Arafat Százhalombattán

"Itt soha senkit nem kérdeztek meg arról, hogy melyik pártnak a tagja." Létezhet-e vajon pártatlanabb testület Magyarországon, mint az, ahol az idézett elv uralkodik? Ne hamarkodjuk el a választ: az Országos Rádió és Televízió Testület Panaszbizottságának (a továbbiakban: pb) eddigi tevékenysége sem azt nem támasztja alá, hogy valamiféle politikai irányvonalat követő, netán cenzúrahivatal működne itt, sem azt, hogy a döntések kizárólag általánosan elfogadott szakmai és etikai elvek alapján születtek volna.

            A fentebb idézett mondat annak kapcsán került az újságba[1], hogy a pb egyik tagja a legutóbbi parlamenti választáson a Független Kisgazdapárt jelöltjeként indult, és ez azért kelthette föl a sajtó érdeklődését, mert "korábban több kisgazdapárti panaszbeadvány elbírálásában vett részt, és többször a médiumokat elmarasztaló döntést hozott". Többször, de nem mindig - tehetjük hozzá. A pb eddigi, nagyjából kétéves tevékenységét vizsgálva - bár nincs könnyű dolgunk, mert a pb és maga a "másodfokon" döntő ORTT óriási mennyiségű iratot gyártott - nehéz általános tendenciákat, egyértelműen érvényesülő elfogultságokat tetten érnünk. A pb tagjai, akik rádiós, televíziós és újságírói ügyekben többségükben laikusok, és sokuk inkább jogi pályán szerezte tapasztalatait[2], láthatólag még nem tudták szinte a semmiből megteremteni a magyarországi elektronikus médiára vonatkozó etikai szabályokat. Egyelőre a pb-döntések nyomában születő bírósági ítéletek száma és az esetek reprezentativitása sem elegendő ahhoz, hogy általános elvek kibontakozhassanak. Inkább csak esetek halmazával kerülünk szembe, és ezeknek egyenetlen színvonalát ki-ki vérmérséklete szerint tulajdoníthatja a kezdet nehézségeinek vagy bármi másnak. Mindenesetre nem tett jót a pb megítélésének, hogy döntéseiből azokat a - valóban nem éppen kis számú - eseteket kapta fel elsősorban a sajtó, amelyek a szerkesztői szabadság korlátozásának tekinthetők.

Szerkesztői szabadság

Éppen a bevezetőben említett, a kisgazdákkal rokonszenvező pb-tagnak, mint az eljáró tanács elnökének neve jegyzi azt az 1997. júniusi döntést, amelynek kulcsmondata: "A Panaszbizottságnak egyébként sem kompetenciája, hogy a műsorszerkesztésre vonatkozóan bármely műsorszolgáltatónak direktívákat adjon"[3]. A pb ezzel utasította el Pós Péternek, az Érdekvédők Polgári Közössége ügyvezető titkárának beadványát. A panasz arról szólt, hogy a Magyar Rádió híreiben nem szerepelt a legfőbb ügyésznek az a nyilatkozata, amely szerint a METÉSZ vezetői nem követtek el bűncselekményt egy annak idején sokat idézett beszédükkel. A pb azonban úgy vélte, hogy miután maga a beszéd szerepelt a hírekben, a Rádió eleget tett tájékoztatási kötelezettségének, "hisz egy hírműsornak nem a vélemények összességének az ütköztetése, hanem az elhangzottak tényszerű közlése kell hogy legyen a közérdeklődésre számot tartó követelménye".

            Ezzel azonban benne is vagyunk a sűrűjében. A pb időnként a fentiekhez hasonlóan megvédte (vagy legalábbis tudomásul vette...) a szerkesztői függetlenséget, máskor viszont igenis beleszólt szerkesztési kérdésekbe, és azt sem mindig tartotta magától értetődőnek, hogy a hírműsorokban nem kell minden egyes véleménynek szerepelnie.

