Akik elkéstek és akik idejében érkeztek

Kedden lesz tíz éve, hogy leomlott a berlini fal. De vajon ki volt az, aki megnyitotta a határt, aki kinyitotta a kaput? Az illetékest Ronald Reagan amerikai elnök már korábban megpróbálta megtalálni, amikor a Brandenburgi kapunál, természetesen a nyugati oldalon, felszólította Gorbacsovot, hogy nyissa ki a kaput.

Gorbacsov akkor nem nyitotta ki a kaput, viszont 1989 októberének elején Berlinbe érkezett, az NDK fennállásának 40 évfordulójának ünnepségeire. Gorbacsov ekkor - az Unter den Lindenen sétálva - egy meglehetősen banális kijelentést tett. Ezt akkor a tolmács lefordította, de a keletnémetek ajkán szállóigeként egy rövidített változat terjedt el, amely így szólt: aki elkésik, azt megbünteti az élet. És mindenki biztos volt abban, hogy az üzenet Erich Honeckernek szól. Honecker kétségkívül késésben volt. Ekkor az NDK-polgárok már hónapok óta tízezrével mentek Nyugatra Magyarországon keresztül. Sőt, ekkor már a prágai német nagykövetségről is Nyugat-Németországba jutottak a menekülők. Érdemes felidézni, hogyan. Az NDK illetékesei ragaszkodtak ahhoz, hogy ők engedjék ki, hivatalos papírokkal a távozókat. Ezért a lehető legbonyolultabb megoldást választották, Prágából Drezdán keresztül indítottak különvonatot Nyugatra, hogy az NDK-polgároknak NDK-területen állíthassanak ki NDK-papírokat a kitelepüléshez.

A presztízsnyereségért nagy árat fizettek. Amikor a zárt különvonat áthaladt Drezdán, minden addiginál nagyobb rendszerellenes tüntetés volt Drezdában. Honecker még ekkor sem vette észre, hogy lemaradt az események mögött. Kijelentette, hogy a szocializmus haladását hat ökörrel sem lehet feltartóztatni, és azt is, hogy a fal akár száz évig is állva maradhat. Miközben október 7-én, a nemzeti ünnepen Gorbacsov éppen egy ilyen Honecker-beszédet hallgatott, odakint a berliniek már tüntettek. Gorbacsov tehát kijelentette, hogy aki késik, azt megbünteti az élet, a berlini és a lipcsei utcákon pedig a tüntetők egyre többen és egyre határozottabbak lettek. Honeckert tehát hamarosan megbüntette az élet. Október közepén elvtársai leváltották, és az addigi második embert, Egon Krenzet ültették a helyébe. Hamarosan kiderült, hogy Krenz is késésben van. Éppen ma tíz éve, november 4-én, egy szombati napon hatalmas és békés tüntetés volt Berlinben. A sok-sok követelés között szerepelt Krenz távozása és az utazási szabadság is. Valamit tenni kellett. Pár nap múlva összeült a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottsága, és egyebek között új utazási rendeletet hagyott jóvá. Krenz odament a tájékoztatásért felelős kb-titkárhoz, Günter Schabowskihoz.

Krenz: Ez a világraszóló hír. Természetesen bejelentheted a sajtóértekezleten. Én persze végig azt hittem, hogy Schabowski rendesen követte a központi bizottság ülését, és elolvasta, mi áll a rendeletben.

A rendeletben ugyanis olyan utazási könnyítések szerepeltek, amelyekhez foghatókra NDK-vezetők még sohasem szánták el magukat. Csak hát, ekkor már ehhez is késő volt. Ma már Egon Krenz is látja, hogy az engedmény nem volt elegendő.

