Tökéletes? Tökéletlen?

A nyomoréknak gyereke születik, és sajnálattal állapítja meg, hogy a gyerek nem mozgássérült. Normális dolog az ilyesmi? Vagy az a normális, amikor az egészségesnek gyereke születik, és sajnálattal állapítja meg, hogy mozgássérült?

"Share-a-Smile Becky". A Mattel cég első olyan babája, amely tolószékben ül (1997). A mozgássérültek egyesületei a normalizálódás jeleként üdvözölték.

Hogy mi a normális és mi nem, hogy melyik ember tökéletes és melyik nem - nos, erről alaposan el lehet gondolkozni, és éppen ez a célja annak a kiállításnak, amely Drezda után immár Berlinben is látható, maga a szövetségi elnök nyitotta meg, mégpedig nem akárhol, hanem a főváros egyik legrangosabb múzeumában, a Martin-Gropius-Bau épületében. Ugyanott, ahol ugyanezekben a hónapokban, igen értékes műalkotásokból nagy nemzetközi kiállítás látható a klasszikus ókori művészetről. Az egybeesés csak a véletlen műve, de keresve sem lehetett volna jobb párosítást találni. A földszinten a művészettörténet legtökéletesebb emberi testei és legarányosabb épületei, az emeleten mozgássérültek, süketek, vakok, zárt osztályok lakói.

A téma kényes, úgyhogy mindjárt meg kell jegyeznem, hogy az előbb a "nyomorék" szót magamtól nem mertem volna használni. A bevezetőben említett példát a kiállítást kísérő könyv egy olyan embertől idézi, aki sajátmagát jelöli meg ezzel a szóval: "Krüppel", sőt "Krüppel-Aktivist", vagyis nyomorék-aktivista. A tolószékbe kényszerült Franz Christoph sorozatos akciókkal hívta fel a közvélemény figyelmét sorstársainak helyzetére. Jó húsz évvel ezelőtt például mankójával ütötte meg az akkori szövetségi elnököt a mozgássérültek évének nyitó ünnepségén.

Az általánosan elfogadott szó Németországban a "Behinderte", ami nagyjából akadályoztatott, hátráltatott embereket jelent. Ennek sajnos nincs ilyen tapintatos magyar megfelelője. Kár, gondolhatjuk a berlini kiállítást végigjárva, mert itt minden azt sugallja, hogy sérülésről vagy fogyatékosságról beszélni gyakran nem lenne indokolt. A lényeget mindjárt az első teremben megérezzük. Ki a tökéletes? Marilyn Monroe? Albert Einstein? A világcsúcstartó sportoló vagy a Holdra lépő űrhajós? A tökéletesség oltárképeivel szemben ott látható a közfelfogás szerint normális emberek tökéletlenségeinek sorozata. Az ember beteg, gyógyszerekre szorul. Gonosz, háborúzik embertársaival. Feledékeny, csomót köt a zsebkendőjére. Fél a sötétben. Megöregszik. Meghal. Nem lát rendesen szemüveg nélkül. Csúnya, és arckrémmel keni a ráncait. Megannyi tökéletlenség. Vagy ez a normális?

Teremről teremre haladva kezd viszonylagossá válni sok minden, amit a közkeletű ítéletek és előítéletek diktálnának. Aki nem lát vagy nem hall, az nem tökéletlen, csak másképp érzékeli a világot. Sőt, akinek elborult az elméje, az nem rosszul gondolkodik, csak másképp - sugallja a másság mellett hitet tevő berlini kiállítás, bemutatva az elmeosztályokon készült műalkotásokat. Képeket láthatunk ezen kívül az emlékezetes, főleg Németországban sok szenvedést okozó gyógyszer, a Contergan áldozatairól, és megtudhatjuk, hogy nem az a normális, ha például a hiányzó lábak helyére műlábat illesztenek, hanem az, ha a Contergan-bébik úgy használják a testüket, ahogy van és ahogy ők szeretnék. Szóval, van min elgondolkodni.