            Itt volt például az az eset, amikor a pb helyt adott az FKGP kifogásának és elmarasztalta az MTV Híradóját. A kisgazdák azt tették szóvá, hogy a párt sajtótájékoztatójáról a TV Híradó fő műsoridőben nem adott tájékoztatást. A pb-t ez először nem hatotta meg, de fellebbezés nyomán az ORTT, amely mintegy a másodfokú bíróság szerepét tölti be, új eljárásra utasította a pb-t. A pb erre "elvi álláspontot" alakított ki. Eszerint a pártatlan tájékoztatás elvének a műsorszolgáltatók működésének egészében és az egyes hírműsorokon belül is meg kell valósulnia. A panaszbizottság az aznapi híradók teljes anyagának megtekintése után megállapította, hogy a műsorok 80-85 százalékban a kormánypártok megnyilvánulásainak, a fennmaradó részben az ellenzéki véleményeknek adtak nyilvánosságot. Ezért a panaszbizottság állásfoglalásában megállapította: az adott napon a TV Híradó műsoraiban a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelménye nem valósult meg.[4]

            Vagyis: abba ezúttal sem szólt bele a pb, hogy egy bizonyos hírnek szerepelnie kellett volna-e, de mégis "műsorszerkesztési direktívát" adott, mégpedig általános érvényűt. Eszerint a hírműsorokban érvényesülnie kellene egy bizonyos aránynak a "kormánypárti" és "ellenzéki" vélemények között. Magáról az arányról a pb-től nem tudunk meg többet, csak annyit, hogy 80-85 százaléknyi kormánypárti vélemény több a soknál. De vajon mennyi lenne az annyi? Amikor az idézett pb-döntés született, még nem is szembesültünk azzal a váratlan fordulattal, amely e sorok írásakor a média-kuratóriumok összetételében okoz gondokat, nevezetesen, hogy Magyarországon nincs meghatározva, mely pártok számítanak kormánypártinak és ellenzékinek. Vajon a választások előtti, e szempontból egyszerűbb helyzetben mi lett volna a helyes arány? A parlamenti erőviszonyoknak megfelelően 72 százalék a kormánynak? Vagy kétheted a két kormánypártnak és ötheted az öt ellenzéki pártnak?  És ha aznap valamelyik kormány- vagy ellenzéki párt meg se szólalt, akkor hogyan tarthatók be az arányok? Netán a szerkesztők pusztán az arányok betartásának kedvéért szólaltassanak meg egy pártot? Vagy erre előbb-utóbb nem is lesz szükség, mert a százalékok ismeretében a pártok minden nap gondosan kitöltik az interpellációban, sajtóértekezletben és közleményben rendelkezésükre álló százalékos keretet? Ezek a kérdések a politikai újságírás igen fontos kérdései, van rájuk válasz, többféle is - csak éppen nem biztos, hogy ezeket a válaszokat a szerkesztőségek helyett a médiát felügyelő testületnek kell megadnia. (Az ORTT-nek tavaly az Országgyűlés elé terjesztett beszámolója hasonló felfogást tükröz, amikor egy felmérésre hivatkozva elmélyülő aránytalanságnak nevezi, hogy a legfontosabb tájékoztató műsorokban a hírek 79 százalékában kormányzati politikusok szerepeltek.[5]) Gondoljunk csak bele, mi minden következne abból, ha az ORTT vagy a pb hivatalosan megadná a közszolgálati rádiónak és televíziónak, hogy a következő választásokig minden egyes nap hírműsoraiban milyen százalékos arányban kell szerepelniük a pártoknak, függelékben esetleg a parlamenten kívüli pártok és a társadalmi szervezetek méltányos arányaival.