Krenz: Politikusként akkor még igen poroszok voltunk. Azt mondtuk tehát, hogy aki át akar menni, annak még szüksége van vízumra. A vízumot, minden indokolás nélkül, a Népi Rendőrség hivatalaiban lehet kérni. Ez legkorábban másnap reggel lett volna lehetséges, amikor a rendőrség 8-kor vagy 9-kor kinyitott. A roham tehát először a Népi Rendőrség hivatalainál lett volna. Csak hát a politikai helyzet akkoriban olyan volt, és ezt talán csak az érzi, aki maga is átélte, hogy az emberek már nem akartak megkérdezni senkit, hogy utazhatnak-e. Egyszerűen utazni akartak.

Schabowski este megtartotta szokásos sajtóértekezletét, amely persze annyiban nem volt szokásos, hogy az NDK televízió élőben közvetítette, immár vállalva azt a kockázatot is, hogy a nyugati tudósítók kérdéseit is hallhatja a közönség. Schabowski részletesen elmondta a kb-ülés egyébként nem érdektelen fejleményeit, majd a vége felé egy céduláról eldarálta az utazási rendelet lényegét.

Schabowski: Ma elhatároztuk, hogy olyan szabályozást fogadunk el, amely az NDK minden polgárának lehetővé teszi a kiutazást az NDK határátkelőhelyein keresztül. Tehát a magánutakat előfeltételek, utazási indokok és rokonsági fok igazolása nélkül lehet kérvényezni. Az engedélyeket rövid határidővel kiadják.

A tudósítók - talán azért, mert az utazási könnyítésekről már hetek óta szó volt, talán azért, mert Schabowski mintegy mellékesen jelentette be a dolgot - nem zökkentek ki a sajtótájékoztató szokásos menetéből, és technikai jellegű kérdéseket tettek föl, míg valaki megkérdezte, mikortól is érvényes ez. Schabowski ekkor egy pillanatra zavarba jött, előkotort egy cédulát, majd kimondta a történelmi szavakat:

Schabowski: Tudomásom szerint ... azonnal ... haladéktalanul

És ezzel Günter Schabowski - anélkül, hogy észrevette volna - megnyitotta a berlini falat. Schabowski utólag azt mondja, hogy ez szándékos volt, de a történet összes többi szereplője szerint véletlen volt, mondhatjuk úgy is, elszólás, baki történt. Krenz és a többiek úgy tervezték, hogy a hír éjfélig embargós, és akkor is úgy közlik, ahogy az előbb Krenztől hallhattuk: tessék másnap reggel a rendőrségre menni vízumért. Csakhogy, miután a sajtóértekezlet élő adásban ment, valamint azért, mert az NDK-ban az emberek megtanulták, hogy a pártnak mindig igaza van - és hát persze elsősorban azért, mert legkésőbb a november 4-i tüntetés megmutatta a békés tömeg erejét -, az első NDK-polgárok komolyan vették, amit Schabowski mondott, és perceken belül megjelentek a határon. Ott pedig, egészen pontosan a Bornholmer Strassei átkelőnél, a keleti Prenzlauer Berg és a nyugati Wedding kerület határán, éppen Harald Jäger alezredes volt a parancsnok. Megint valaki, aki nem sejtette, hogy ő lesz az, aki megnyitja a falat. Harald Jäger este hét körül éppen vacsorázott, és amikor a tévében meghallotta azt, amit az előbb Önök is hallottak, a torkán akadt a falat. Felhívta a parancsnokát, Ziegenhorn ezredest.

Jäger: Felhívtam, és ő azt kérdezte: Te is hallottad ezt a hülyeséget? Persze, azért hívlak.

Ziegenhorn ekkor azt az utasítást adta, hogy Jäger küldje vissza az embereket, és közölje velük, hogy vízum nélkül nem lehet kiutazni. De az emberek egyre többen lettek. Nyolc-fél kilenc körül erősítést kértek a rendőrségtől, de csak egy rendőrautó jött. Megpróbálkoztak azzal, hogy a rendőrségre küldjék az embereket vízumért, de mivel a legközelebbi rendőrőrs 500 méterre volt, az emberek hamar visszajöttek. A rendőrség persze nem kapott információt, zárva voltak. A határátkelőnél az emberek - ahogy Jäger alezredes visszaemlékszik - agresszívek lettek. Arra hivatkoztak, hogy a határőrök kötelesek Schabowski utasítását követni.

