Kommentártilalom

Lehet-e véleménye annak, aki közszolgálatra adta a fejét?

A médiatörvény vitájában egy darabig úgy lászott, hogy a válasz: nem. Több politikai táborban is akadtak, akik jobbnak látták volna, ha kitiltják a közrádióból és -tévéből az olyan szubjektív megnyilatkozásokat, mint a kommentár és társai. Feltehetőleg az a - vörös fonalként a médiatörvényen végighúzódó - törekvés munkált némelyekben: ha nem lehetek biztos abban, hogy engem támogatnak, akkor legalább megakadályoznám, hogy támadjanak.

Végül győzött a józan ész, és a kommentár nem tilos, csak korlátok közé szorították. Igaz, kommentár egyelőre mégsincs a közszolgálatiaknál, de a jegyzet újból felbukkant a Kossuth rádióban.

A kommentár korlátozása a mostani formájában helyes célokat szolgál. Elsősorban arról van szó, hogy akik a hírműsorokban megszólalva a híreket közlik, azok nem mondhatnak kommentárt. Ez nemcsak a hír és a vélemény különválasztását szolgálja, hanem az újságírót is megvédi az olyan kellemetlenségektől, hogy például tudósítóként olyan politikussal kelljen közszolgálatilag tárgyilagos interjút készítenie, akiről nemrég egy kommentárban jól megmondta a véleményét. A néző és a hallgató azonban nem maradhat tájékozatlan a hírek hátterét illetően: a hírmagyarázatra a korlátozás nem vonatkozik.

Lehetne tehát, de a közszolgálatiak egyelőre mégsem vették a bátorságot, hogy műsorukba iktassák a kommentárt. A médiaháborúban elhelyezett tányéraknák ma is robbanhatnak: minden szubjektív politikai megnyilatkozás politikai érzékenységeket sért, jobb óvatosan lépkedni. Ahogy a legtöbb nyugat-európai rádiótól és tévétől eltérően nálunk nincs kommentár, úgy a lapszemle is egészen más.

Máshol a lapszemle - akár az írott, akár az elektronikus sajtóban - hagyományosan lapvéleményeket idéz. Nálunk ez a közszolgálatiaknál nem megy, sem a rádióban, sem a tévében. Mivel azonban lapszemlének illik lennie, sajátos megoldás honosodott meg: hírek kerülnek a lapszemlébe. Persze, nem igazi hírek, mert azoknak a híradásokban a helyük, hanem olyanok, amelyek nem elég fontosak ahhoz, hogy bekerüljenek a híradásokba. Így a kecske is jóllakik: van lapszemle, és a káposzta is megmarad: senki sem lesz ideges.

Ha a lapszemlében sincs vélemény, és az újságírók sem mondanak kommentárt, akkor nincs más hátra, mint vendégeket hívni. Ők a jegyzetírók. Ennek többszörösen is hagyományai vannak. Jegyzet már a Kádár-rendszerben is volt: bár arra, hogy mit mondott, rég nem emlékszem, de halványan a fülemben cseng egy enyhén papos hang, mely mindig a vasárnapi ebéd idejében szólalt meg. Hol megszűnt, hol - mint éppen most is - más-más szerzőkkel újra megjelent, de a vasárnapi levél, úgy látszik, rendszertől függetlenül a húsleves mellé kívánkozik.

Az igazi hagyomány persze az a sajtó- és irodalomtörténeti közhely, hogy a legjobb publicisták az írók közül kerültek ki. Még ha nem minden mai jegyzetíró vetekszik is Kosztolányival vagy Móriczcal - az irodalmi igényű publicisztika ma is szinte minden magyar újságíró titkos (illetve, amint az újabb jegyzet-folyamból hallhatjuk, többeknek immár újfent nyilvános) vágya, és szinte minden magyar író kedvelt mellékfoglalatossága. Jegyzetírónak lenni: rang - no meg szerény, de biztos mellékjövedelem.

