Kínzás

Pusztán a szó hallatán megborzongunk, és hajlamosak vagyunk arra, hogy a középkorra gondoljunk vagy távoli országokra, amelyekkel nem kell komolyan foglalkoznunk. Valószínűleg sokunk érzéseit tükrözi ezekkel a szavakkal az amnesty international brosúrája, de a szöveg így folytatódik: a világ 70 országában az embereknek ma is módszeres erőszaktól és kínzástól kell szenvedniük, további 80 országban pedig gyakran előfordul a kínzás. Az amnesty international tehát újabb kampányt kezd. A cél: a közvélemény mozgósítása, mert:

Szinte senki sem ismerné be nyilvánosan, hogy támogatja a kínzást -- mondta ma Berlinben az amnesty német tagozatának főtitkára, Barbara Lochbihler. -- Sok ember azonban elfogadja vagy akár üdvözli, hogy bizonyos körülmények között bizonyos emberekkel szemben keményen lépjenek föl. A feladatunk tehát az, hogy nyilvánvalóvá tegyük: azoknak az embereknek, akik megkülönböztetésnek vannak kitéve, akiket kiszorít a társadalom vagy akik bűncselekményt követtek el, ugyanúgy joguk van emberi jogaik védelmére, mint bárki másnak.

Hogy kicsit közelebb kerüljünk ahhoz, ami minket illet: az amnesty adatai szerint Európában és az Egyesült Államokban a rendőri túlkapások áldozatai elsősorban a feketék és az etnikai kisebbségek. Egy kérdésre válaszolva Barbara Lochbihler egy mondatban említi Romániát és az Egyesült Államokat.

Lochbihler: Romániában például igen sok olyan túlkapást tudtunk dokumentálni, amelyeket a cigány kisebbség ellen követtek el, de az Egyesült Államok börtöneiben is előfordul kínzás. Az amnesty 1998-ban kampányt indított, és be tudtuk bizonyítani, hogy az elektrosokk-fegyvereket indokolatlanul sűrűn alkalmazták, és ez kínzást jelent. Különösen az elektrosokk-öv, amelyet a rabokra erősítenek, és a rabok sohasem tudhatják, mikor kapnak áramütést. Nemzetközi tiltakozásunkkal egész sor kínzási ügyben tudtunk segíteni bizonyos amerikai börtönökben.

Ezek után aligha csodálkozhatunk, hogy az amnesty international új könyvecskéjébe, amely a kínzásról szól, nemcsak Románia és az Egyesült Államok került be, hanem Magyarország is. A példa szereplője hat roma fiatal és a budapesti rendőrség. A dátum 1999 szeptember 5-e, az áldozatok neve pedig: Batyi Norbert Drótos Miklós és Varga Elvira, valamint meg nem nevezett fiatalkorúak. Az amnesty international úgy írja le az esetet, hogy a fiatalokat álmukból rángatták fel, bántalmazták őket, majd fél nap elteltével anélkül engedték el őket a rendőrségről, hogy bebizonyosodott volna a gyanú, amely szerint közük lehetett egy terhes nő elleni támadáshoz. A magyar belügyminiszter azzal igazolta a rendőrök fellépését, hogy a fiatal romák agresszívan viselkedtek -- írja az amnesty international, majd hozzáteszi, hogy fiatalokat valójában ágyban aludtak, amikor az alaposan felfegyverzett rendőrök behatoltak a lakásba.

Az amnesty international könyvében természetesen más-más országokból más-más példák szerepelnek. De nemcsak olyasmiket említenek meg, hogy miképpen kínoztak meg a börtönben egy tüntető iráni diákot, vagy hogy milyen tragikus helyzetbe került a Sierra Leone-i polgárháború kislány áldozata, vagy hogy az utóbbi években a balkáni háborúban miképpen erőszakolták meg sorozatosan az ellenség asszonyait és lányait. Az amnesty international szolgál példákkal csöndes, demokratikus európai országokból is. Megemlíti például azt az esetet, amikor egy Ausztriából kitoloncolt nigériait a rendőrök úgy megkötöztek és összeragasztottak a repülőgépen, hogy tisztázatlan körülmények között meghalt, valószínűleg megfulladt. Hasonló eset Németországban is előfordult, és az amnesty international német szekciója egyébként sem elnéző a német kormánnyal szemben sem, elismerve persze, hogy az esetek súlya azért nem egyforma.

Lochbihler: Nem mondhatom, hogy lenne olyan ország, ahol egyáltalán nem fordul elő kínzás. Azért sem, mert vannak közvetett kötelezettségek is. Egy példa, amelyet természetesen más országos súlyos eseteivel összehasonlítva kell nézni, de azért nem mehetünk el mellette. A német kormánynak figyelembe kellene vennie, hogy a kiutasított menedékkérők közül senkit sem szabad olyan helyzetbe visszaküldeni, ahol újból kínzásoknak van kitéve -- mondja Barbara Lochbihler, felidézve egy törökországi kurd esetét, akit mindjárt a repülőtéren megkínoztak, miután visszaérkezett Németországból.

2000. október