Jäger: Akkoriban az NDK-polgárokra és ránk, a fegyveres erőkre is az vonatkozott: amit a párt mond, az parancs és iránymutatás.

Különösen, mivel - és ezt se hallgassuk el - Jäger ezredes nem egyszerűen határőr volt, hanem, mint oly sokan a határőrparancsnokok között, hosszú ideje az államvédelem, a Stasi tisztje. Csakhogy a parancs nem volt világos, és Jäger ezredes parancsnoka sem tudta, mit tegyen. Aztán az NDK megpróbálkozott valószínűleg utolsó kiutazási trükkjével, ami így hangzott azon a hivatalos nyelven, amelyet Jäger mind a mai napig nem tudott elfelejteni.

Jäger: 21 óra körül azt az utasítást kaptam, hogy az úgynevezett agresszív vagy propagatórikus személyeket a következő intézkedés alkalmazásával engedjem kiutazni: ezek a személyek határellenőrzési bélyegzőt kaptak a fényképükre az igazolványukba. Ezeket a személyeket személyileg rögzíteni, listaszerűen nyilvántartani és fotótechnikánkkal megfelelően dokumentálni kellett. Ezek az NDK-polgárok nem térhettek többé vissza az NDK-ba. Gyakorlatilag el lettek bocsátva az NDK-állampolgárságból. Ennek az intézkedésnek a megalapozására logikus módon más NDK-polgárokat is kiengedtünk. Ezeknek az NDK-polgároknak a személyi igazolványuk belső oldalára nyomtuk a bélyegzőt, hogy a beutazásnál meg tudjuk különböztetni őket.

Az agresszívnek minősített NDK-polgárok megkülönböztetése nem volt hosszú életű. Az állambiztonsági intézkedést az élet hamar túlhaladta. A trükk, amellyel a nyomást próbálták enyhíteni, az ellenkező hatást váltotta ki. Mihelyt az emberek látták, hogy vannak, akiket kiengednek, erősödött a nyomás. Fél tizenegy körül már 15-20 ezer ember állt a Bornholmer Strassén. Jäger alezredestől az alárendeltjei döntést vártak. De ha kiengedte volna az embereket, az szabályellenes lett volna.

Jäger: Gyakorlatilag elárultuk volna az NDK-t. Gyakorlatilag tömegesen hozzájárultam volna a köztársaságból történő meneküléshez

Jägernek azonban egyre erősödött az az érzése, hogy valahol odafönt nem tudják, mi a helyzet. És ebben nem tévedett. A határőrség a Nemzetvédelmi Minisztériumhoz tartozott, és ott, a minisztériumban a sok tábornok, beleértve a határőrség parancsnokát, semmit sem tudott. Az akkori második legmagasabb rangú katonai vezető, Goldbach tábornok most úgy emlékszik vissza, hogy a tévét nem nézték, nem is tudták, mi zajlik a határon, arra vártak, hogy a miniszter visszaérjen a kb-ülésről.

Goldbach: Így aztán olyan zűrzavar uralkodott, amely nem különösebben dicsőséges egy hadseregre nézve, tudniillik senki sem volt abban a helyzetben és senki nem is volt hajlandó magához ragadni a parancsnokságot. Ezzel kapcsolatban utalnom kell arra, hogy a Nemzeti Néphadseregben kezdettől fogva nem volt olyan parancs vagy kezdeményezés, hogy a tüntető emberekre lőjünk.

Ami nagyon jó is volt, mert Goldbach tábornok szavaiból, bármilyen visszafogottan nyilatkozik még tíz év elteltével is, kiderül, hogy azokban a napokban akadtak volna, akik magukhoz ragadták volna a kezdeményezést.

