Antiszemitizmus-vita

A gyógyult alkoholista példáját nem én találtam ki. Egy finn kolléga mondta egyszer, amikor a németországi szélsőségekről beszélgettünk. Néhány pohár bort bárki nyugodtan megihat, abban nincsen semmi - de ha a volt alkoholista kezében látják meg a borospoharat, akkor mindenki arra gyanakszik, hogy visszaesik. Több mint érthető tehát, hogy sokan felkapták a fejüket, amikor Németországban az utóbbi hónapokban újabb antiszemitizmus-vita bontakozott ki - pont akkor, amikor a szomszédban, Franciaországban és Hollandiában a választásokon megmutatta erejét az ottani szélsőjobb. Hát igen, a választások. A mostani, természetesen jellegzetesen német politikai vihar is a választások előtt zajlik: a Szövetségi Köztársaságban szeptemberben választják meg az új parlamentet. A polgári ellenzék nagyon készülődik, hogy megbuktassa a kormányt, és négyéves, múló kísérletnek nyilvánítsa Gerhard Schröder és Joschka Fischer balliberális koalícióját.

Az immár sokadik német antiszemitizmus-vita hónapokkal ezelőtt kezdődött, amikor a közel-keleti helyzet beszivárgott az itteni közéletbe. A vita eredetileg akörül zajlott, hogy szabad-e a történelmi felelősségük tudatában lévő németeknek bírálniuk az izraeli kormányt. Több német nagyvárosban tartottak hol Izrael-barát, hol palesztin-barát tüntetéseket. A botrányt azonban Jürgen Möllemann, a szabad demokraták egyik alelnöke robbantotta ki néhány héttel ezelőtt.

Elöljáróban röviden be kell mutatnom a szereplőket. A szabad demokrata párt, az FDP a hasonló név ellenére nem nagyon hasonlít a magyarországi szabad demokratákhoz. Az FDP a jobboldal és a közép között ingázó polgári liberális párt, amely - a mérleg nyelvének sokat emlegetett szerepét betöltve - minden elképzelhető koalícióhoz partner.

Michel Friedman

Jürgen Möllemann alelnök nagyjából két évtizede az FDP egyik vezetője, többször volt miniszter, még az alkancellárságig is eljutott Helmut Kohl alatt. Möllemann fáradhatatlan pártszervező, de népszerűsége valahol az udvari bolondé körül van: nem válnak meg tőle, de gyakran lekicsinylő megjegyzéseket tesznek rá. Möllemann imád szerepelni, és főleg provokálni. Mindegy, hogy mivel, de mindenképpen be akar kerülni a hírekbe. Hát ez most megint sikerült neki. Azt találta nyilatkozni, hogy Saron izraeli miniszterelnök és Michel Friedman tehetnek róla, ha erősödik az antiszemitizmus. Michel Friedman ugyancsak ellentmondásos egyéniség: a Németországi Zsidók Központi Tanácsának egyik alelnöke, a kereszténydemokrata unió tagja - egy ideig alelnöke is volt a pártnak -, több konzervatív politikus tanácsadója, és rendkívül agresszív stílusú televíziós műsorvezető. Van, aki szereti, van, aki nem.

Westerwelle és Möllemann, amint pályára lépnek az FDP 18 %-os szavazati arányáért

De amit Möllemann mondott, vagyis lényegében az, hogy zsidók tehetnek az antiszemitizmusról, az az ilyen megjegyzéseknek kijáró felháborodást váltotta ki. A botrány a hét elején érte el újabb csúcspontját, amikor Möllemann a nyugat-európai választásokról, az ottani populisták sikereiről írt kommentárt, és véleményéhez már aznap gratulált Jörg Haider. A sajtó már egyébként is arról cikkezett - hadd tegyem hozzá: az eddigi jelek szerint alaptalanul - hogy Möllemann haiderizálni készül az FDP-t.

Tegnapelőtt aztán azt olvasom az újságban, egészen pontosan a Süddeutsche Zeitungban, hogy Möllemann megosztja a riporterrel titkos terveit: eddig a Közel-Kelet volt a téma, de a hét végétől mással kell felhívni a közvélemény figyelmét. A következő téma az egészségügy lesz - ígérte Möllemann. És: az érzelmekre kell apellálni, ez persze kockázattal jár, de kockázat nélkül nincs siker - fejti ki Möllemann a müncheni lap riporterének. Aki a maga részéről ehhez azt teszi hozzá, hogy mintha pártjának, az FDP-nek maga Möllemann jelentené a kockázatot. A kockázat azonban a jelek szerint elviselhető. Néhány hetes habozás után az FDP tegnapelőtt rendkívüli elnökségi ülésen fogta vissza Möllemannt. Addigra már két friss közvéleménykutatás is megjelent. Az egyik szerint az antiszemitizmus-vita ártott az FDP-nek, a másik szerint nem. Végül Möllemann nem kért ugyan bocsánatot, tehát a vihar még nem ült el, de Möllemann fő ellenlábasa, Guido Westerwelle pártelnök e szavakkal állt a sajtó elé:

Westerwelle: Helytelenítjük és sajnáljuk, hogy Jürgen Möllemann nyilatkozatai félreértésekre adtak alkalmat. Sem Saron urat, sem Friedman urat nem lehet felelőssé tenni antiszemita előítéletekért. Ezt a hibát Jürgen Möllemann nyilvánosan elismerte és visszavonta.