            Az ORTT időközben keresett külföldi modelleket is.[6] Az egyik francia: a Counseil Supérieur de l'Audiovisuel (Legfelsőbb Audiovizuális Tanács) szerint a kormányt, a kormánypártokat és az ellenzéket egyaránt az adásidő egyharmada illeti meg. A brit BBC gyakorlata pedig az ORTT szerint az, hogy a politikusok szerepeltetésének a pártok parlamenti arányához kell igazodnia. Ha így van is, ez utóbbi nálunk nem alkalmazható. Olyan angol újságírótól hallottam, aki a BBC-nél dolgozva szerezte tapasztalatait, hogy a BBC tudatosan háttérbe szorítja a kis pártokat, hiszen felismerte, hogy nincs módjában változtatni a brit politikai rendszeren, amely a két nagy párt túlsúlyára épül. Ez azonban Európában kivétel. Máshol, ahol több párt működik, az ilyen arányok megállapítása és betartása igen nehéz lenne. Érdekes, hogy az ORTT-nek az az elemzése, amelyben ezek a külföldi mércék szerepelnek, lényegében azt állapította meg, hogy a kormány a koalíciós pártokkal együtt (ekkor már az Orbán-kormányról volt szó) mindkét összehasonlításban a "nemzetközi mértékhez" képest többet szerepelt. Ez még inkább így volt - tegyük hozzá, teljesen érthető módon - a választások után. Pár hónap múlva pedig a hírműsorok vissszatértek a korábbi gyakorlathoz: az Orbán-kormány túlsúlya nagyjából akkora lett, mint a Horn-kormányé volt.

            Egy, az előbb idézetthez képest későbbi, némiképp hasonló esetben más következtetésre jutott a pb. A parlamenti választás két fordulója között valaki azt kifogásolta, hogy a Déli Krónikában Horn Gyula másképp szerepelt, mint Orbán Viktor. A pb így látta: "a szóban forgó 'Déli Krónika' című műsor - műfajának megfelelően - 1998. május 18-án kizárólag Horn Gyula aznap megtartott sajtótájékoztatójáról számolt be, miután 1998. május 18-án annak volt hírértéke. A meghallgatott műsorblokkban - amely egyébként önálló szignállal jelezte, hogy választási hírekről van szó - más vonatkozásban említették Orbán Viktor nevét, elsősorban kritikai éllel. A panaszosnak az a megfigyelése, hogy aránytalanság történt a műsorszolgáltató részéről, azért téves, mert a panaszos figyelmen kívül hagyta a szóban forgó esemény sajtótájékoztató jellegét. Mivel ezen a napon a Fidesz - Magyar Polgári Párt nem tartott hasonló jellegű tájékoztatót, így az arányosság elvét nem lehetett gyakorolni."[7]

            Márpedig ez az állásfoglalás azt sugallja, hogy a szerkesztőnek nem kötelező mechanikusan értelmeznie az arányosságot. Ha nincsenek egymáshoz mérhető események, hasonló hírértékű történések, akkor az adott napon a hírműsor ebben az értelemben (például a pártpolitikai kiegyensúlyozottság szempontjából) nem lesz arányos, és punktum. Sőt, ez az álláspont elfogadható még a választási kampányban, az egyébként a szokásosnál szigorúbban mérlegelt egyensúlyi állapot közepette is.

            A szerkesztői szabadságot védelmező vagy ellenkezőleg: felülbírálni igyekvő pb-döntésekből bőven idéztem két, korábbi összefoglalómban.[8]  Az újabb döntések, amelyekből néhányat a következőkben röviden ismertetek,  nem kevésbé ellentmondásosak, sőt, amint látni fogjuk, a bíróságok is ellentmondó ítéletet hoztak két hasonló ügyben. Igaz, két ügy ritkán teljesen azonos - ezért is olyan nehéz paragrafusokba foglalni és bizottságokkal felügyelni az újságírói, szerkesztői munkát.

Zöldségek

            Szerencsére nem találta a pb törvénysértőnek (tudniillik a médiatörvény megsértésének) azt a kétségkívül kellemetlen bakit, hogy a new yorki tudósító július 4-én a Függetlenség Napja helyett a Hálaadás Napját említette. Ez pusztán szakmai tévedésnek minősült, nem pedig a törvény megsértésének. Mindazonáltal azok a politikusok, akik hosszú évek hosszú vitáival megalkották a médiatörvényt, aligha gondolhatták, hogy miféle panaszok benyújtásához és hivatalos elbírálásához teremtenek állami fórumot.