Goldbach: Tulajdonképpen arról folyt a vita, hogy míg a nemzetvédelmi miniszternek az volt a felfogása, hogy ezeket a dolgokat először az ország politikai vezetésével kell megbeszélni, egy sor tisztnek az volt a véleménye, hogy a miniszter maga is felelős egy ilyen helyzetben, és saját kezébe kell vennie a hadsereg vezetését, ha a politikai vezetés pillanatnyilag erre nem képes.

Végül a hadsereg nem vette a saját kezébe a kezdeményezést, és ebben állítólag Goldbach tábornok kompromisszum-készségének is szerepe volt. De hát az igazi erő - amíg egyáltalán volt erő - nem is a hadsereg volt, hanem a pártközpont és az Állambiztonsági Minisztérium, ismertebb nevén a Stasi. A pártközpontból Egon Krenz addigra már megbeszélte a lényeget Erich Mielkével, az állambiztonsági miniszterrel. Krenz így emlékszik a beszélgetésre:

Krenz: Először azt kérdeztem tőle: te hogyan döntenél? Erre azt mondja: te vagy a főtitkár. Ez a reagálás nekem rendkívül fontos volt. Az állambiztonsági miniszter véleménye ezek szerint az volt: követni fogjuk a politikai döntéseket.

Krenz ezek után úgy érezte, hogy - utazási rendelet ide vagy oda - nem vár holnapig, hanem a maga részéről megnyitja a falat.

Krenz: Erre azt mondtam neki: e miatt a néhány óra miatt nem kockáztatunk egy konfrontációt a lakossággal. Tehát: fel a sorompókkal. És ő azt mondta: igazad van. Sőt, azt mondta: igazad van, fiam. Ezen néhányan nevetnek, de az ember 30 évvel volt idősebb nálam.

Sajnos, Jäger alezredes a Bornholmer Strassén minderről semmit sem tudott, úgyhogy kénytelen volt saját hatáskörben kinyitni a falat.

Jäger: 22.30 - 23 óra körül a helyzet annyira kiéleződött, hogy elhatároztam, beszüntetünk minden ellenőrzést, és hagyjuk kiutazni a polgárokat. Erre lent kinyitottuk a sorompót és átengedtük az NDK-polgárokat. Az addig foganatosított összes ellenőrzést beszüntettük, és az NDK-polgárok a Bornholmer Strasse teljes szélességében Nyugat felé áramlottak.

"Wahnsinn" Ez volt az a szó, amelyet a leggyakrabban lehetett hallani: meg kell őrülni, ez nem lehet igaz. Még ma, amikor tíz év elteltével meghallgatom vagy megnézem az akkori felvételeket, még ma is torokszorító érzés, ahogy az emberek megnyitották a falat.

Mert a falat persze ők nyitották meg. Először a magyar-osztrák határon, aztán azzal, hogy Lipcsében, Drezdában, Berlinben nagy tüntetések voltak. Bár az NDK-nak a volt szocialista országok között az egyik legerősebb és legszervezettebb állambiztonsági szolgálata és rendőrsége volt, a demonstrációk nyugodtan, békésen zajlottak, és néhány hónap alatt ez a nyugodt erő buktatta meg Honeckerék uralmát és nyitotta meg a berlini falat. November 9-ének éjszakáján senkinek sem esett baja, ami egyebek mellett azért is érdekes, mert a határőröknek, akik részben a Stasihoz tartoztak, ugyancsak nem esett bántódásuk, amikor a tömeg elsodorta a határt. Sőt, a határőrök is kaptak a pezsgőből, amely szépen folyt azon az éjszakán.

