Kampány amerikai módra

Kinek "csináljuk" a választási kampányt? A politikusoknak vagy a polgároknak?

Az egyik - vagy talán a - lehetséges válasz: a polgároknak és a polgárokkal. Mint manapság szinte mindenre a tömegtájékoztatásban, erre is van szép amerikai kifejezés: "citizen-based reporting". Ez volt az egyik kulcsszava annak a rövid tanfolyamnak, amelyet 1996 őszén a maastrichti Európai Újságíró Központ szervezett a holland külügyminisztérium támogatásával a balti államok, Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország néhány újságírójának.

A '98-as magyarországi parlamenti választási kampány előtt érdemes megismerkedni néhány olyan elméleti és gyakorlati megfontolással, amelyet az amerikai és holland viszonyokból meríthetünk. Ezek természetesen nem lehetnek receptek, de gondolatokat ébreszthetnek, ötleteket adhatnak. Valójában szinte csupa olyan dologról van szó, amihez nem kell amerikai szintű kommunikációs technika, hanem többnyire különösebb ráfordítás nélkül megvalósítható, a józan ész által diktált fogások. Ez itt persze nem Amerika. A magyar közélet más, de mindenképpen tanulságos lehet a kitekintés - a különbségek vagy a hasonlóságok egyaránt érdekesek.

Polgárközeli választási tudósítások

A 90-es évek elején amerikai újságírók azt vették észre, hogy a polgárokat egyre kevésbé érdekli a politika, egyre kevesebben mennek el szavazni. A megoldást abban vélték megtalálni, hogy a politikusok helyett a polgárokat állítják a választási kampánytudósítások középpontjába. A Poynter Intézet rövid kézikönyve az alábbi ellentétpárokkal jól érzékelteti a felfogásbeli különbséget:

Eszerint tehát a választási tudósítások arra összpontosítanak, ami a választókat érdekli, amit nekik tudniuk kell. A jelöltek által szervezett események sorozata, a kampány menete, a kampány finanszírozása (az Egyesült Államokban...) továbbra is hírnek számít, de nem kap már olyan nagy hangsúlyt.

Ha egészen pontosak akarunk lenni, sorra vehetjük (a fenti táblázat által sugallt hangsúlyokat ezúttal figyelmen kívül hagyva), melyek az amerikai választási tudósítások elemei:

.       maga a kampány,

.       az előzetes közvéleménykutatások,

.       felmérések a választás napján (a nálunk is ismert "exit poll"),

.       a jelöltek személye,

.       a jelöltek vitái, beleértve az előkészületeket,

.       a jelöltek fellépései,

.       a jelöltek képességei (ami nem azonos a népszerűségükkel),

.       a kampány finanszírozása,

.       a kampány témái (mint például a gazdaság, az egészségügy, a külpolitika - és a polgárközeli tudósítás igénye éppen azért került előtérbe, mert éppen ezek a témák sikkadtak el).

Hogyan csinálják?

Talán a legfontosabb tanács: a választók azt akarják tudni, és aszerint szavaznak, hogy az ő életüket hogyan befolyásolja a jelöltek programja. A kampánytudósításokat eszerint illik készíteni, és a szerkesztőknek az a dolguk, hogy rendszeresen ellenőrizzék, vajon a tudósítók nem feledkeztek-e meg erről.

Bármilyen kézenfekvő is ez, az előadásokat tartó amerikai és holland újságírók szavaiból kitűnt, hogy nem árt az éberség. Az amerikai Nicholas Palugin a "Stockholm-szindrómát" hozta fel példaként, vagyis azt, amikor egy emlékezetes és hosszantartó túszdráma közben a túszok lassan és észrevétlenül azonosultak fogvatartóik nézeteivel. Ez a - pszichológusok számára nem meglepő - tünet fenyegeti azokat az újságírókat is, akik az egész kampányt ugyanazokkal a politikusokkal csinálják végig. Ezért az amerikai és a holland gyakorlat is az, hogy az egyes jelöltek mellett időnként váltogatják a tudósítókat. Ellenkező esetben nemcsak az fordulhat elő, hogy a tudósító elfogulttá válik, hanem például az is, hogy ellustul és nem hallgatja végig sokadszorra "ugyanazt" a beszédet, nem veszi észre, ha esetleg változik a jelölt álláspontja.

Ugyancsak az elfogulatlan tájékoztatást szolgálja az az időnként alkalmazott megoldás, hogy más riporter tudósít a kampányeseményekről (amerikai szóhasználat szerint a "lóversenyről" vagy "szépségversenyről") és megint más értékeli (esetleg utólag) a kampányt.

