Beszéljük meg

Németországban is megbeszélik. Csak éppen másképp. Illetve: sokféleképpen. A német rádióvilág már abban a szerencsés (vagy balszerencsés?) helyzetben van, hogy egy közönségkapcsolatos, betelefonálós rádióműsor nem kelt országos visszhangot.

Ennek persze van egy kézenfekvő technikai oka is: Németországban gyakorlatilag nincs is országos rádió. 45 óta az a föderális rendszer működik, amelyet a nyugati szövetségesek, elsősorban az angolszászok vezettek be, és amely azt volt hivatott megakadályozni, hogy a propagandagépezet valaha is megint központi kézbe kerüljön. A mostani 16 tartománynak tíz közszolgálati regionális rádió- (és egyúttal televízió-) társasága van. Ezeknek a rádióműsorai a régión kívül legfeljebb műholdról vagy egyes kábelcsatornákon (vagyis az átlag rádióhallgató számára gyakorlatilag egyáltalán nem) foghatók. A kereskedelmi rádiók természetesen szintén helyiek vagy regionálisak. (A rend kedvéért tegyük hozzá, hogy országos közszolgálati és kereskedelmi televíziók viszont léteznek.) Országos rádiónak egyedül a Deutschlandradio mondható, ez viszont szerény hallgatottságú, igényes rétegrádió a maga két adójával: a kölni Deutschlandfunkkal és a Deutschlandradio Berlinnel. A németországi "Beszéljük meg!"-ek annyira nem keltenek országos visszhangot, hogy amikor az anyaggyűjtéshez készültem, nem minden rádiónál tudták egyből megmondani, van-e ilyen műsoruk, amikor pedig a szerkesztőkkel beszéltem, többen meg voltak győződve arról, hogy nincs a műsorukhoz hasonló egész Németországban.

Négy felelős szerkesztővel beszélgettem a műsoráról. Mind a négy műsorra jellemző, hogy nincs állandó műsorvezetője, hanem kisebb-nagyobb csapat tagjai váltják egymást. A négy közül háromban a műsorvezető nem egyedül ül a stúdióban, hanem egy vagy több meghívott vendég társaságában. A vendég(ek)re azért van szükség, mert a német rádiókban igen hosszú időnek tűnik, ha csak a műsorvezető ül a stúdióban 50-55 percen át, zene nélkül. A WDR-nél ezenkívül eleinte bizonytalanok voltak, hogy a műsor működőképes-e, ezért az a megfontolás játszott szerepet, hogy legyen valaki a stúdióban, ha a hallgatók nem lennének elég aktívak.

Egyedül az éjszakában

A Deutschlandradio Berlin beszélgetős műsora, a "Nachttalk" ("Éjszakai Talk") vagy hivatalos nevén: "Deutschlandradio 2254" éjfél után, hajnali 1 és 2 között szól. Tucatnyi szabadúszó moderátorral dolgoznak, mindegyikük egy héten át ül a mikrofonnál, vagyis mindenki nagyjából 2-3 havonta kerül sorra. Van, aki kész programmal jön, egy héten öt-hat általánosabb, közéleti vagy társadalmi témát dolgoz fel, mások inkább a napi politikához alkalmazkodnak. Van, akihez inkább a "human interest" témák állnak közelebb, másokat inkább a politika érdekel, akad, aki egy terület szakértője, a hallgatók ismerik, és erre készülnek. Egy adás rendszerint egyetlen téma körül forog. Bár magát a felelős szerkesztőt, Jochen Thiest inkább a hosszútávú kérdések, a társadalmi állapotok érdeklik, a mindenkori moderátorra van bízva, milyen témát választ. Thiesnek az az érzése, hogy "az egész ország hallgatja" a műsort. Kamionsofőrök és más éjszakai dolgozók, az értelmes városi közönség - jellemzi Thies a főbb hallgatói csoportokat. Más szóval: a közönség urbánus, mozgásban van, vagy különleges helyzetű emberekből áll. Vidéken kevesen figyelik a műsort. A moderátor - a telefonálókkal az első kapcsolatot felvevő asszisztens segítségével - érdekes "keveréket" igyekszik behozni a műsorba. A telefonálóknak van idejük beszélni: egy műsorban 8-10 hallgató jut szóhoz.

