amikor abból a gyárból próbált volna Nyugatra szökni valaki.

Kiderül, hogy az élet a fal nyugati oldalán ugyancsak teremtett furcsa helyzeteket. Tudnivaló, hogy a falat a határtól valamivel kelet felé építették föl, így a nyugati részen pár méter, bár a fal előtt volt, már az NDK-hoz tartozott.

Ebből mókás senkiföldje lett, ahol sok autótulajdonos azért tette le a kocsiját, hogy a nyugat-berlini rendőrök ne rakhassanak rá büntetőcédulát.

A fal melletti idillt azonban ezen a néhány kilométeres szakaszon is időnként lövések zavarták meg.

Sok haláleset volt azon a határszakaszon. Közéjük tartozik két gyerek, akikről kiderítettük, hogy a halálukat az NDK minden eszközzel megpróbálta eltusolni.

Feltételezzük, hogy a fiúk kalandvágyból akarták elhagyni az NDK-t, de nem tervezték meg előre, hanem spontán határozták el magukat. Egy 11 és egy 13 éves fiúról van szó, akik szociális szempontból kissé gyenge lábon álltak és valami újat akartak felfedezni. A falnál lelőtték őket. Aztán volt egy alagút egy nyugati kocsma és egy keleti fényképészüzlet között. Voltak nagyobbak is, de ez nagyon ismertté vált, mert valaki elárulta. Azt a férfit, akik a menekülőket segítette, Heinz Jascha-t lelőtték.

És végül: a tanulság. Az etnológusok az első interjúkat nyomban a fal leomlása után, a második sorozatot tíz év elteltével készítették. Amit Falk Blask, a berlini egyetem docense mond, nem csak néhány kilométernyi falra és nem csak néhány házra érvényes.

Akik közvetlenül a határon laktak, többé-kevésbé üvegházban éltek. Azt hiszem, ez volt a nagy változás. Nemcsak az, hogy más pénzt vezettek be és másképp működnek a hivatalok. Hanem az, hogy zajosabbá, féktelenebbé vált a világ. Bárki bejöhet a házba, és azt csinálhat, amit akar. Sokaknak ez volt a nagy probléma, főleg az idősebbeknek. A fiatalabbak örülnek, hamar alkalmazkodtak az új helyzethez. A következő generációval meg biztosan az történik, hogy tulajdonképpen semmit sem fog látni ebből a falból.

1999. október