Lothar de Maiziére, az NDK első szabadon választott, és egyben utolsó miniszterelnöke, akinek rövid kormányfői ténykedése idején módja volt megismerkedni a történtekkel, hálát ad az istennek, hogy ilyen békésen zajlott a változás. Annak ellenére, hogy - ahogy visszaemlékszik - az ellenzékiek feje felett ott lebegett a Mennyei Béke Terének szelleme. A kínai rendcsinálást az NDK vezetői, köztük Egon Krenz néhány hónappal a fal leomlása előtt még melegen üdvözölték. Lothar de Maiziére, aki novemberben a szabadság határait feszegető evangélikus egyházi körök tagjaként érte meg a változásokat, ma ezt mondja:

Lothar de Maiziére: Azt hiszem, legkésőbb 89 októberében valaki megparancsolhatta, hogy az összes védőangyal, aki csak Európában rendelkezésre áll, mind jöjjön az NDK fölé. Később sokat beszélgettem Vjacseszlav Kocsemaszovval, aki akkor a kelet-berlini szovjet nagykövet volt. Azon az éjszakán, amikor Moszkvával és a Nyugati Hadseregcsoport főparancsnokával, Sznyetkov tábornokkal telefonált, hogy miképpen reagáljanak, akkor még, ahogy a nagykövet mondta, még minden nyitott volt. Ő remélte ugyan, hogy az történik, ami történt, de másfelől volt egy olyan helyzet, amire az ember azt mondja, hogy inkább nem szeretném végiggondolni. 1990-ben tudtam meg, hogy egyedül fegyverből és lőszerből mennyit raktároztak az NDK területén. 1,2 millió tonna orosz lőszer. 300.000 tonna lőszer a Nemzeti Néphadseregnél, a megfelelő felszerelés a munkásőrségnél, az állambiztonság fegyveres egységeinél. Azt hiszem, nem volt olyan része Európának, amely úgy tele lett volna fegyverrel, páncélosokkal, lőszerrel, mint az NDK.

Potsdamban mozgósítás is volt. Később azonban beszéltem a Nemzeti Néphadsereg tábornokaival és megkérdeztem, hogyan viselkedtek volna, ha valami történt volna, ha politikai parancsot kaptak volna, hogy avatkozzanak be. Azt mondták, hogy inkább ők maguk tagadták volna meg a parancsot, mint hogy az alárendeltjeiket hozzák ilyen helyzetbe. Annak idején hihetően biztosítottak engem arról, hogy tudatában voltak: sorkötelesekből álló hadseregünk van, és a Néphadsereget mindig a nyugati ellenség ellen irányították, nem befelé, a saját népünk ellen. Nem is voltak ilyesmire kiképezve. Egészen odáig, hogy Hoffmann tengernagy, a Nemzeti Néphadsereg későbbi főnöke például azt mondta nekem, hogy a szolgálati beosztásnál megpróbálták a forrófejűeket más feladattal megbízni, hogy józan hangulatot teremtsenek. Hogy az ilyen nyilatkozatok mennyire utólagos szépítési vagy mentegetőzési kísérletek, azt persze nem tudom megítélni.

Amit Lothar de Maiziére mond, azzal némiképp egybecseng Egon Krenz mostani visszaemlékezése.

Krenz másnap reggel beszélt Kocsemaszov nagykövettel, akihez - mint mondja - baráti viszony fűzte. Moszkvában nyugtalanok az éjszakai változások miatt - közli Kocsemaszov, mire Krenz azzal igyekszik nyugtatni, hogy az utazási rendeletet Oskar Fischer külügyminiszter már egyeztette a szovjet nagykövetséggel. Krenz meglepetésére azonban Kocsemaszov azt mondja, hogy csak az NDK-NSZK határról volt szó, nem pedig Berlinről. Krenz nem kis meglepetésére Kocsemaszov arra hivatkozik, hogy a négyhatalmi megállapodás miatt nyugati érdekek sérülnek, és ezt Moszkvában nem szeretnék. Krenz dühös, és éppen felelősségre készül vonni munkatársait, amiért nem egyeztettek alaposan a szovjetekkel, de nem egészen egy óra múlva megint Kocsemaszov nagykövet van a telefonnál, és ezt mondja Krenznek:

Krenz: Mihail Szergejevics és az egész vezetés nevében gratulálok nektek a bátor lépéshez, hogy megnyitottátok a berlini falat. - Hát igen, két ilyen telefonbeszélgetés alig egy óra alatt. Szerettem volna tudni, mi történt Moszkvában. Egyszerűen tudomásul vették a tényeket? A választ valószínűleg csak akkor fogjuk megtudni, ha a szovjet, amerikai és nyugatnémet archívumok és a titkosszolgálatok iratai ugyanolyan nyilvánosak lesznek, mint az NDK-levéltárak.

Addig marad a szereplők emlékezete. Ott állunk a Bornholmer Strassén, ahol ma már semmi sem emlékeztet a határra, Harald Jäger alezredessel, és még megkérdezem tőle: tudta-e, hogy ő volt az első, aki fölnyittatta a sorompót?

Jäger: Ezzel akkor nem voltam tisztában. Csak egyet tudtam, hogy megoldást kell keresni és találni, hogy elkerüljük a vérontást.

Jäger alezredes arra is gondolt, hogy a határőröknél pisztoly volt, és előfordulhatott volna, hogy valamelyikük pánikba esik. Addigra parancsuk volt ugyan, hogy ne lőjenek, de önvédelemből használhatták volna a fegyverüket. Jäger azonban elsősorban attól tartott, hogy a tömeg nekinyomja az elöl állókat az útakadályoknak. Hiszen a berlini falat úgy erősítették meg, hogy teherautóval se lehessen áttörni. Harald Jäger tehát kiadta a parancsot. A beosztottak egy része csodálkozott ugyan, de teljesítették a parancsot. Nekem már csak egy kérdésem van: ha másképp dönt, tudták volna-e tartani a határt?

Jäger: Nem tudtuk volna tartani. Még erősítéssel sem. Ha a tömeg nekiindult volna, lerohant volna minket.

Úgyhogy a határőrök a határ helyett azon az éjszakán már csak a szolgálati helyiségeket és a saját fegyvereiket őrizték. Közben nem sokkal távolabb lassacskán véget ért a központi bizottság ülése. Az egyik fontos politikus, Hans Modrow az ülésen tudta meg, hogy néhány hét múlva ő lesz az NDK miniszterelnöke - ma már tudjuk, hogy az utolsó ezen a poszton azok közül, akiket a párt állított oda. Modrow éppen új feladatain gondolkodva ballag hazafelé.

Modrow: 22 óra körül elindulok a Központi Bizottság épületéből a vendégház felé, és akkor még nem tudtam semmiről. Egy fiatalember lép hozzám az utcán és beszélgetést kezdeményez. Először semmit sem értek, mert azzal kezdi: mondja, mi van a falnál? Mondom: nem tudom, mi van. Azt mondja: hát kinyitották. Azt mondom: hogyhogy? Azt mondja: Na, én is el akarok menni. Kérdezem: miért akarsz elmenni? Azt mondja: nem értjük meg egymást a szüleimmel. Az apám járási titkár a szakszervezetnél, mindig csak vitatkozunk. Azt hiszem, én is átmegyek. Aztán egy darabig még beszélgettünk. Azért mondom ezt el, mert annak a napnak a drámaisága ilyen mélyen összefügg a hétköznapokkal, ennyire emberi.

Modrow ezek után továbbmegy és viszonylag hamar lefekszik aludni, mert pihenni szeretne, nagyon foglalkoztatja miniszterelnöki kinevezése. Nyugatra csak a következő hónapban megy át, amikor már miniszterelnökként tárgyalnia kell az ottani politikusokkal. Az elvben még hatalmon lévő párt vezetői egyébként sincsenek a helyzet magaslatán.