Hogy miért ilyen későn hangzik el a műsor, ennek nincs különösebb oka, egyszerűen a műsorszerkezetben ekkor volt hely. Hogy lenne-e jobb időpont? Jochen Thies legfeljebb annyit szeretne, hogy egy órával korábban kezdődjön a műsor, de egyébként szerinte nincs optimális időpont. Ha nem este van a műsor, hanem mondjuk délután öt előtt, akkor "csak" háziasszonyok hallgatnák. Annyira individualizálódnak az életviszonyok, hogy minden időpont mellett és ellen is vannak érvek. A tévé úgyis mindig konkurencia, a rádióval úgyis kevés embert érnek el - magyarázza a felelős szerkesztő.

A Nachttalknak naponta 40.000 hallgatója van az adó székhelyén, Berlinben, egész Németországban pedig 130.000. Ez utóbbi szám 0,2 százaléknak felel meg, de ezt ahhoz kell viszonyítani, hogy a Deutschlandradio hallgatottsága általában is csak alig 1,0 százalék körül van. (Egy másik szám, a 3,5 százalék azokra vonatkozik, akik a felméréskor az előző 14 napon belül hallgatták ezt az adót.).

Vita a stúdióban

Az NDR, a hamburgi székhelyű Északnémet Rádió hetente egyszer, keddenként 21.05-22.00 között közvetíti a "Redezeit", magyarul "Beszédidő" műsorát (alcíme: "Hallgatóink tapasztalatai, véleménye"). Három moderátor váltja egymást, és a műsorvezető három szakértő társaságában ül a stúdióban. Olyan témákat választanak, amelyekről azon a héten beszélnek az emberek - bár ez természetesen sokmindenre ráfogható. Amikor a felelős szerkesztővel beszéltem, az extrém vakáció volt a téma, vagyis az, hogy olyan emberek, akik az év nagy részét az íróasztaluk mellett töltik el, kalandra vágynak, amikor szabadságra mennek. Gyakori téma azonban a politika, a választás, a pártok népszerűségének változása, ritkábban fordul elő az egészségügy.

A vita nem annyira a hallgatók és a műsorvezető, hanem inkább a hallgatók és a stúdióvendégek között zajlik. Olyanokat hívnak meg, akiknek vitatott, és hármuk között egymásétól eltérő véleményük van. Műsoronként 7-8 hallgató fejti ki a véleményét, 5-6 perc jut egy hallgatóra.

Déli Krónika helyett

A Bajor Rádió (BR) második csatornáján minden délben hallható a Tagesgespräch (vagyis Napi Beszélgetés - a német kollégák jó érzékkel választják ki a legszokványosabb műsorcímeket). Öt moderátor váltja egymást, és itt is ül vendég a stúdióban, igaz, csak egy. A műsornak nagyjából 110.000 hallgatója van a Magyarországnál kicsit népesebb Bajorországban, és ehhez jön 10-20 százaléknyi többlet-hallgató, aki a kábelen vagy műholdról országszerte fogható közművelődési bajor tévécsatorna, a BR alpha jóvoltából Németország többi részén hallgatja az adást. (Ez persze nem igazi tévéműsor: álló kamerával közvetítik azt, ami a rádióstúdióban történik. Ebben a Tagesgespräch nem egyedülálló: éjfél után a WDR3 tévécsatorna ugyanígy mutatja a műsorvezető nevét viselő Damian betelefonálós rádióműsort, amely azonban nem közéleti jellegű, hanem személyes sorsokkal foglalkozik.) A BR2-nek ez a leghallgatottabb műsora. Az egy százalék fölötti hallgatottságot a felelős szerkesztő, Klaus Kastan magasnak tartja a műsor jellegéhez és ahhoz képest, hogy a BR2 - ahogy ő mondja - "kisebbségi csatorna". A műsort többen hallgatják, mint a közvetlenül utána következő déli hírműsort, már csak azért is, mert a Bajor Rádiónak öt csatornája van, és ezek közül a BR5 hírrádió, az érdeklődő közönség ezt hallgatja.