Megkülönböztetik a kampányhoz tartozó háttérmagyarázatokat (amelyekben akár a szennyest is kiteregetik) attól a tárgyszerű "profiltól", amely a jelöltek vagy a pártok programját, állásfoglalásait tartalmazza.

Megesik, hogy a kampány előrehaladtával a politikusok egyre inkább egymás nyilatkozataira reagálnak. Lehet, hogy a szerkesztő örül az exkluzív nyilatkozatoknak, de vajon a hallgatót a politikusok egymáshoz intézett üzenetei érdeklik-e - vagy mégis az, amiről a kampánynak szólnia kellene?

Választás előtt a politikusok megtervezik, előre elhatározzák, hogy hol, mikor, mit akarnak mondani. Ehhez igyekeznek is tartani magukat, bármit kérdezzen is az újságíró. (Akár PR-tanácsadóik hatására, akár ösztönösen - erre a magyar politikusok is rájöttek.) A holland Dagbladengroep főszerkesztője, David van der Houwen elmondta, hogy a '94-es választások előtt éppen ezért már nem is közöltek exkluzív interjúkat a jelöltekkel. A jelöltek úgyis azt mondták volna, amit ők akarnak, illetve ha a riporter agresszív kérdezéstechnikával mégis megpróbálta volna az érdemi kérdésekre vonatkozó válaszokat kiszedni a politikusból, akkor a riporter vált volna ellenszenvessé. Ehelyett a Dagbladengroep lapjai "profilokat" készítettek a jelöltekről. Ez több érdemi információt adott az olvasóknak. Ebben a műfajban, ha a politikus jóváhagyására volt szükség a megjelenés előtt, a jóváhagyás csak a szó szerinti idézetekre vonatkozott, az egész összeállításra már nem.

Figyelemreméltó megközelítést jelez a holland főszerkesztőnek az a megjegyzése, hogy ha egy politikus exkluzív interjút ajánl fel, az ajándéknak is tekinthető, és lehet, hogy ugyanúgy vissza kell utasítani, mint egy ingyen utazást vagy más olyan szívességeket, amelyeknek az lehet a céljuk, hogy megnyerjék az újságíró jóindulatát. Amerikában is alapszabály, hogy a választási tudósító nem (pontosabban: ő sem) fogadhat el ingyen utazásokat, ebédeket vagy bármilyen más ajándékot. Az pedig a választásoktól független, általános jó tanács, amit egy holland újságíró így fogalmazott meg: "ne hívj meg politikust a születésnapodra!" Az újságíró - különösen a politikai tudósító - maradjon mindvégig semleges terepen, kapcsolatát a politikussal alakítsa úgy, hogy adott esetben bármikor megszakíthassa. Ne legyünk naivak - tanácsolják a nyugati újságírók. A politikusok nem érdek nélkül adnak vagy éppen szivárogtatnak ki információkat. (Például saját image-üket építgetik vagy ellenlábasaikat próbálják lejáratni.) A politikusokkal fennálló kapcsolatunk nem barátság, hanem sokkal inkább emlékeztet üzleti kapcsolatra.

Újságírói etika a kampányban

Miről számolhatunk be és hogyan, mit tehetünk meg és mit nem, ha azt akarjuk, hogy a választók minden fontos dologról tájékozódjanak, de nem akarjuk elveszíteni sem elfogulatlanságunkat, sem tárgyszerűségünket? Néhány példa a nyugati gyakorlatból a magán- és a közélet viszonyáról:

Az, hogy a jelöltek magánélete mennyiben tartozik a kampánytudósításokba, akár országonként is más lehet. Ha egy politikusról elterjed, hogy nőügyei vannak, akkor Amerikában valószínűleg nem választják meg, de például Franciaországban vagy Oroszországban az ilyesmi tekintélyt kölcsönöz egy férfinek.