Modrow: A Német Szocialista Egységpárt központi bizottsága másnap, november 10-én reggel 10-kor összeül, és szembetalálkozik egy olyan helyzettel, amely még csak nem is vált ki újabb vitát. Mintha mi sem történt volna, folytatjuk az előző napi vitát. Ha megnézzük a jegyzőkönyveket, résztvevőként fel kell tennem a kérdést: milyen naivak voltunk tulajdonképpen? Milyen keveset értettünk meg ebben a történelmi helyzetben mindabból, ami történt?

Modrow visszaemlékezéséből mindesetre kitűnik, hogy mások sem voltak sokkal előrelátóbbak. Modrow felidézi, hogy 90 decemberében még arról tárgyalt Kohl kancellárral, hogy miképpen fogják finanszírozni a két német állam közötti utasforgalmat. Ami mellesleg hónapok óta foglalkoztatta a kelet- és nyugatnémet politikusokat, hiszen nem volt elég kinyitni a határt. Az NDK-polgárok az NDK-márkával nem jutottak volna sokra Nyugaton. Kohl tehát, a német egység atyja, fél évvel a valutaunió és háromnegyed évvel a német egyesítés előtt még maga sem tudta, hová vezetnek a fejlemények. Modrow, aki decemberben találkozott először Gorbacsovval, úgy emlékszik, hogy Gorbacsov érdemei sem olyan nagyok.

Modrow: Még akkor is egy olyan Gorbacsovval találkoztam, akinek az volt a meggyőződése, hogy az NDK és az NSZK közötti szerződéses kapcsolat a legtöbb, ami elképzelhető. Gorbacsov csak utólag szeretné úgy feltüntetni magát, mintha az akkori kijelentése: "Aki későn jön, azt megbünteti az élet" felhívás lett volna: csináljatok az NDK-ban is peresztrojkát, de ő is abból indult ki, hogy az NDK fennmarad. És mondok még valamit: Bush amerikai elnök is úgy gondolta és más politikusok is. Aki azt mondja, hogy 1989 októberében tudta, hogy 90 októberében egyesül a két Németország, az nem mond igazat.

Modrow majdani utóda a miniszterelnöki székben, Lothar de Maiziére 9-én este valamivel hamarabb szerez tudomást a fal kinyitásáról, szintén említésre méltó körülmények között. A berlin-brandenburgi evangélikus egyház konzisztóriuma, amelynek de Maiziére is tagja, akkor már lengyel mintára társadalmi kerekasztal szervezésén gondolkodik, és Kelet-Berlin belvárosában, a Francia Templomban tartanak megbeszélést. Sorra szólalnak fel a kisebb-nagyobb ellenzéki csoportok képviselői és ismertetik a programjukat.

Lothar de Maiziére: A rendezvény kellős közepén bejött egy fiatalember és azt kiáltotta: nyitva van a fal. Ez először inkább hitetlenkedő csodálkozást váltott, és csak lassan értették meg az emberek. Emlékszem, a moderátor ekkor azt mondta: nem lenne fair, ha most abbahagynánk, mert két-három csoport még nem mutatkozott be, és szeretnénk, ha mindenki megkapná a lehetőséget. Úgyhogy fegyelmezetten ülve maradtunk, végighallgattuk, amíg a másik két csoport is bemutatkozott, és aztán hagytuk el a templomot. Azt hiszem, ez nagyon jellemző arra a helyzetre, amelyben 89 ősze lejátszódott.

Hogy mi volt ez a helyzet? Talán ismerik azt a német szót, hogy Feierabend. Azt jelenti, hogy vége a munkaidőnek. Ebből származik a magyar fájront. Ezt a szót használja Lothar de Maiziére.

Lothar de Maiziére: Afféle munkaidő utáni forradalmat éltünk meg. Az ember 7-től 17 óráig dolgozni mentek, aztán elmentek forradalmat csinálni.