Még egy Napi Beszélgetés

A német közszolgálati rádiók legnagyobbika, a kölni WDR ugyancsak a kevés, de igényes hallgatónak szóló rétegrádióra, a WDR5-re tette a betelefonálós közéleti műsort, amely ott is a "Tagesgespräch" névre hallgat. Itt is van egy stúdióvendég. Naponta 30-70 hallgató hívja őket, közülük választják ki azokat, akik bekerülnek. A műsort ugyanaz a moderátor vezeti, mint az egész délelőtti műsort. Ennek megfelelően az öt műsorvezető naponta váltja egymást, mert ilyen hosszú műsort nem tud egyetlen ember egész héten végigcsinálni. A betelefonálós műsor 9.20-tól 10.00-ig tart, és a szerkesztők nem annyira külön műsornak, mint inkább a délelőtt egy résznek tekintik. A stúdióvendég mindig a napi téma szakértője, és ez azért is bevált, mert elejét veszi a hallgatói demagógiának. A felelős szerkesztő fel is idéz egy esetet. Ha a telefonáló például azt mondja, hogy a takarékpénztári igazgatók ötmillió márkát keresnek, akkor a szakértő nyomban kész lehet a válasszal: egyet se ismer, akinek többet vinne haza 180.000-nél.

Szerkesztés vagy cenzúra?

Egyik műsorban sem csinálnak titkot abból, hogy a betelefonálók között a szerkesztő - az asszisztens segítségével - válogat. Ennek egyik oka, hogy óhatatlanul jelentkeznek őrültek, akiket nem lenne ildomos élő adásba engedni. Vannak rendszeresen jelentkező fontoskodók és kötekedők is, akiket az asszisztensek többnyire már a hangjukról felismernek - még akkor is, ha minduntalan más néven jelentkeznek. Az asszisztensek tehát minden jelentkezővel váltanak pár szót, és ennek alapján tájékoztatják a műsorvezetőt vagy döntenek maguk arról, hogy kit kapcsolnak be. A WDR-nél három telefonon fogadják a hívásokat. Az asszisztensek udvariasan rövidségre intik a telefonálókat, hogy minél többen bekerüljenek. "Kérdőívet" töltenek ki, amelyen szerepel a hallgató neve, telefonszáma, véleménye (legalább annyi, hogy a műsor fő kérdésében melyik oldalon áll), valamint az is, hogy jó vagy rossz interjúalany. A moderátor ennek alapján dönt gyorsan arról, hogy a sorbanállók közül kit kapcsol be. A műsorkészítők tudatosan vállalják, hogy befolyásolják a műsor dramaturgiáját: ha egy szempont hiányzik, akkor igyekeznek azt bevenni, hogy a vélemények skálája széles legyen.

Az emberek tudnak erről az eljárásról, és akad, aki mérgelődik, mondván, hogy ez manipuláció - mondja a felelős szerkesztő, Thomas Hauschild. Azt mondjátok, mindenki telefonálhat, de válogattok - vetik a műsorkészítők szemére. Ezt a kifogást komolyan kell venni - mondja Hauschild, és a válasza ez: a vélemények lehetőleg széles spektrumára törekednek. Vannak napok, amikor a szakértő és a közönség nagyon egyetért, például 2000 tavaszán, amikor rövid idő alatt több rendőrgyilkosság történt, a legtöbben egyetértettek a nagyobb rendőri szigorral, amíg végül mégis akadt valaki, aki azt mondta, hogy nincs kedve egy fegyver csövébe nézni minden közlekedési ellenőrzésnél. A moderátor feladata, hogy ha túl egyoldalúak a vélemények, akkor telefonálásra buzdítsa azokat, akiknek más a véleménye. Lehet, hogy az emberek 80 százaléka annak a híve, hogy vezetés közben legyen alkoholtilalom, de a műsorkészítők akkor is minden véleményt meg szeretnének szólaltatni, és a kisebbség se maradhat ki. Ezt Hauschild eredményorientáltságnak nevezi, de a beszélgetés közben megjegyzi, hogy ha ő Magyarországon lenne szerkesztő, ahol az állami gyámkodás nem olyan régen szűnt meg, talán másképp kezelné ezt a kérdést. Ott talán egy rádiónak, hogy szavahihető legyen, más utat kellene követnie, és azt kellene mondania, hogy nem válogatjuk ki előre a megszólalókat, és nem csak az nyithatja ki a száját, akiket a "funkcionáriusok" jóváhagynak.