Általában a magánélet annyiban tartozik a tudósításokba, amennyiben befolyásolja a jelölt közéleti szereplését. Hollandiában magánügynek tekintették, amikor egy liberális politikusnőnek és egy szociáldemokrata politikusnak viszonya volt egymással, bár mindketten házasok voltak. (A dolog úgy szivárgott ki, hogy a férj követte a hűtlen feleséget.) Az újságíróknak az volt a véleményük, hogy ez csak akkor tartozna a nyilvánosságra, ha például a viszony hatására a parlamentben egyikük egyszercsak a másik pártjával kezdett volna szavazni. Hasonlóképpen, amikor fény derült egy nagyváros polgármesterének iszákosságára (már meg is látszott az illetőn), az újságírók azt vizsgálták meg, vajon az alkohol befolyásolja-e a polgármester hivatali ténykedését. Hasonlóképpen: amikor egy amerikai helyi politikusról kiderült, hogy korábban kábítószerhez hasonló gyógyszert szedett, ez önmagában nem volt fontos, hanem az újságírók azt vizsgálták, hogy miután leszokott róla, a múltbéli gyógyszer-ügynek van-e még hatása mostani tevékenységére.

Egy miniszter közlekedési balesetét viszont nyilvánosságra hozzák - folytatódik a holland példák sora -, mert ez amúgy is nyilvános esemény, vagyis nem úgy magánügy, mint a hálószobatitkok.

Ha egy választási gyűlésen azt látjuk, hogy a politikus rossz fizikai állapotban van (ivott, beteg, fáradt), helyesebb, ha nem saját véleményünkként közöljük ezt a hallgatókkal vagy az olvasókkal (ami a tévénézőket illeti, ők úgyis látják...), hanem valaki(k)re hivatkozunk - tartják az amerikaiak. Megkérdezhetjük a szóvivőjét, gyűjthetünk véleményeket a közönség soraiból, vagy akár elmondhatjuk ezt több, a helyszínről tudósító újságíró véleményeként.

Természetesen, ha a politikusok magánéletével foglalkozunk, a szokásosnál is fontosabb, hogy értesüléseinket alaposan ellenőrizzük.

Szervezés a szerkesztőségben

Ne csak a politikai tudósítókat vonjuk be a munkába - tanácsolja a Poynter Intézet kézikönyve. Különösen fontos ez, ha szem előtt tartjuk a korábbiakat, vagyis nem elsősorban a politikusokról és a politikáról szeretnénk tudósítani, hanem a kampány témáiról. Az a szaktudósító, aki egyébként is például az oktatással, az egészségüggyel vagy a bűnügyekkel foglalkozik, nyilván jól össze tudja foglalni, meg tudja magyarázni, hogy az egyes szakterületeken mi a jelöltek álláspontja. Még fontosabb ez a megközelítés, ha azt is komolyan vesszük, hogy a jelöltek álláspontját nem elszigetelve, hanem egymással összehasonlítva ismertetjük, elősegítendő a polgárok választását. Az is fontos ugyanakkor, hogya szaktudósítók bevonásával részben tehermentesíthetjük a politikai riportereket.

A szerkesztőség jól teszi, ha a kampány előtt dokumentációt állít össze a pártokról, a jelöltekről, a választási szabályokról, a kampány várható eseményeiről. Ez természetesen az újságírók felkészüléséhez is fontos, ugyanakkor részben alapja lehet annak a viszonylag rövid tájékoztatónak, amelyet a kampány elején közlünk. Vannak választók, akik nem mélyednek el a politikában, akiknek nincs is szükségük sokkal több információra. Az újságok egyszerűen megtehetik, hogy a kampány fő témáiban a jelöltek álláspontját jól összehasonlíthatóan, táblázatban foglalják össze.

Az amerikai tapasztalatok azt mutatják (és minden okunk megvan azt feltételezni, hogy nálunk sincs ez másképp), hogy ugyanakkor az emberek másik csoportja, az érdeklődő választópolgárok is lemaradnak fontos információkról. A szerkesztőség még a kampány elején elkészítette kiváló összefoglalóját az indulók választási programjáról, a jelöltek személyéről, aztán meg kiderül, hogy ezt sokan nem olvasták, nem hallották. Meg kell találni annak a módját, hogy a fontos alapinformációkat kissé újracsomagolva megismételjük a kampány közben, olyankor, amikor az emberek érdeklődése fokozódik.

Különösen igaz ez a kampány végén. Még azok is, akik szorgosan figyelemmel kísérték a kampányt, szívesen veszik, ha az utolsó napokban hasznos összefoglalókat kapnak mind az érdemi kérdésekről, mind a szavazás technikai részleteiről. Olyan ez, mint amikor a diák a vizsga előtt az utolsó pillanatokban igyekszik mindent a fejébe tömni. Magától értetődik, hogy ilyenkor a pártok, jelöltek programjának, profiljának tárgyszerű ismertetése van soron, nem pedig a viták, a szaftosabb események felmelegítése.

