Ki a német?

A bíróság előtt a tanú elmondta, milyen nehézséget okoz neki még ma is, hogy a férjének csülköt, gombócot és rétest készítsen. Ebből is látható, hogy a férj német, hiszen az orosz konyhán nevelkedett feleségtől is elvárja, hogy azt süssön, főzzön, amihez ő, a férj gyerekkora óta hozzászokott. A tanúvallomás tavaly hangzott el a berlini közigazgatási bíróság előtt. Jogerős ítélet egyébként azóta sincs. Láthatólag nincs könnyű dolguk a német bíróságoknak, ha el kell dönteniük, hogy a határon túl - esetünkben a volt Szovjetunióban, az Altáj vidékén - ki a német.

Hogy a kérdés egyáltalán fölvetődik, annak okai természetesen a huszadik század történelmében keresendők. Németek milliói kerültek külföldre, elsősorban Lengyelországba, pusztán azáltal, hogy a második világháború után nyugatabbra tolták a német-lengyel határt. Ráadásul sok helyen - például Magyarországon is - a háború után üldözték, sőt elüldözték az évszázadok óta ott élő németeket. Hivatalos helyen ezért nem másokban keresik a hibát. A német belügyminisztérium illetékes osztályvezetője, Hansgeorg Kind, mielőtt a németségvizsgálat gyakorlatáról tájékoztat minket, így foglalja össze a történelmi előzményeket.

Az agresszív náci külpolitika és faji politika volt az oka annak, hogy a háború utáni években milliószámra érkeztek Németországba olyan németek, akik a második világháború alatt vagy után a náci politikára való reakcióként elnyomó intézkedéseknek voltak kitéve, elüldözték őket, vagy maguk menekültek el. Látni kell ugyanakkor, hogy ma már nem üldözöttekről van szó, hanem olyan személyekről, akik a törvény értelmében korábbi megkülönböztetések utóhatásaitól szenvednek, és ennyiben érintik sorsukat a háború következményei.

Erről az utóbbi csoportról érdemes megjegyezni, hogy a háború utáni első nagy hullám után évtizedeken át viszonylag csönd volt, és a rendszerváltások előestéjén, a 80-as évek végén kellett megint többet foglalkozni azzal, hogy a határokon túl ki a német. Mivel ezekben az esetekben nagy horderejű dologról: bevándorlásról és az állampolgárság elnyeréséről van szó, a németségvizsgálat a német hatóságok feladata. A 90-es évek óta az első szűrés már külföldön megtörténik, ehhez a német országos közigazgatási hivatal küldi ki munkatársait a konzulátusokra. Főleg nyelvi tesztet végeznek. Részben gyakorlati okokból, hiszen nem mindegy, hogy a távolról érkező német be tud-e illeszkedni, részben elvi okokból, hiszen a német legfelsőbb közigazgatási bíróság idevágó ítéletei szerint a német nyelv nélkül nem nagyon lehet a német kultúrát elsajátítani, más szóval a hivatalos álláspont szerint mindenki ahhoz a kultúrkörhöz tartozik, amelynek a nyelvét beszéli. Ha végül a külföldi előzetes vizsgálat kedvezően végződik, csak akkor kérhetnek vízumot a jelentkezők, és ezután következik a végleges döntés, immár Németországban. Amint hallani fogjuk, ez a második szűrő nem is fölösleges. De miért nem gondoltak arra, hogy társadalmi szervezetekre bízzák a bevándorlás előtt annak eldöntését, hogy ki a német?

Ez a Szövetségi Köztársaság államszervezetének alapelveiből következik. Teljesen szokásos törvényről van szó, és a törvényeket az illetékes hatóságok hajtják végre. Főképp ilyen státusvizsgálatoknál, amelyeknek messzemenő hatásuk van, szokatlan lenne, ha magánintézményekre bíznánk őket. Karitatív vagy egyházi szervezetek gyakran ellátják segítséggel és tanáccsal az érintetteket ebben a hivatalos eljárásban. Dönteniük azonban az állami szerveknek kell, mert a jogállamiságról alkotott felfogásunk ezt kívánja meg.

Bármennyire furcsa is, hogy valakinek a németségéről hivatalok, sőt bíróságok döntsenek, úgy látszik, nem fölösleges a német alapossággal végrehajtott ellenőrzés. Apropó német alaposság: a már említett berlini perben a bíróság a csülköt és a gombócot még meghallgatta, de azt már a nemzeti hovatartozásnak nagyon vitatható jeleként értékelte, ezért nem fogadta el, hogy a németül egyébként alig beszélő férj pontos, alapos és rendszerető. Szóval, úgy látszik, nem árt az óvatosság. Előfordult-e például, hogy akik a Szövetségi Köztársaságba vágytak, rubelért vagy lejért vettek németséget igazoló papírokat? - kérdezem a minisztériumi illetékest.

A dolog tulajdonképpen azzal kezdődik, hogy valaki hamis adatokat ad meg a bevándorlási kérvény kitöltésekor. Aztán előfordult, hogy a nyelvvizsgán más személy jelent meg. És természetesen előfordul, hogy hivatalos papírokat meghamisítanak vagy bűnös úton, vesztegetéssel szereznek meg. Ez a probléma természetesen elsősorban olyan országokban fordul elő, ahol, hogy úgy mondjam, az általános helyzet miatt a hivatalok fogékonyak az ilyesmire, az ilyen együttműködésre.