Akkor most politikai show tanúi voltunk a választás előtt pár hónappal? Fölkerestem a német pártpolitika egyik szakértőjét, a berlini Humboldt Egyetem politikatudományi intézetének professzorát, Gert-Joachim Glaeßnert. A politológus hűvös elemzése meglehetősen másképp szól, mint az, amit esténként a tévéhíradókban láthat a közönség.

Glaeßner: A történet lényege az, hogy az FDP valószínűleg - és Möllemann egészen biztosan - gondolkozik azon, hogyan szélesíthetné ki saját szavazótáborát. Ha megnézzük az általános európai helyzetet, láthatjuk, hogy a jobboldali populizmus területén nyilván lehet keresni valamit. Az is látható, hogy az európai társadalmakban vannak bizonytalansági tényezők, amelyeket más országokban jobboldali populista politikusok használnak ki, de részben olyan politikusok is, akik inkább középen vannak - az Önök országában Orbán Viktor is részben ezt tette. Alapjában legitimnek tartom, ha egy párt megfontolja, mit lehet kezdeni ezzel a lehetőséggel. Emögött az a tétel van, amely szerint a demokratikus pártok feladata, hogy befogják és a demokratikus pályán tartsák a csavargó társadalmi és politikai áramlatokat. A kérdés csak az, milyen módszerekkel teszik ezt.

És milyenek ezek a módszerek, professzor úr?

Glaeßner: Éppen ez teszi problematikussá a dolgot, hogy milyen messzire szabad menni, anélkül, hogy a politikus mondhatni sajátmagát járatná le és esetleg olyan irányzatokat korbácsolna föl, amilyeneket éppen megakadályozni szeretne. Ezt a határt alapjában nem lehet pontosan kijelölni. Egyrészt ki kell szolgálni ezeket az érzelmeket, különben nem lehet megnyerni az embereket, másrészt meg is kell szelídíteni őket. Itt most nekem az tűnik problematikusnak, hogy Möllemann nem pont az a figura, aki alkalmas erre.

Glaeßner professzor ugyanis közepes intellektusnak tartja Möllemannt, és ezzel nem áll egyedül. De nem pusztán Möllemann személyén múlik a dolog. Mutatja ezt a sok tiltakozás az FDP-n belül is. Fölemelték szavukat olyan ismert liberálisok, mint Otto Lambsdorff gróf, sőt, némi habozás után Möllemann fő pártfogója, Hans-Dietrich Genscher is.

Glaeßner: Egy liberális pártnak, mint az FDP, ez mindig játék a tűzzel. Az FDP-nek hagyományosan az a problémája, hogy ha többet akart, mint 6-7-8 százalékot, illetve azokban az időkben, amikor többet is ért el, akkor bizonyos mértékben összeegyeztethetetlen elemeket kellett együtt tartania a pártban.

Az FDP most többéves bizonytalankodás után elég jól áll, nagyjából azon a határon, amelyet a professzor említ, és lám, a viták máris újra kezdődnek a pártban, amely a nemzeti liberálisoktól kezdve a gazdasági liberálisokon át a szociálliberális irányzatig széles spektrumot egyesít. Ami viszont érdekes, hogy szokatlan a munkamegosztás a kormány megbuktatására készülő két polgári párt, a szabad demokraták és a kereszténydemokraták között. A berlini politológus magyarázata szerint azért, mert a két nagy néppárt balról és jobbról középre csúszott.

Glaeßner: A szociáldemokraták választási stratégiája így szólt: Edmund Stoiber olyan, mint Franz Josef Strauß volt, jobboldali és populista, és mint ilyent kell megbélyegezni. A CDU/CSU egész választási stratégiája arra irányul, hogy ezt cáfolja, és helyette szépen megtelepedjen középen. Erre jön egy Möllemann és olyanokat mond, mint a megboldogult Franz Josef Strauß. Ez végzetes a CDU/CSU stratégiája szempontjából. Úgy reagáltak tehát, ahogy kellett: felelőtlennek nyilvánították, és nem estek abba a kísértésbe, hogy azt mondják: nem, ez a mi témánk, és most mi mondjuk meg, mi a pálya. Ez egészen érdekes helyzet, ilyet korábbról nem ismerek.