Ami pedig a testi hibákat illeti, azok a legnagyobb embereket sem hátráltathatják. Vagy legalábbis: őket nem. Talán a német történelem alaposabb ismerőinek sem az jut először eszükbe Vilmos császárról, hogy az egyik karját alig tudta használni, mert születésekor megsérült egy ideg a vállában. A 19-20. század fordulóján egy nagyhatalom uralkodójának ez okozhatott volna nehézségeket a lovaglásban, vadászatban, céllövésben, de a császár sok szenvedés után valamelyest megoldotta a dolgot, és a Német Birodalmat jól-rosszul eligazgatta.

Roosevelt tolószéke (1940 körül)

Látható egy múzeumi tárlóban ezenkívül Franklin Roosevelt elnök tolószéke. Most már látható, annak idején titkolták. Mellesleg jegyzem meg, hogy annak idején, a 20. század 30-as, 40-es éveiben normális volt - majdnem azt mondtam, nem szenvedett fogyatékosságban - az az amerikai sajtóirányítás, amely eltüntette a fényképekről és a filmhíradókból az elnök tolószékét. Mindössze három ilyen fotó maradt fenn. Ma már Amerika is más: amikor 97-ben felavatták Roosevelt hagyományos felfogású emlékművét, akkora volt a tiltakozás, hogy újra kellett szoborni a művet, és végül tavaly januárban állították fel a módosított változatot, amelyen már nem takarta el egy bő kabát a tolószéket. A kiállításon egy német politikus tolószékéről is szó van. Erre is mindjárt visszatérünk, de itt az ideje, hogy elhagyjuk a múzeumot, és utánajárjunk, milyen is a fogyatékosok élete a német valóságban. Trischler Gábor a Majna partján, Frankfurtban él. A Zöld párt tagjaként több évig önkormányzati képviselő volt, és nemcsak azért ismeri a helyzetet, mert az önkormányzat szociális bizottságának tagjaként foglalkozott a fogyatékosok ügyeivel, hanem azért is, mert ő maga is mozgássérültnek van nyilvánítva, mióta egy betegség következtében tüdejének egy része elhalt. Megtudjuk tőle, hogy 1974 óta törvény szabályozza a helyzetet, és a súlyos fogyatékosoknak egyebek mellett olcsóbb közlekedéssel, adókedvezményekkel könnyítik meg az életét.

Trischler: Itt a felfogás a tömegközlekedésről az, hogy a tömegközlekedésnek kötelessége mindenkit szállítani. Az elmúlt 25 évben alakult ki egy alternatív formája a tömegközlekedésben való részvételnek, amit úgy szerveztek meg, hogy magáncégek kis buszokkal átvállalták a mozgáskorlátozottak szállítását. Az elmúlt 5-10 évben az volt a kérdés, hogy ez a rendszer fönntartható-e vagy sem. Mennyiben drágább ez a rendszer annál, mint ha megpróbáljuk a tömegközlekedést úgy megreformálni, hogy rámpákat építünk a buszokra és villamosokra, a villamosok padlóját levisszük annyira, hogy a járdáról be tudjon szállni és minden lehetséges megállónál ki tudjon szállni minden probléma nélkül egy tolókocsiba kényszerült ember? Ez a folyamat még mindig zajlik, talán a közepénél tartunk.

Ez kapcsolódik ahhoz, amit a héten a német kormány fogyatékos-ügyi megbízottjától, Karl Hermann Haacktól hallottunk. Haack az eheti kormányülésen tartott beszámolót, egyebek mellett abból az alkalomból, hogy május elsején lép érvénybe két éven belül a harmadik ilyen tárgyú törvény. Az első a súlyos fogyatékosok munkához juttatásáról szólt, a második arról, hogy jobban megszervezik a fogyatékosoknak nyújtott szolgáltatásokat, és a következő, a legújabb a fogyatékosok egyenrangúságáról, az útjukban álló akadályok lebontásáról rendelkezik - az akadályok a szó fizikai és átvitt értelmében egyaránt értendők. A kormánymegbízott arról beszélt, hogy szemléletváltás zajlik. A gondoskodás, a gyámkodás helyébe a fogyatékosok önállósodása, önrendelkezése lép. Mi van e mögött a szemléletváltás mögött? - kérdeztem Trischler Gábort.