Nem is lenne semmi baj, ha a médiaháború egyik első és aztán jónéhány további bombáját nem éppen az irodalmilag talán kevésbé veretes, de agitációs szándékukban félreismerhetetlenül elkötelezett jegyzetek robbantották volna. A 90-es választás előtti januárban Csurka István a Kossuth rádió hullámhosszán, az akkori Vasárnapi újságban mondta el emlékezetes jegyzetét - amelytől a rádiós munkatársak egy része és maga az elnökség egy héttel később ugyanolyan nyilvánosan elhatárolta magát. (Rövid Csurka-idézet: "Ébresztő, magyarság! ... ez már a Kun Bélák időszaka ... Mi jöhet erre? Terror. Katonák. Vér és végső összeomlás.")

Ilyen nagy visszhangja más jegyzetnek aligha volt, de mégis: a jegyzetek egyre nehezebben kezelhetővé váltak a Magyar Rádióban. Ha a szerkesztő nem szerkesztett, akkor szélsőségek vagy egyszerűen butaságok is elhangozhattak. Ha viszont a szerkesztő szerkesztett, akkor a szerzők - ők nem lévén olyan rádiós kollégák, akik fölött a szerkesztőnek és a főnöknek hatalma lehet - cenzúrát kiálthattak. A magyar közéletet jellemző érzékenységekre figyelve, szekértáborok között lavírozva ráadásul kényes feladatnak bizonyult a kétfrontos (vagy népfrontos?) harc a szerzők kiegyensúlyozott válogatásában (egy innen, egy onnan).

Nyugodtabb viszonyok között pedig mindez természetes lenne: a közszolgálatiak teret adnak minden mértékadó véleménynek, minden fontos irányzatnak. Nyugodtabb viszonyok között aligha méricskélné bárki patikamérlegen, hogy a beskatulyázott szerzők és irányzatok közül melyiknek mekkora a súlya, és nem figyelnék közben a kibicek és az érintettek oly izgatottan, hogy nem billen-e meg a mérleg.

Nem meglepő, hogy a jegyzet szünetelt is: 95 nyarán az éppen esedékes takarékossági intézkedések jó alkalmat szogáltattak e kényes műfaj kitessékelésére a Kossuth rádióból. Legalábbis külön műsorként. Mert a Kossuthon és a Petőfin akadtak azóta is műsorok, amelyekben különösebb rendszer nélkül, a szerkesztő ízlése és a műsor kívánalmai szerint megszólaltak belsős és külsős jegyzetírók. (Az megint a hazai sajátosságok közé tartozik, hogy e külsősök között akadtak és akadnak aktív pártpolitikusok is, akik parlamenti vagy parlamenten kívüli fórumaik mellé a rádióban is szót kapnak.)

Most megint van jegyzet külön műsorként is: a megszokott vasárnap délben, és új időben is, hetente háromszor késő este. Akinek kedve tartja, előveheti az utóbbi hetek rádióújságjait, és a névsor birtokában politikai, irodalmi, közéleti ízlése szerint elvégezheti a maga beskatulyázását. Akinek pedig ahhoz van kedve, akár meg is hallgathatja, mi hangzik el.

Bízzunk abban, hogy irodalmi értéküket tekintve kirobbanó sikerek, de politikai botránykőként legfeljebb döglött aknák lesznek a jegyzetek. Még inkább pedig abban, hogy a véleményszabadság terjedni fog, és előbb-utóbb a magyar közszolgálatiaknál (a BBC-hez, az ARD-hez és a többihez hasonlóan) megjelennek a kommentárok, hírmagyarázatok arról is, ami éppen történik, és amihez a hallgató szívesen kapna fogódzót. Sőt, talán eljön az idő, amikor már a lapvélemények ismertetése sem borzolja föl a kedélyeket.

megjelent a Média Hungária 97/2. számában