Ha az érdemi témákra összpontosítunk, vagyis azokkal a szakterületekkel foglalkozunk, amelyekről tudjuk, hogy a polgárokat érdeklik, hogy valószínűleg ezek alapján választanak a jelöltek között, akkor a riporteri, szerkesztői módszerek is ehhez igazodnak. A polgárokat foglalkoztató ügyekről a riporter nem azt kérdezi a jelölttől, hogy mi az érzése ezekkel kapcsolatban, hanem azt, hogy hogyan oldaná meg a problémát, ha megválasztanák. A szerkesztő a jelöltek saját rendezvényeiről, magának a kampánynak az eseményeiről rövidebb anyagokat helyez el a műsorban vagy a lapban, és részletesebben azokkal az eseményekkel foglalkozik, amelyeken a jelöltek egymással vitatkoznak vagy a választók kérdéseire válaszolnak, hiszen ezek azok az alkalmak, amikor pontosabban kirajzolódik álláspontjuk a vitatott kérdésekben. A jelöltek ütésváltásai (canditate bashing) is hírnek számítanak, de kevesebb figyelmet érdemelnek, mint amikor az érdemi kérdésekről van szó.

Miközben többnyire a kampány érdemi témáiról, azok feldolgozásáról szólunk, nem hagyhatjuk említés nélkül David van der Houwen rezignált megjegyzését: feljövőben vannak az "egykérdéses" pártok, és az emberek úgy választanak pártot, mint ahogy csatornát váltanak a tévén.

A szervezési ügyek között pusztán érdekességként említjük meg, hogy az Egyesült Államokban, ahol gyakorlatilag nincs közszolgálati rádió és tévé, a műsorok finanszírozásában európai szemmel nézve szokatlan megoldások is előfordulnak. Nagy választási tévéműsorok is szponzorálhatók. A Poynter Intézet kézikönyve említi, hogy Wisconsinban egy sörgyár is hozzájárult a helyi jelöltek tévévitájának költségeihez. Az is igaz, hogy független alapítványoktól ugyancsak kaphatnak pénzt a szerkesztőségek a közvéleménykutatásokhoz vagy a választási műsorokhoz. Nem kevésbé érdekes, hogy a választási tévéreklámokban az esélyegyenlőség úgy valósul meg, hogy mindenki egyenlő műsoridőt kap - aki fizet. Aki viszont nem fizet, az nem kap semmit. Európában, ahol a választási kampányban a közszolgálati rádiók és tévék fontos szerepet játszanak, inkább az a szabály, hogy a törvényes feltételek megléte esetén minden egyes induló azonos műsoridőt kap, sok helyen egyformán ingyen. Már csak azért is, nehogy az jusson nagyobb nyilvánossághoz, aki előbb jelentkezik vagy aki többet fizet.

Erről viszont eszünkbe jut egy néhány évvel ezelőtti németországi eset. A közszolgálati tévéknek ott is minden párt választási reklámját sugározniuk kell. A szélsőjobboldali Republikánus Párt azonban olyan reklámfilmet készíttetett, amelyben egy német városban színesbőrűek voltak láthatóak, és közben félreérthetetlenül a közismert filmzene szólt: "Játszd el nekem a halál dalát". A tévé az elé a választás elé került, hogy melyik alkotmányos elv a fontosabb: a pártok esélyegyenlősége vagy a gyűlöletkeltés tilalma. A reklámot nem sugározták, az eset bíróság elé került.

A választók szerepe

Az Egyesült Államokban a szerkesztőségek amúgy is a nálunk megszokottnál szorosabb kapcsolatban vannak a nézőkkel, hallgatókkal, olvasókkal. (Idehaza legutóbb A hírek szerelmesei című amerikai filmben láthattuk, hogy a Nézők Tanácsának rokon- vagy ellenszenve a riporternő tévés pályafutását is befolyásolhatta.) A választási kampányban ez azért fontos, mert ez a közönségkapcsolat elősegíti annak meghatározását, amiről az előzőekben többször is szó volt, hogy tudniillik mi érdekli a választókat, melyek a kampány fő témái. A magyar tapasztalatok azt mutatják, hogy a betelefonálók, levélírók összetétele korántsem reprezentatív. Ha pusztán erre hagyatkoznánk, akkor - durván leegyszerűsítve - félő, hogy többnyire unatkozó nyugdíjasok véleményét azonosítanánk a közvéleménnyel. A másik amerikai módszer, a közvéleménykutatások felhasználása bizonyára nálunk is nagyobb haszonnal járna. Ez "csak" pénzkérdés. Mindenesetre, ha abból indulunk ki, hogy a kampányról szóló beszámolóinkat a fontos, közérdekű témák köré csoportosítjuk, akkor el kell kerülnünk azt a hibát is, hogy a témákat a politikusok szempontjai szerint rangsoroljuk, de azt is, hogy az újságírók, a szerkesztőség ízlése döntsön.