Trischler: Az állam is rájött arra, hogy sokkal "egészségesebb" olyan társadalomban élni, ahol a másság... és itt a másság a fogyatékosságra is érvényes, hiszen gondoljunk csak arra, hogy a 82 millió lakosú Németországból körülbelül 6 millió embernek van fogyatékossági igazolványa. A lakosságnak ezt a részét is be kell vonni azok közé, akik aktívan részt vesznek a társadalomban. Ez tulajdonképpen öncélú dolog is a társadalom és a politika részéről, hiszen a gondoskodás sokkal többe kerül, mint ha az embereket bevonják a közös életbe.

Ez a megtakarítás persze viszonylagos. Trischler Gábor részletesen ecseteli, hogy Frankfurtban sok pénzért átépítették a metrót, utólag lift került a mélyállomásokra is, aztán a peront is meg kellett emelni, milliókat költöttek rá.

Trischler: Ez nem csak öncél, bár természetesen az is. Frankfurt megpróbál avval előretörni, hogy mennyiben fejlődik ez a város, és azt hiszem, a jövő - főleg a nyugat-európai fejlődés - azt mutatja, hogy a mozgáskorlátozott emberek egyre inkább önállóan is utaznak. Ebben a városban, a tömeg- és a távolsági közlekedés csomópontjában, ez túlélési kérdés.

Ebből az következik, hogy a mozgássérültek, a fogyatékosok olyan fizetőképes keresletet jelentenek Németországban, amelyre akár üzletileg is érdemes építeni.

Trischler: Jelentenek. Éppen azért, mert most bezárul a kör avval, hogy egyre több munkalehetőség keletkezik a mozgássérülteknek, illetve a fogyatékosoknak. Ha megvan a munkalehetőségük, akkor nem a szociális segély szintjén élnek, akkor pedig megvan a lehetőségük arra, hogy igenis utazzanak, a szabadidejüket ne otthon töltsék el, hanem valahova kimozduljanak, és abban a pillanatban, hogy ki tudnak mozdulni, akkor kezdődik a turizmus.

Wolfgang Schäuble 2000-ben

A mozgássérültek hétköznapjai és vakációja után végül visszatérünk a berlini kiállításon szereplő másik tolókocsira. Ez a "stern" hírmagazin egy emlékezetes címlapján is látható. A tolókocsiban a német konzervatívok egyik vezető politikusa, Wolfgang Schäuble ül, alatta egy idézet az akkori interjúból. "Lehet-e egy nyomorékból kancellár?" - kérdi Schäuble sajátmagáról, és a kérdés nem volt megalapozatlan. Az előtt a választás előtt hangzott el, amelyet 98-ban Helmut Kohl elvesztett, és amelyről azóta sem tudjuk, hogy Schäuble vezetésével megnyerhették volna-e a konzervatívok. Hogyan válaszol a kérdésre ma, négy év elteltével a frankfurti Zöld politikus, Trischler Gábor?

Trischler: Sajnos, pillanatnyilag úgy érzem, hogy még nem érett az idő. Talán párhuzamot vonnék: amikor Schäuble kancellársága felmerült, itt volt a lehetősége Angela Merkel kancellárságának is. Tehát: mennyiben érett ma a Szövetségi Köztársaság közvéleménye, hogy el tudna fogadni egy nőt, mint kancellárt. Véleményem szerint ez nem tart már sokáig. És ugyanilyen kérdés, hogy mennyiben érett ez a társadalom azzal szembesülni, hogy egy mozgáskorlátozott kancellárja van.

Schäubléról tudni illik azt is, hogy miután belügyminiszter korában, egy választási gyűlés után egy elmebeteg lövései deréktól lefelé megbénították, bámulatos gyorsasággal és ritka akaraterővel visszatért a politikába, de kifejezetten nem mozgássérültként. Mintha tartózkodott volna attól, hogy a mozgássérültek szószólója legyen.

Trischler: Wolfgang Schäuble nem elsősorban mozgássérült, hanem elsősorban politikus, méghozzá rendkívül jó politikus a saját pártjában, és rendkívül nagyra becsült politikusa a Szövetségi Köztársaságnak. De itt éppen erről van szó, hogy Wolfgang Schäuble az ő érintettségét úgy fogja föl - és ez egy szemlélet a mozgássérültek és az érintettek között - hogy az övé az a helyzet, amelyben van. Tehát ő az, aki a saját helyzetéről dönt, és nem a helyzet dönt róla. Véleményem szerint ez nagyon pozitív felfogás.

2002. március