A németek új szerepe

Eltörött a tengely. Akadozik a motor. Elszakadt a lánc. A külpolitikai újságírók buzgón alkalmazták jól bevált műszaki képzavaraikat, de amiről szó van, az fontos, és egyébként egyszerűbben is elmondható. Úgy látszik, mintha a nizzai csúcs óta Németország lenne Európa vezető hatalma. Vagyis: ami eddig az európai együttműködést hajtotta, a német-francia motor, az akadozik. A Párizs-Bonn tengely - pláne mióta Bonn helyébe Berlint szerelték az innenső végére - nem működik túl jól. De hallottam olyat is, hogy a tandemen az egyik hajtott, a másik fékezett. Ja, és a lánc? Ezt egy lelkes olasz tudósítótól idézte egy nem kevésbé lelkes német kommentátor: Berlin lényegében áttörte a Párizzsal fennálló történelmi paritás láncát, mégpedig - ahogy a La Repubblica méltatta - Berlin ezt arrogancia nélkül, a partnerek és ellenfelek iránti lehető legnagyobb tapintattal tette. A visszhangot a berlini kormány egyik szóvivője, Bela Anda is váratlanul kedvezőnek mondta:

Anda: A nizzai csúcs eredményeit a külföld német szempontból olyan túláradóan kedvezően ítéli meg, hogy ez minket is meglepett. Mi viszonylag szerénynek, bár jónak értékeltük az eredményt, külföldön viszont minden sajtóvélemény, még magában Franciaországban is, hangsúlyozza, milyen nagy sikert arattak a németek.

Hozzátehetjük, hogy Schrödernek és Fischernek igazából nem volt nehéz dolga, legalábbis abból a szempontból, hogy Chirac mellett nem volt nagy kunszt építő javaslatokat tenni és nagyvonalúnak mutatkozni. Nizzában mindenki elsősorban a saját érdekeit nézte ugyan, de a franciáknál, az elnöki posztjuk miatt, különösen feltűnő volt, hogy nem sokat tettek a kompromisszumokért. A Süddeutsche Zeitung ki is mondta a héten: a nagy elődök, Adenauer és de Gaulle, Mitterrand és Kohl nem voltak olyan kicsinyesek, mint Chirac. A nagy elődök pedig azért kerülnek szóba minduntalan, mert az ő művük volt a háború után a német-francia kiegyezés, és ezzel együtt a német-francia egyenlőség. Ezeknek az államférfiaknak a szemében azonban nyilvánvaló volt, hogy Franciaország az első az egyenlők között. És erre mondja ki a verdiktet a müncheni kommentátor: mostantól fogva Franciaország a második az egyenlők között.

Ha ez így van, akkor ez szép siker. Ha visszagondolunk arra, hogy még tíz évvel ezelőtt is, a német egyesítés hónapjaiban a franciák és a britek milyen gyanakodva figyelték, hogy Németország megint nagy lesz, ezért aztán a németeknek egy ideig továbbra is illedelmesen kellett viselkedniük - nos, akkor most azt kell megállapítanunk: Németországnak mostanra sikerült normális országgá válnia, amelynek nem kell visszafognia politikai befolyását és gazdasági erejét, és amely pár éve már újra merhet akár katonákat is küldeni külföldre, anélkül, hogy túlzottan felidézné a rossz emlékeket.

Nizzában a németek ügyes taktikát választottak. Berlinben kormánykörökből már előre kiszivárogtatták, hogy nem különösebben ragaszkodnak az egyik ütőkártyájukhoz, ahhoz, amelyen az állt, hogy Németország nagyobb, mint Franciaország, ezért szavazatának nagyobb súlyt kell kapnia a miniszteri tanácsban. Chirac viszont, aki a francia nemzeti nagyság védelmére koncentrált, végig azon őrködött, hogy megmaradjon Párizs és Berlin egyforma súlya. Ha azt mondom, hogy ebben a kártyapartiban a németek elfogták a franciák legtöbb aduját, hogy aztán könnyen lemondhassanak arról az egyről, akkor nem sokat mondtam. A német kommentátorok nem voltak ilyen tapintatosak, és pókerjátékosok helyett szőnyegkereskedők alkudozását vagy üstfoltozók veszekedését emlegették. Ami magyarán azt jelenti, hogy mindenki körömszakadtáig védte a saját érdekeit - említsük meg, hogy az erős mezőnyben a legkeményebb Aznar spanyol miniszterelnök volt. De hát a spanyoloknak kellett a legjobban a pénz. Ha a csatlakozásra várók valamit tanulhattak, akkor ez volt az egyik tanulság: európai gondolat ide, közös értékek oda - ha ez így megy tovább, akkor a saját érdekek védelme bizony nem szégyen. Más kérdés, hogy ez kinek hogyan sikerül. A németeknek elég jól bejött minden, ami fontos volt nekik. Miközben a leglátványosabb vitában, a miniszteri tanács szavazati arányában engedtek a franciáknak, egy kiskapun becsempészhették, hogy Németországnak, mint a legnépesebb tagállamnak, vitás kérdésekben mégis mindenkinél nagyobb súlya legyen, és emellett szép többséget kaptak a parlamentben is. Megkapták a 2004-re tervezett újabb kormányközi konferenciát is, amellyel a német szövetségi tartományok hatáskörét lehet majd szentesíteni. Ez egyébként nekünk sem mindegy: a pár hónappal ezelőtti tapintatos fenyegetésekhez képest a német tartományoknak immár eszük ágában sincs megvétózni az Unió bővítését. És végül, mint sokan mások, a németek is megőrizhették a vétójogukat néhány olyan ügyben, amely oly fontos a szívüknek.

Ami a szép az egészben, az az, hogy Schröder és Fischer úgy álltak föl győztesként az asztaltól, hogy ez nem látszott rajtuk. Sőt, a kicsik és a tagjelöltek közül többen hálásan tekintettek rájuk, mint érdekeik önzetlen védelmezőjére. Már önmagában az is látványos gesztus volt, hogy Schröder Varsóból érkezett Nizzába.

Szóval, Németország mostanra már elég erős lett ahhoz, hogy akár nagyvonalú is lehessen. Nagyhatalomtól láttunk már rosszabbat is. Ami pedig a Párizs-Berlin tengelyt illeti? Azt elég lesz nemsokára egy kicsit megolajozni, és a német-francia motor - lehet, hogy kifutó modell, de - még elmegy, ameddig kell.

2000. december