És valóban, néhány emlékezetes tüntetéstől eltekintve ez a forradalom békésen, mondhatni polgári módon zajlott. Még a novemberi 9-i falnyitás éjszakáján is jellemző epizód volt, hogy a tömeg másnap hajnalban visszafordult, hogy reggelre mindenki beérjen a munkahelyére. A tíz évvel későbbi beszélgetések visszatérő motívuma ugyanakkor, hogy másképp is történhetett volna. A tábornokokhoz hasonlóan Egon Krenz is látott veszélyt - és a veszély elhárításában jelentékeny érdemeket tulajdonít magának.

Krenz: Nem elsősorban attól féltem, hogy lőni fognak, mert a Nemzetvédelmi Tanács elnökeként 1989 november 3-án parancsot adtam ki, hogy a lőfegyverek alkalmazása a legszigorúbban tilos, még akkor is, ha tüntetők behatolnának a határövezetbe. Ennek a parancsnak a következő volt a háttere: amikor november elsején Gorbacsovnál voltam Moszkvában, az ottani biztonsági szervek arra hívták fel a figyelmünket, hogy november 4-én a tüntetésen egy csoport elszakad a többiektől az Alexanderplatzon és meg akarja rohamozni a Brandenburgi kaput. Ezt a saját biztonsági szerveink is megerősítették. Mind a mai napig nem tudtam megállapítani, hogy gyanúsításról, provokációról volt-e szó vagy ez volt az igazság. A parancs november 9-én is érvényben volt. Nem tudom, milyen katasztrófa következett volna be, ha ez a parancs nem lett volna.

És ha már a tűzparancsnál tartunk: ez vezet el minket a tíz évvel későbbi epilógushoz. Mi történt műsorunk szereplőivel?

Egon Krenz a tűzparancs miatt, persze, nem azért, mert visszavonta, hanem azért, mert a politikai bizottság többi tagjával együtt jóval korábban kiadta, bíróság elé került. Első fokon hat és fél évet kapott. A Legfelsőbb Bíróság éppen most, néhány nap múlva dönt. Ugyanennek a pernek a vádlottja Günter Schabowski, aki emlékezetes elszólásával elindította a rohamot a fal ellen. Goldbach tábornok az interjúra már a börtönből jött ki: szintén a tűzparancs miatt ítélték el három év három hónapra. Harald Jäger alezredest, a Bornholmer Strassei parancsnokot az NDK-ban nem büntették meg, amiért kinyitotta a határt, és az egységes Németországban nem is dicsérték meg ugyanezért. Most újságárusítással keresi a kenyerét, mert - mint a Stasi más tagjainak is - korlátozták a nyugdíját. A két miniszterelnök közül Hans Modrow parlamenti képviselő a kommunista utódpártként nyilvántartott PDS színeiben. Néhány éve őt is elítélték, mert drezdai első titkárként köze volt a 89 tavaszi választási csalásokhoz, de az ítélet enyhe volt, Modrownak nem kellett börtönbe mennie. Lothar de Maiziére, az NDK utolsó miniszterelnöke, aki - ahogy mondja - az NSZK-nak leszállította az NDK-t, ismét eredeti szakmájában, ügyvédként dolgozik. Politikai pályafutása akkor ért véget, amikor nem sokkal a német egyesítés után kiderült, hogy társadalmi munkatársként a Stasinak dolgozott.

Ja igen, és a főszereplő: a keletnémet nép. Az ünnepi hangulat, a lelkesedés hamar véget ért. A vita még mindig tart arról, hogy az a bizonyos fal a fejekben továbbra is elválasztja-e egymástól a kelet- és a nyugatnémeteket. De most, az évforduló közeledtével mintha sokasodnának azok a hangok, amelyek szerint a keletnémetek többsége jobban él, mint azelőtt, és megtalálta a helyét a fal nélküli Németországban.

1999. november