            Megvédte a riportert és a szerkesztőt a pb, amikor egy hallgató azt panaszolta, hogy egy hosszabb interjúban a riportalany életútját csak 16 éves koráig ismerhették meg a hallgatók, majd a riporter "egy nagy ugrással" aktuális, sőt, aktuálpolitikai ügyekre irányította a beszélgetést. A pb szerint "a riportműsor ilyen szerkezetének kialakítására azonban a riporternek, szerkesztőnek mindenképpen joga van"[9]. Még határozottabb volt a pb, amikor egy másik ügyben így foglalt állást: "A Panaszbizottság eljáró tanácsa a műsorszerkesztésbe nem szólhat bele és nem írhatja elő, hogy a riporter milyen kérdéseket tegyen fel riportalanya számára".[10] Sőt, a pb ezt azzal egészítette ki, ami bármely újságírás-tankönyvben is szerepelhetne, mondván, hogy a riportalanynak a riport során lehetősége lett volna arra, hogy színesen és részletesen megvédje álláspontját. Ha ezt nem tette, magára vessen. Nem a riporter tehet arról, ha volt olyan kérdése, amely - ahogy a panaszos megjegyezte - inkább beleplántálódott a hallgatókba, mint a riportalany szőrmentén megfogalmazott válasza. Az utóbbi két eset egyébként azon ritka panaszok közé tartozik, amikor nem "jobbról" panaszolják be a közszolgálati médiát. Ez a két panaszos a Horn-kormányt, illetve a belügyminisztert igyekezett megvédeni abban az időben, amely utóbb e kormány utolsó fél évének bizonyult.

            A szerkesztői autonómia elismerésének tekinthető az az ORTT-határozat is, amely - a pb döntését felülvizsgálva - nem marasztalta el a Magyar Rádiót, amiért egy parlamenti vitanapról tudósítva a kormánypártok véleményét bővebben, az ellenzékét "önkényes kivonatolásban" ismertette. Az ORTT egyetérteni látszott a panaszossal és a panaszbizottsággal. A nap parlamenti eseményeinek vizsgálata nyomán megállapította ugyanis, hogy a Krónika tudósításai tartalmazhattak volna mást is, mint amit a tudósító elmondott, de aztán úgy értelmezte a médiatörvényt, hogy ez nem elég az elmarasztaláshoz: "A műsorszolgáltatóknak ennek [ti. a médiatörvény 3. § (1) bekezdésének] alapján joguk van arra, hogy meghatározzák a hírértékkel bíró események körét, valamint a tudósítások részletességét."[11]

            Arra is van újabb példa a pb gyakorlatában, hogy a médiatörvény sokat emlegetett, a sokoldalú tájékoztatásról szóló passzusa nem azt jelenti, hogy mindig, minden egyes álláspontot ismertetni kell. Amikor a sokat szereplő erőműpárti csoport, a Reális Zöldek Klub egy, a mohi erőművel foglalkozó műsorral szemben emelt kifogást, a pb ezzel az indokolással utasította el a panaszt: "A kifogásolt műsorban kétségkívül nem kerültek megszólaltatásra a beruházásban érdekelt szlovák állami, illetve gazdasági szereplők képviselői, de ez teljességgel elfogadható műsorszerkesztési gyakorlat egy Zöld hírek című műsor esetén, melynek kiemelt célja a hazai környezetvédelmi mozgalmakról szóló tudósítások közlése (...) Az eljáró tanácsnak egyébként is tudomása van arról, hogy a magyar műsorszolgáltatók rendszeresen tájékoztattak a vitatott kérdésekben szignifikánsan megnyilatkozó szlovák álláspontokról - erre maga a műsor is utalt."[12] A pb állásfoglalása tehát újabb adalék ahhoz az állandó értelmezési kérdéshez, hogy az eltérő álláspontoknak ugyanabban a műsorban kell-e megjelenniük vagy elég, ha a műsorok folyamában észszerű időn belül egymást követik a vélemények. A szóbanforgó esetben a pb-nyilatkozat szövegéből kiérezhető, hogy az eljáró tanács tagjai is túlzottnak találhatták a panaszos kukacoskodását - bár dicséretes buzgalommal tartották magukat a tőlük megszokott jogászi alapossághoz: "A panaszos által képviselt Reális Zöldek Klub a kérdéssel kapcsolatban álláspontként csak azt tudta megfogalmazni, hogy nézete szerint a mohi atomerőmű, mint beruházás kiváló, jó dolog. Ezen álláspontot némiképpen árnyaltabban az elmúlt időszakban számtalanszor hallhattuk különböző hírműsorokban a szlovák kormány, a szlovák energetikai hatóságok, illetve a beruházók részéről (...) Ami a panasz második felét illeti, miszerint a szóban forgó riport népek elleni uszításra, illetve gyűlöletkeltésre is alkalmas lenne, a Panaszbizottság eljáró tanácsa teljességgel megalapozatlannak tartja. A szóban forgó riportban kizárólag a kivitelezés trehányságára, silányságára, illetve rossz minőségére vonatkozóan hangzott el értékítélet, ugyanakkor viszont említés sem történt arról, hogy a kivitelezést, beruházást kik valósították meg, mely személyek, nemek, népek, nemzetek, a nemzeti, etnikai kisebbségek, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport valósította volna meg a beruházást."