A fenti megszorítás ellenére (amely a jelek szerint Amerikában kevésbé játszik szerepet) a szerkesztőségnek igyekeznie kell megtudnia a hallgatók, olvasók véleményét. A technika már nálunk is lehetővé teszi, hogy ne csak telefonügyelet (esetleg egy külön választási vonal) fogadja a polgárok véleményét, hanem például e-mailen is lehessen üzenni. A kapcsolat fordítva is működhet: a szerkesztőség kezdettől fogva tájékoztathatja az érdeklődőket a választási műsorokról és arról, hogy a polgárok hogyan kapcsolódhatnak be. Sőt, célszerű a politikusokat is felkészíteni, mikor számítsanak az újságírók felbukkanására, mikor nyílik szereplési lehetőség nekik és ellenfeleiknek - nehogy bármelyikük úgy érezze, hogy váratlanul támadják le vagy ellenkezőleg: méltatlanul elhanyagolják.

A választók kérdéseit azért is hasznos ismerni - mondják az amerikaiak -, mert a jelöltek kevésbé szeretik kampány közben az újságírói kérdéseket, ám szívesebben válaszolnak választóik kérdéseire. Az újságíró tehát, aki ugyebár egyébként is a közvéleményt képviseli, jobban jár, ha valóban a nagyközönség kérdéseit tolmácsolja.

A választók véleményének megjelenítésére az "amerikai" módszerek egyike, hogy kiválasztanak egy "tipikus" családot, és ezt a családot a riporter végigkíséri a kampányon. A szerkesztőség rendszeresen beszámol arról, hogy a "tipikus" család hogyan reagál a kampány eseményeire.

A választási kampány a Magyar Rádióban a hír- és tájékoztató műsorokban 1994-ben

A Krónika-műsorok a kampány idején az előtt a dilemma előtt álltak, hogy ha minden pártrendezvényről beszámolnak, akkor valószínűleg számíthatnak a pártok rokonszenvére és bizonyos értelemben az esélyegyenlőség is megvalósul (tudniillik mindennek, ami történik, esélye van, hogy bekerüljön a műsorba) - csakhogy a hallgatók ennyi kampányeseményt aligha bírtak volna végighallgatni, és a műsoridő sem lett volna elég. Ezért alapos szabályrendszert dolgoztak ki annak meghatározására, hogy milyen szintű pártrendezvényekről kell, melyekről lehet, és rendszerint melyekről nem kell beszámolni. (Például az országos rendezvények fontosabbak voltak, mint a helyiek, és így tovább.) A szempontok arra is kitértek, hogy hasonló szintű politikusok hasonló fellépéseiről hasonló terjedelemben kell beszámolni. Ha lehetett, a Krónika olyan eseményekre is kiküldte tudósítóját, amelyekről előreláthatólag nem kellett beszámolni, nehogy lemaradjon valamilyen váratlan fejleményről.

A kampányról szóló tudósításokat és híreket a Krónikák külön szignállal választották el a műsor többi részéről. Inkább szigorúbban, mint nagyvonalúan döntötték el, mi kerüljön ide. Például ha kormány- vagy önkormányzati tisztségviselők hivatali minőségükben szerepeltek, gyakran kerültek mégis a szignálok közé, ha a szerkesztő úgy ítélte meg, hogy fellépésük inkább pártjuk érdekeit szolgálja, mintsem szokásos hivatali ténykedésük része.

Előfordult ennek az ellenkezője is: ha akár kormánypárti, akár ellenzéki oldalról olyan kijelentés hangzott el, amely a választástól függetlenül is hírértékű volt (hiszen a kormány akkor is működött, az ellenzék meg reagált erre), akkor a szereplők nem pártpolitikusként, hanem tisztségük szerint szerepeltek a hírekben, vagyis a szokásos politikai tevékenységet mintegy le lehetett választani a kampányról.

A biztonság kedvéért azt is előírták (ez a Rádióban egyébként nem kötelező szabály), hogy a kampányról szóló magnófelvételeket a választás második fordulója után 30 napig meg kell őrizni.