A WDR-nél Hauschildnak nincsenek ilyen gondjai, a kölni adót elég tekintélyesnek és szavahihetőnek tartja ahhoz, hogy a fenti álláspontot képviselje.

Az NDR beszélgetős műsorának felelős szerkesztője, Sabine Seifert azt mondja, hogy nincs cenzúra, pontosabban nem válogatnak a betelefonálók között, de vannak diákok, akik fogadják a hívásokat, hogy kiszűrjék az állandó telefonálókat, valamint az őrülteket és a részegeket. Ez nem számít nehéz feladatnak, mert az NDR4 nem populáris program slágerekkel, hanem szöveges, információs adó, vagyis a hallgatók között nemigen akad, akivel gond lehetne.

A bajoroknál minden hallgatóval beszélgetnek, mielőtt adásba kerül, és ezt be is vallják. A műsorkészítők tehát Münchenben is időnként szembesülnek azzal a véleménnyel, hogy ez cenzúra, de Klaus Kastan szintén arra hivatkozik: el akarják kerülni, hogy őrültek, magamutogatók és állandó telefonálók kerüljenek be. Ezen túlmenően az is számít, milyen véleményt képvisel a jelentkező. Ami a politikai véleményeket illeti, minél szellemesebb és világosabb az érvelés, annál nagyobb az esélye. Ha egy bizonyos véleményt határozottan képvisel valaki, az is indok, hogy bekerüljön. Ügyelnek arra is, hogy ha (például) konzervatív vendég van a stúdióban, akkor lehetőleg olyan hallgatókat kapcsoljanak be, akiknek ellenkező a véleményük. Az, hogy az ördög ügyvédjének szerepében a műsorvezető is ellenvéleményre késztesse a hallgatókat, nem tudatos, nem kötelező szerep. Ami a dolog technikáját illeti, van egy számítógépes berendezés, amelynek segítségével a moderátor hét hívó közül választhatja ki, kit mikor vesz sorra. Ehhez a műsorvezető a jelentkező nevét látja és címszavakban azt, hogy mit készül elmondani. A moderátor pont úgy helyezheti el a hívót, hogy jó legyen a műsor felépítése - mondja Klaus Kastan, hozzátéve még, hogy egy kivétel mégis akad, amikor van cenzúra: nem akar jobboldali szélsőségeseket a műsorban.

Kikapcsolni vagy bekapcsolni?

Ezzel máris a betelefonálós műsorok kényes pontjához érkeztünk: mit tehet a műsorvezető, ha mégis szélsőséges vélemények kerülnek az élő adásba. Illetve: kényes ponthoz érkeztünk volna, de a négy felelős szerkesztővel beszélgetve ez inkább elméleti, mint gyakorlati problémaként vetődött fel. Annak, hogy a műsorvezetőknek igen ritkán kell szélsőséges véleményeket kezelniük e német betelefonálós műsorokban, csak egyik oka, hogy a betelefonálókat előzetesen megszűrik. További ok, hogy szélsőségesek ritkán jelentkeznek, mivel ilyenek kevesen vannak a szóbanforgó, szerényebb hallgatottságú rétegrádiók hallgatóságában. És - ezt nem a német szerkesztők teszik hozzá, hanem a magyar tudósító - Németországban leginkább a valóban szélsőséges véleményeket szokás szélsőségesnek minősíteni, a pusztán eltérő véleményeket nem.

