Berlusconi-tévé

Van olyan ország Európában, ahol az országos televíziózás 90 vagy akár 100 százalékát a kormány ellenőrzi. Hogy hol? Például Olaszországban, ahol Berlusconi miniszterelnök - egyes adatok szerint - a televíziók 90 százalékát befolyásolja, vagy például Ausztriában, ahol - Európában alighanem utolsóként - csak most szűnik meg a közszolgálati televízió monopóliuma. Az olaszországi helyzetet hivatalból is, de láthatólag elvből is ostorozza az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet médiaszabadság-megbízottja, Freimut Duve. A bécsi székhelyű iroda német vezetője az utóbbi hónapokban többször is tanulmányokban és interjúkban foglalkozott azzal, hogy az olasz fejleményeknek milyen hatása lehet a sajtószabadságra Európában. Ezért kértem meg, hogy amikor Berlinben jár, találkozhassunk.

Duve: Ami a százalékos arányt illeti, ebben nem vagyok biztos, de egyértelmű, hogy a mostani olasz kormányfő a régebben meglévő médiakonszernje révén a legfontosabb médium, a televízió több mint felét ellenőrizheti. Hogy ezt valóban megteszi-e, azt nem hinném, de ellenőrizheti. Ezen felül a pártja természetesen jelentős befolyást gyakorolhat a RAI-ra, a közszolgálati rádióra és tévére. Ha ezt a kettőt összeadjuk, pusztán százalékosan hatalmas szám jön ki. Egy olyan fontos ország, mint Olaszország, az Európai Közösség egyik alapító tagja, ezzel természetesen nem mutat túl jó példát a csatlakozásra váró országoknak a politikai hatalom és a médiahatalom szétválasztásáról.

Hogy érti ezt, hogy Berlusconi megteheti, hogy ellenőrizze a tévét, de Ön nem hiszi, hogy valóban megteszi?

Duve: Azt hiszem, az igazi kontroll az önkontroll. Nem jelenik meg minden nap a tulajdonos képviselője, hogy megnézze, melyik adó mit csinál, hanem tulajdonképpen mindegyik munkatárs tudja, mi az, amit a tulajdonosok mindig jónak találnak, és mi az, amit semmi esetre sem szeretnének. Ez egyfajta belső öncenzúra a tulajdonos kedvéért. Ilyesmi normálisan működő médiában is előfordul, ugyanakkor vannak olyan médiatulajdonosok is, akik tudatosan ösztönzik a pluralista vitát. De más dolog, amíg a magántulajdonban lévő média fojtja el vagy engedi útjára a sajtóvitát, és megint más, amikor egy politikai hivatal - Olaszország esetében a miniszterelnökség - egyúttal a médiát is ellenőrzi.

Berlusconi befolyását az Európa Szervezet médiamegbízottja azzal a példával világítja meg, hogy egy Berlusconit bíráló könyv a választás előtt nemhogy a Berlusconi-televíziókban nem jelent meg, hanem a közszolgálati RAI-nál is csak egy szatirikus műsorba került be.

Duve: Mit jelent ez? Ahhoz képest, hogy meghatározzák, mit lehet mondani és írni - fontosabb a hallgatás spirálja. Vagyis az, hogy eleve megmondják vagy érzékeltetik, erről és erről a dologról egyáltalán nem nyitunk vitát.

Az európai médiamegbízott által leírt jelenség, az "olló a fejben" a szocializmus évei óta nálunk sem ismeretlen dolog. De ami Olaszországot illeti, azt olvastam, hogy a Berlusconi-féle tévék közül a legnagyobbnak a híradója kiegyensúlyozott, akár Berlusconit is bírálja, mert különben nem lenne meg a nézettsége.

Duve: Ez nagyon is lehetséges, és ha így van, akkor ez azt jelzi, hogy a cég alkalmazkodik a piaci igényekhez. De felfogásom szerint ez a kettős szerep így sem egyeztethető össze az alkotmányosságról alkotott európai felfogással, mert lehet, hogy ez alatt a tulajdonos alatt kritikusak, de egy másik tulajdonos kihasználja a hatalmát. Nem vethetem a miniszterelnök szemére, hogy eddig különösebben visszaélt volna a hatalmával, de annyit azért mondhatok, hogy miután a genovai csúcs napjaiban a rendőrség nagyon is vitatható módon lépett fel, az olasz média csak egy héttel később számolt be erről, amikor külföldön mindenhol már egy hete szó volt róla. Ez már a hallgatás spiráljának a kezdete.

Freimut Duve médiamegbízott azt mondta nemrég: ha Olaszország sumákol, mit mondok a kelet-európai országoknak?

Duve: Ez a legnagyobb gondom. Azt hiszem, Olaszországnak van elég ereje, hogy folytassa a pluralista vitát. Nem Olaszország miatt nyilatkozom Olaszországról. Ez a példa tulajdonképpen megfoszt az érveimtől egyik-másik poszt-szocialista országban. Éppen ott kellene azt mondanom, figyeljetek ide, a szabad újságírás, amelynek a fejlődését mi végigkísértük, kizárja az ilyen szoros ellenőrzést. És erre persze könnyen válaszolhatják: miről beszél tulajdonképpen, az olasz példa egészen mást mutat.