Vagyis: a német parlamenti választás előtt középen a legnagyobb a tülekedés. Glaeßner professzor nem tagadja, hogy Németországban is vannak, akik elégedetlenek a politikai elittel, de úgy látja, hogy - néhány más európai országtól eltérően - a populizmusnak belátható időn belül nincs annyi tartaléka, hogy érdemes lenne a kampányban felhasználni.

Glaeßner: Ha racionálisan cselekvő pártmenedzserként kellene gondolkoznom, akkor azt kérdezném: mit nyerek jobboldalon, mit veszítek középen? Más szóval: hol lehet megnyerni a választást? A választásokat középen lehet megnyerni.

Ez persze nem zárja ki azt, hogy a politikai paletta peremén kissé felfrissítsék a régi színeket.

Glaeßner: Az a végzetes az egészben, hogy régi magatartásokat elevenítenek föl. Például az NDK-beli anticionizmust. Ennek bizonyos embereknél antiszemita mellékzöngéje is volt. Vagy a nyugatnémet baloldal anticionizmusát: az izraeliek az amerikai imperializmus legszorosabb szövetségesei a Közel-Keleten, tehát mi a másik oldalra állunk. A palesztin-barát tüntetéseken gyakran azok a jelszavak köszönnek vissza, mint a korai 70-es években. Aztán vannak, akik újra előveszik a jelszavaikat a vietnami háború éveiből. Az egészből egy olyan zagyvalék jön ki, amelyből mindenki, aki ellene akar fordulni, azt emeli ki, amit akar: te Amerika-ellenes vagy, te antiszemita vagy, és így tovább. Szerintem ami közös az egészben, az az irracionalitás, a probléma meg nem értése, a restség a gondolkozásra - fejezi be elemzését a berlini Humboldt Egyetem politológusa, Glaeßner professzor. A nagypolitika közben zavartalanul folyik: a hét második felében Fischer külügyminiszter nagy tekintélyű politikusként eredményesen tárgyalt a Közel-Keleten az izraeliekkel és a palesztinokkal, és díszdoktori címet kapott a haifai egyetemen.

Ennyit arról, mi zajlik a pártokban és az utcákon. De van újabb, igen rejtélyes fejlemény is. A héten a német antiszemitizmus-vita teljesen váratlanul beszivárgott az irodalmi életbe, a vezető lapok tárcarovataiba. A három főszereplő a német szellemi élet három nagysága: Martin Walser, Marcel Reich-Ranicki és Frank Schirrmacher. Walser az egyik legnagyobb élő német író, Reich-Ranicki vitathatatlan tekintélyű irodalomkritikus, rendszerint a német irodalom pápája néven emlegetik, Schirrmacher pedig a legfontosabb német kulturális fórumot, a Frankfurter Allgemeine Zeitung tárcarovatát vezeti. Walser nem szereti Reich-Ranickit, és írt egy kulcsregényt "Egy kritikus halála" címmel. A kritikus valójában ugyan még a regényben sem hal meg, de azért nyilvánvaló, hogy a könyvben Walser kiírta magából a Reich-Ranickival szemben érzett haragját. A könyv még nem jelent meg. Úgy tervezték, hogy a nyár végi megjelenés előtt a szokásos helyen, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban folytatásokban közlik, erre eddig minden Walser-regénynek szinte bérelt helye volt. De olyasmi történt, aminek a hátterét egyelőre csak találgatni lehet: szerdán a tárcarovat első oldalán Schirrmacher nyílt levélben utasította el a regény közlését, és heves szavakkal ostorozta, hogy a regényben a legrosszabb antiszemita klisék fordulnak elő. Ehhez tudni kell, hogy Reich-Ranicki egyrészt támadhatatlan tekintély, másrészt lengyelországi születésű zsidó. Walser megsemmisülve tiltakozik. A kiadó még azt is fontolóra vette, hogy a könyvet ezek után ki sem adják - amit a maga részéről a hét végén már Reich-Ranicki is szorgalmazott. A kiadó végül nem lemondta, hanem előbbre hozta a megjelenést. Bár a Walser-regényt - a megjelenés előtt több hónappal - még nagyon kevesen olvasták, most pár nap alatt többen megírták, hogy a regény egyszerűen rossz. Ezt egyébként jólértesült körökből magánvéleményként magam is hallottam. De hogy a kiadónak miért nem tűnt fel semmi, és hogy Schirrmacher miért nem barátilag figyelmeztette Walsert, akivel hagyományosan jóban van, miért tette lehetetlenné a még meg sem jelent könyvet és a szerzőt a legtekintélyesebb német irodalmi fórumok egyikén, és hogy ennek van-e köze a politikai és az utcai antiszemitizmus-vitához - erre egyelőre nincs magyarázat. Walser alighanem lemondott volna arról, hogy könyvének példányszámát ilyen fajta reklámmal tornásszák fel.

2002. június