Ha tehát olyan szélsőség hangozna el, amely tényleg nem való a közszolgálati rádióba, a Deutschlandradio-nál Jochen Thies elképzelhetőnek tartja, hogy a betelefonálót egyszerűen lekeverjék, majd a műsorvezető elnézést kérjen. Az is megoldás, hogy a műsorvezető figyelmezteti a telefonálót, és ha ez sem használ, akkor rövid úton befejezi a beszélgetést. Elvben a WDR-nél is le lehetne keverni a szélsőséges telefonálót, de a gyakorlatban ez még sohasem fordult elő.

A felelős szerkesztők szinte egybehangzóan arról számoltak be, hogy a műsorvezetőnek inkább arra kell törekednie, hogy megtudja: a szélsőséges (és indokolt esetben a műsorvezető által helyreigazított vagy visszautasított) kijelentés mögött milyen érvek, vélemények vannak. Mit tenne például a műsorvezető - kérdeztem egy éppen aktuális belpolitikai vitára utaló, kitalált példával -, ha egy telefonáló rasszistának minősítené és Hitlerhez hasonlítaná Rüttgers észak-rajna-vesztfáliai tartományi CDU-vezetőt, aki a választási kampányban egy idegenellenes kijelentéssel keltett feltűnést? "Akkor a műsorvezető egészen nyugodtan azt mondja: ezt a hasonlatot megengedhetetlennek tartom. De mondja már el nekünk, miért gondolja, hogy ez így van?" - idézi a képzeletbeli helyzet megoldását Sabine Seifert. Tehát visszautasítják, de nem keverik le a telefonálót. Ha a műsorvezető visszakérdez, a szélsőséges nézetek hangoztatói többnyire belebonyolódnak, és a helyzet kezelhető marad. Ilyen helyzet az NDR betelefonálós műsorában évente talán háromszor fordul elő, és a műsorvezető mindig megoldotta - teszi még hozzá Sabine Seifert. A műsorkészítők fontosnak tartják a párbeszédet.

Ugyanerre a kitalált példára Klaus Kastan, ha műsort vezetne, azt mondaná: Ez az Ön személyes véleménye, és nem tudom elképzelni, hogy alá tudja támasztani. Majd, anélkül, hogy túlságosan támadóan lépne föl a telefonálóval szemben, feltenne egy-két tisztázó kérdést. Enyhítené a kijelentés élét, különben támadható lenne a műsor. Maga Kastan nem ellenzi a jobboldali véleményeket sem, de a határ ott van, ahol egy vélemény megsérti az emberi méltóságot. De ha valaki nemzetibb politikát sürget vagy az Európai Unió ellen van, akkor: ez rendben van, ez egy vélemény, személyesen nem osztom - véli a műsorvezető - de ki lehessen mondani ezt is. Kastan szolgál megtörtént példával is. A portugáliai EU-csúcs a téma, és egy telefonáló a Benes-dekrétumokat hozza szóba: "megfeledkeznek rólunk, a hazájukból elüldözöttekről. Mindig csak a németek állítólagos bűneiről beszélnek a náci időkben" Minden rendben - mondta erre Kastan -, de az "állítólagos" szót törölhetjük. Ami vélemény, az mehet, ami valótlan tény, azt a műsorvezető kijavítja. Hasonlóképpen, a politikusokról is csak megalapozott vélemények kívánatosak. Ha valaki csak annyit mond, hogy Schröder kancellár disznó bűnöző, akkor a műsorvezető ezt nem hagyhatja ellentmondás nélkül a műsorban. Az is tapasztalat ugyanakkor, hogy a műsorvezetőnek vigyáznia kell, nem lehet túl határozott a telefonálókkal, mert a többi hallgató hamar szembefordul a helyzeti előnyben lévő műsorvezetővel és a stúdióvendéggel, szolidaritást vállal a megsértett telefonálóval. A műsorvezetőnek a Tagesgesprächben az a megoldás is kéznél van, hogy a stúdióvendéghez fordul: hallgatónk sértőt, provokálót mondott, Ön hogyan válaszolna neki?