De hát Olaszországban a közszolgálati tévé egyébként is szinte hagyományosan fel volt osztva a három nagy párt között.

Duve: Sem a kormány, sem az ellenzék iránti engedelmességnek nincs értelme, de természetesen gyakran előfordul, hogy a kommentátorok véleménye közelebb áll az ellenzékéhez, hiszen a kormány van hatalmon, a kormányt kell bírálni. Ezt a problémát nem mindenhol oldották meg szenzációsan jól, de sok nyugat-európai országban a közszolgálatiak többé-kevésbé helyes úton járnak. Olaszországban viszont, mondjuk így, ez mindig elég jól ki volt alkudva.

De hát miért ne tükröződhetnének a parlamenti erőviszonyok a műsorokban?

Duve: Határozottan az a véleményem, hogy amikor pártvéleményekről van szó, akkor ezeket híven adják vissza. De azért is kiállok, hogy ezen túlmenően bizonyos jelenségekről esetleg olyan vélemény is elhangozzék, amelyet csak a lakosság két százaléka vall magáénak, mert csak a vitának ez a pluralista formája viszi előre a dolgokat. Aki egyszínű, az elveszíti azokat az embereket, akik nem kész véleménnyel közelednek egyik-másik ügyhöz, hanem arra kíváncsiak, milyen vélemények léteznek. Az egyetlen témával foglalkozó médiumokat nem jól fogadja a közönség. Ezért van az, hogy az olasz magántévék távolról elkerülik a politikát, és sok szórakoztató műsort sugároznak. Pillanatnyilag az irodámat jobban foglalkoztatja, hogy egyes országokban újságírókat gyilkolnak meg, vagy hogy Kelet-Európában és Közép-Ázsiában üldözik a kritikus újságírókat. Olaszországot ilyesmiért nem bírálhatom, hanem ott alkotmányos kérdéssel állunk szemben: hogyan oldjuk meg a tévék függetlenségét akkor is, ha már régebben a miniszterelnök tulajdonában vannak, de ő nem akar megválni tőlük.

Freimut Duve, az Európa Szervezet médiamegbízottja afféle megoldást javasolt, mint amilyen a gazdaságban az európai versenyhivatal.

Duve: A távolabbi cél egy európai - nevezzük így - médiabizottság lehetne, amely döntene ilyen vitás kérdésekben. Konkrétan azt javasoltam, hogy egy európai testület tegyen javaslatot, milyen formában váljon meg médiavállalkozásaitól Berluusconi. El is adhatná, nem kívánhatom tőle, hogy elajándékozza, hiszen az övé. Az olasz kormány ezt a javaslatot még csak fontolóra sem vette.

Miután részletesen beszéltünk a Berlusconi-ügyről, idézhetem a Frankfurter Allgemeine Zeitungot, amely Ausztriáról engedte meg magának azt az epés megjegyzést, hogy 18 évvel Németország és 3 évvel Albánia után ott csak most szűnik meg a közszolgálati tévé monopóliuma. Az olasz és az osztrák példát látva mit tanácsol az európai médiamegbízott Közép-Európának?

Duve: Azt mondanám, hogy a magyarok, a csehek tartsanak ébren olyan elemeket, amelyekre támaszkodva az értelmiségiek 56-ot vagy 68-at végigcsinálták. Mondják azt, hogy olyasvalamit kell ápolnunk, ami egyszer fellángolt, aztán elhamvadt, vagyis az íróink szabadságvágyát. Ezt a tudatot olyan emberek bátorsága tarthatja ébren, mint amilyen Csehországban Vaclav Havel, és ez feladatot jelent a fiatal nemzedéknek is. Igaz, ez nagyon idealistán hangzik, és Ön, mint magyar azt mondhatja erre: kedves uram, ha tudná, hogyan tolták félre mindezt. Én tudom, és németként nem is szabad beleszólnom, de azt hiszem, hogy e nélkül a szellemi és történelmi küldetés nélkül bukásra van ítélve minden jogi konstrukció, bármilyen tökéletes, bármilyen precíz és demokratikus is. Tudom, hogy ez idealistán hangzik, de idealizmus nélkül a gyakorlatban sem boldogulunk.

Mindez jól rímel annak a tanulmánynak a címére, amely miatt megkerestem Freimut Duve európai médiamegbízottat. Az úgy szólt: "a médiaszabadság megszervezése". Amit tehát Freimut Duve mond, az azt jelenti, hogy a média szabadságát voltaképpen nem lehet megszervezni.

Duve: Minden nap újra meg kell küzdeni érte, és konfliktusok árán is meg kell teremteni a média szabadságát. Ez nem pusztán jogi konstrukció kérdése. Vannak Európa keleti részén szuper médiatörvények is. De ez önmagában nem elég. Számomra továbbra is jó példa a BBC. A BBC egyet-mást megőrzött abból a figyelemreméltó brit hagyományból, hogy nincsenek törvények, hanem a tradíciókra, a gyakorlatra és a tapasztalatokra alapoznak intézményeket. Ebből mi is sokat átvettünk Németországban, de vannak, akik csak a puszta konstrukciót látják, azt, hogy mi az, amit írásba kell foglalni.

2001. október