"Visszaszámlálás '94" címmel alaposan kiméricskélt választási sorozat zajlott a Kossuth rádióban. Sportmérkőzéshez hasonló szabályok alapján az akkori hat parlamenti párt képviselői egyenlő időben, szigorúan ellenőrzött feltételekkel fejthették ki álláspontjukat, mindegyik műsorban más-más témakörben. Az "ütésváltások" irányítására és ellenőrzésére, a Kossuth rádió legtekintélyesebb politikai újságírói közül választottak műsorvezetőket. A műsor jellegét érzékeltetik az olyan szabályok, hogy például minden pártnak kérdésenként 2 perce volt, egy műsorban hat kérdés hangzott el, és így számolták ki a műsoridőt: 6 x 12 = 72 perc.Az időt számítógépes órával mérték. Szerepelt például az előzetes forgatókönyvben ilyen szabály is: "Az első műsorrész bónusz körét a Rádió kérdése(i) határozzák meg, ezek eldöntendő kérdések, általában igen-nem választ kívánnak vagy kérdőhatározóra kell válaszolni, röviden". Igaz, a műsort nem is érte az elfogultság vádja. Másfelől még a pártok szóvivőinek emlékezetében is többnyire úgy él az akkori műsorsorozat, hogy a következő választás előtt rugalmasabb, érdekesebb műsort tartanának kívánatosnak.

A többi párt nem ebben a műsorban szerepelt, hanem (ugyancsak az esélyegyenlőséget szolgáló szabályok szerint) az Esti Krónika után, a Ráadásban jutott szóhoz.

A választás technikai szabályairól a kampány elején és végén a Reggeli Krónikában hangzott el tájékoztató, és a Napközben is foglalkozott ezzel.

A pártok esélyegyenlőségének betartása és ellenőrzése általában is vitatott kérdés. Az akkor érvényes rádiós szabályok egyébként is úgy szóltak, hogy az esélyegyenlőségnek hosszabb távon kell megvalósulnia, ezért a választások előtt sem volt követelmény, hogy minden egyes műsorban minden egyes párt azonos terjedelemben szerepeljen. A fent röviden leírt szabályok, amelyek a hasonló események hasonló kezelését írták elő, ugyanakkor lehetővé tették, hogy túl nagy aránytalanságok ne keletkezzenek. Ellenőrzésképpen a Krónikában elhangzó választási anyagokról minden egyes műsor után jelentőlapokat kellett kitölteni, és ezeket menet közben folyamatosan összesítették, a Hírszerkesztőségben pedig a számítógépes rendszert állították be úgy, hogy durva becsléssel kimutatható legyen, melyik párt körülbelül hányszor szerepelt.

Általános szabály volt (ez egyébként a választásoktól függetlenül érvényes, és azóta a médiatörvény is megerősítette), hogy pártrendezvényekre a Rádió nem közölt felhívást, még közérdekű közleményként sem.

Ügyelni kellett arra, hogy párt- és választási ügyekben melyik párt nevében ki nyilatkozhat a kampányban. Ezt az óvintézkedést némelyik párt belső viszonyai tették szükségessé.

Ami a parlamenten kívüli pártok szereplését illeti, nem voltak annyira kézzelfogható szabályok, mint a parlamenti pártok esetében. Azt azonban el kellett kerülni, hogy miközben a parlamenti pártok arányaira kényesen ügyeltek, a parlamenten kívüliek aránytalanul sokat szerepeljenek.

Érdekes szempont volt, hogy akár parlamenti, akár parlamenten kívüli pártokról volt szó, el kellett kerülni, hogy valamelyik irányzat azért szerepeljen többet, mert több részre szakadt, mintha több párt lenne.

Választási hirdetéseket a közszolgálati rádió köteles volt közölni. A törvény előírta, hogy az országos listát állító pártoknak joguk van ahhoz, hogy egyszer ingyen elhangozzék választási felhívásuk, egyszer pedig az utolsó napon a kampány összegzése. Ezen túlmenően mindenkire egyformán érvényes szabályok alapján közölhettek a pártok fizetett választási hirdetéseket. Ezeket maguk a pártok szerkesztették. A szokásos reklámszignáltól eltérő szignál hívta fel a figyelmet arra, hogy választási hirdetésről van szó.

megjelent a Magyar Rádió szakmai lapjában, a Pagodában, 1998. tavaszán