Thomas Hauschild idézi a tartományi médiatörvény megfelelő paragrafusát: nem szabad a kisebbségeket diszkriminálni. De különben a tolerancia viszonylag sokáig tart. Ha például a bevándorlás ügyében valaki azt mondja, hogy ki a külföldiekkel, a németeknek kell a munkahely, akkor a moderátor érvekkel válaszol és a stúdióban ülő szakértőnek adja át a szót, hagyja, hogy vita alakuljon ki. Nem akarnak úgy tenni, mintha nem léteznének ilyen vélemények. A teljes valóságot akarják visszaadni, és ehhez teret kell adni az ellenérveknek. Csak akkor kevernék le a telefonálót - fejtegeti az elméleti lehetőséget a felelős szerkesztő -, ha érvek és ellenérvek helyett tényleg visszataszító dolog, például náci propaganda hangozna el.

A WDR műsorában az érvek és ellenérvek ütközését a stúdióvendég kiválasztásával is elősegítik. Igyekeznek felbecsülni a közönség reakcióját. Ha a közvélemény atomenergia-ellenes, akkor, hogy a beszélgetést élénkítsék, mindeképpen az atomenergia egy hívét hívják meg. Erre az emberek inkább betelefonálnak, és eleven lesz az adás. Vagy ha a közéleti vitákban valaki vitatható tézist képvisel, mondjuk azt, hogy a nehezen nevelhető gyerekek kerüljenek vissza a zárt intézetekbe, akkor őt hívják meg, és megvédheti tézisét a publikum előtt. A műsorkészítők nem veszekedést akarnak, hanem vitát. A WDR5 közönsége idősebb, alaposan hallgatja a rádiót, tájékozódik a lapokból, esetleg a meghívott szakértővel egyenrangú vitapartner is akad. A műsor színvonalát az érvelés adja - magyarázza Thomas Hauschild

Az olvasónak nyilván feltűnt, hogy a szélsőségekről szóló, többnyire elméleti példákban kizárólag jobboldali szélsőségekről esett szó. Klaus Kastannal beszélgetve kérdeztem meg, miért van ez így. A válasz: "Már alig vannak baloldali szélsőségesek." (Vagy legalábbis nem telefonálnak.) Amihez a magyar olvasó kedvéért hozzá kell tennünk, hogy az NSZK-ban ez nem mindig volt magától értetődő: a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) a 90-es évek elején követte el utolsó politikai gyilkosságát a kapitalizmus egy prominens képviselője, a Vagyonügynökség főnöke ellen. De a szélsőségesekről szólva Thomas Hauschild nemcsak a politikai radikálisokat említi, hanem ide sorolná azt is, ha felbukkannának az amerikaiakhoz hasonlóan szélsőséges abortusz-ellenzők.

Vörös és fekete

Ha minden vélemény és ellenvélemény bekerül a műsorokba, akkor az érintett politikusok nyilván rendszeresen tiltakoznak - vélhetnénk. De nem. Már leszoktak róla - mondja Thomas Hauschild. "Megszokták. Tőlük semmi se jön. A német politikusok tudják, hogy ha ilyesmi ellen tiltakoznak, ha azt mondják, vitatkoznak rólam, bírálnak, akkor inkább hátrányukra szolgál, ha panaszt emelnek." Hogy miért? Mert elterjed a híre, és nyugati típusú demokráciákban inkább hátrány, ha megkísérelnek elfojtani egy vitát. "A szólásszabadság fontos érték" - magyarázza a kölni szerkesztő a magyar érdeklődőnek. A politikusnak csak akkor van joga tiltakozni, ha övön aluli támadás éri.

Az NDR műsorának gazdája, Sabine Seifert egyszerűen nemmel válaszol, amikor azt kérdezem, hogy műsora miatt előfordult-e beavatkozási kísérlet az intendánsnál (elnöknél), kuratóriumnál vagy a tartományi rádió- és televízióhivatalnál. A Deutschlandradio-nál Jochen Thies, aki egyúttal a politikai műsorok főszerkesztője is, a betelefonálós műsorról kijelenti: "Politikusoktól sohasem kaptunk még panaszt." És általában a politikai műsorokra? "A politikusok bizonyára próbálkoznak azzal, hogy bizalmi embereik révén nyomást gyakoroljanak. Ez nagyon valószínű. De hozzám semmi sem jut el a telefonos nyomásgyakorlási kísérletekből. Ezekre az intendáns reagál, és csak akkor fordul hozzánk, ha bizonyíthatóan hibát követtünk el. Nyomásgyakorlási kísérletek vannak, de ezek csak akkor jönnek át, ha botrányt okoztunk vagy felelőtlenül elmulasztottunk valamit."