Ez köztisztviselőhöz méltó, igen diplomatikus fogalmazás volt, de Bécstől keletre nyilván mindenki értette. És azon sem csodálkozunk, hogy nehezen leleplezhető látszatházasságokat is sejtenek a német minisztériumban. Ami pedig a nyelvvizsgát illeti, itt a magyarázata annak, miért a rokon jelenik meg a kérelmező helyett:

A német nyelvtudás még családon belül is eltérő, akár testvérek között is. Ha valaki idősebb, akkor annak idején még tanult németül, a fiatalabb testvér viszont már nem, tehát azt küldik el, aki még tud németül.

Valójában azonban a nyelvvizsgánál nem érdemes csalni, mert Németországba érkezve kiderül a turpisság, és lehet a bíróságra járni a csülökkel és a gombóccal. Komolyabb a helyzet az okiratokkal, ha már papírra is szükség van a németség bizonyításához.

A máig is szóba kerülő legfontosabb csoportnál, az oroszországi németeknél a németség vállalásának rendszerint az volt a módja, ahogyan a szovjet időkben 16 éves korban kitöltötték a belföldi útlevelet. Ilyenkor az érintett határozta meg, milyen nemzetiséget írjanak be. Ez főleg akkor volt érdekes, ha nem mindkét szülő volt német. És annak idején sokan orosz nemzetiséget adtak meg, mert úgy gondolták, hogy akkor nem lesz részük hátrányos megkülönböztetésben. Később, amikor ki szerettek volna vándorolni, megpróbálták utólag kijavítani ezt a bejegyzést. Akár úgy, hogy beleírtak az eredeti okmányba, akár úgy, hogy megpróbáltak új okmányt szerezni.

A törvényt ismerve azt hihetnénk, hogy egyszerűbb lenne arra hivatkozni, hogy a szocializmus éveiben az üldöztetés miatt nem vállalhatta valaki a németségét, de minisztériumi szakértőnknek, Hansgeorg Kindnek más tapasztalatai vannak.

Ez már nehezebb dolog. Van ugyan a törvényben olyan rendelkezés, hogy a németség vállalásától el lehet tekinteni, ha ez az érintettől nem volt elvárható, tehát ha jelentős hátrányoktól kellett tartania. De ezt esetenként kell bizonyítani, és ez nem egyszerű. Valóban az az egyszerűbb, ha utólag korrigálják, hogy annak idején az orosz nemzetiséget választották.

És ha már a papíroknál tartunk, nem kerülhetünk meg egy kényes kérdést. A német sajtóban éveken át rendre felbukkantak olyan bírálatok, hogy a határokon túl rekedt nemzettársak németségének megállapításában esetleg még a demokratikus NSZK-ban is jó pontnak számított egy olyan igazolás, amely szerint apuka vagy nagypapa a Wehrmachtnál szolgált. Amint halljuk, ez nem teljesen alaptalan, de azért a minisztériumból nézve nincs is túl sok okunk a gyanakvásra.

Ha valaki önként csatlakozott a német rendőri vagy katonai alakulatokhoz a második világháborúban, az csak akkor számít, ha olyan egységekről volt szó, amelyeket kizárólag német állam- vagy nemzetpolgárokkal töltöttek fel. És az önkéntes belépés ilyenkor is csak jelzi a németség vállalását, de önmagában nem elég. Azoknál pedig, akiket besoroztak a Wehrmachtba vagy a Waffen-SS-be, ez a körülmény semmit sem jelent, mert az általános hadkötelezettségen alapult. Bizonyos országokban ezt inkább az ottani hatóságok értékelésének kell tekintetni. Például Romániában, amikor az ország még a Német Birodalom szövetségese volt, csak azokat hívták be a Waffen-SS-be, akiket a román hatóságok német nemzetiségűként kezeltek.

A történelmi haraszt további zörgetése helyett térjünk vissza a mába. Jó tudni, hogy a határon túli németek bevándorlását a 90-es években feltűnés nélküli apró szigorításokkal korlátok közé szorították, főképpen azért, mert a volt Szovjetunióból érkező késői bevándorlók beilleszkedése, munkához juttatása váratlanul nagy feszültségeket okozott, lévén, hogy az érkezők nem tudnak rendesen németül és az eltérő kulturális háttér miatt nagyon is kilógnak a német társadalomból. Manapság a hivatalos Németország sem annyira a bevándorlást ösztönzi.

A Szövetségi Köztársaság bevándorlási politikája bizonyos mértékig kettős. Még elismerjük a náci külpolitikából adódó történelmi felelősséget, és azt mondjuk, hogy akik még ma is a háború következményeitől szenvednek, azokat befogadjuk, de ezt nem szorgalmazzuk. Éppen ezért azokat is támogatjuk, akik a mostani hazájukban keresik a boldogulásukat.

Hogy ezzel a támogatással diplomatikusan kell bánni, azt a német belügyminisztériumban is tudják.

A külföldön élő német kisebbségnek nyújtott támogatás, amellyel maradásra ösztönözzük őket, természetesen nem keltheti azt a bizalmatlanságot a más nemzetiségű ottani lakosság körében, mintha a német kisebbség különleges támogatásban részesülne. Ez olyan - hogy is mondjam - ellenérzést keltene, és a környezetéhez képest olyan szerepbe helyezné a német kisebbséget, amelyet éppen hogy nem szeretnénk. Ezért van az például, hogy a német nyelvtanfolyamokat természetesen olyanok is látogathatják, akik nem német nemzetiségűek.

2001. június