Nem kevésbé érdekes, amit Klaus Kastan mesél a szilárdan konzervatív (a német politikai palettán: "fekete") kormányzás alatt álló Bajorországból. Az ő műsora ellen viszonylag ritka a panasz. Ellenkezőleg: a politikusok szívesen jönnek stúdióvendégnek, pártállásra való tekintet nélkül. Érdekesnek találják, hogy - mondhatni: kivételesen - nem a többi politikussal vitatkoznak a rádióban, hanem a hallgatókkal. De aki nem a stúdióban ül, az előfordul, hogy megjegyzéseket tesz: jellemző a Bayerischer Rundfunkra, a "fekete rádióra", hogy a stúdióban megint egy konzervatív ül, és nincs vele szemben senki. Ha viszont egy szociáldemokrata vagy zöld van benn, akkor mások azt mondják: a bajor közszolgálati tévé még egészen rendben van, de a rádió, az már baloldali... A kuratórium viszont gyakran dicséri a műsort, mégpedig mindegyik oldalról (a német kuratóriumokban, így a müncheniben is mindegyik parlamenti párt képviselői ott ülnek) - mondja Kastan, és azzal is eldicsekszik, hogy senki sem szól bele a műsorába. Ami a politikusokat illetei, azt a tapasztalatát is megosztja velünk, hogy a "mikrofonállvány" riportereket nem szeretik. Kihasználják, de nem veszik komolyan őket. Inkább a kritikus újságírást értékelik, függetlenül attól, hogy a kérdező más politikai színt képvisel.

E ponton kissé elkalandozunk magától a műsortól. Van-e politikai beavatkozás a Bayerischer Rundfunknál? - érdeklődöm. A szociáldemokraták és a Zöldek keserűen panaszkodnak a bajor közszolgálati tévére - mondja Klaus Kastan. A konzervatívok nem panaszkodnak? "Azt hiszem, nincs rá okuk" - véli Kastan. A személyzeti politika olyan a tévénél, hogy az évtizedek óta kormányon lévő CSU-nak nagy a túlsúlya. A WDR-nél, amely a szociáldemokrata kormányzás alatt lévő Észak-Rajna-Vesztfáliában működik, nyilván fordítva van. Bár - jegyzi meg a bajor rádiós - "ha meggondolom, milyen kritikus portréfilmet csinált a parlamenti választás előtt Schröderről az állítólag baloldali NDR... Nehezen tudom elképzelni, hogy a BR valaha is ilyen kritikus portrét készített volna Kohlról." Lehet, hogy ezt csak a baloldaliak engedhetik meg maguknak? Kastan mosolyog: "Gondolom, igen." (A WDR-nél Thomas Hauschild úgy látja, hogy az ő adója korábban inkább volt "vörös rádió", mint ma. És megjegyzi: ha egy politikai erő valahol sokáig ellenzékbe szorul, hajlamos sajátmaga helyett abban keresni a hibát, hogy a közszolgálatiak háttérbe szorítják.)

Klaus Kastan (egyébként volt londoni tudósító, aki az 1985 óta meglévő műsor ötletét is onnan hozta Bajorországba) egy idő után maga is meglepődött, mennyi postát kap a rajongóktól. Politikai újságírónál ez szokatlan. Nagyon ritka a szidalom, és ha valaki azt írja, hogy nincs keresnivalója a Bayerischer Rundfunknál, "ezt el tudom viselni. Azt mondom: rendben van, ez az Ön véleménye, az intendánsom másképp gondolja."

(2000. július)
a szöveg rövidített részletei megjelentek: Bolgár György: Beszéljük meg (ez csak egy rádióműsor), Magvető, Budapest, 2000.