            Nem marasztalta el a pb a szerkesztőket akkor sem, amikor egy gyakori panaszosnak a választási kampány idején nem tetszett egy hírműsor. "Való igaz, hogy a szóban forgó hírnek volt némi propaganda felhangja, ez azonban nem véletlen, hanem következik a választási események logikájából. Nyilván minden párt igyekszik magáról a legvonzóbb képet kialakítani, és ezen keretek között így járt el a Magyar Szocialista Párt a szóban forgó kampányesemény kapcsán. Ez azonban nem kifogásolható."[13]

 Zuhanás

            Érdekes sorozat volt, amikor a pb néhány héten belül ötször is foglalkozni kényszerült a Krónika tőzsdei tudósításaival. A kifogásolt műsorok nyolc nap leforgása alatt hangzottak el, a választás két fordulója között, amikor a budapesti értéktőzsdén estek az árfolyamok, és ezt annak a bizonytalanságnak lehetett tulajdonítani, amely az - akkor még csak sejthető -  választási eredménnyel függött össze. A pb különféle összetételű eljáró tanácsai különféle döntéseket hoztak. Az időrendben első állásfoglalás elmarasztalta a Magyar Rádiót a tárgyszerű, kiegyensúlyozott tájékoztatás sérelmében. "A szóban forgó hírműsor e sérelmeket azzal valósította meg, hogy a déli híradásokban kiemelt helyen foglalkozott a Budapesti Értéktőzsde aznapi árfolyammozgásaival, és ennek keretében értelmezhetetlen, zavaros, egymásnak ellentmondó, mindezek alapján pánikkeltésre alkalmas, hírt és kommentárt egymástól szét nem választó módon adott tudósítást. A jogsértés súlyát fokozza jelen esetben az, hogy az ilyen, szakmailag inkorrekt hírszerkesztési gyakorlat alkalmas lehet közvetlen nemzetgazdasági károkozásra azzzal, hogy direkt módon befolyásolhatja a hírműsorok elhangzása utáni üzletkötések alakulását a tőzsdén, továbbá alkalmas lehet a választói magatartás befolyásolására is a két választási forduló között. Általánosságban is indokoltnak tartja az eljáró tanács annak megfontolását, hogy a jövőben a tőzsdezárás előtt aznapi árfolyam-alakulásokról a hírműsorok lehetőleg ne adjanak tájékoztatást."[14]

            Nos, ez magas labda volt, a Magyar Rádió nem is habozott leütni. A jogorvoslati kérelemhez csatolta a tőzsde ügyvezető igazgatójának levelét, amely szerint "egyébként sem gondoljuk, hogy a Budapesti Értéktőzsde által bárkinek átadott információknak a tőzsdei kereskedési idő alatt történtő nyilvánosságra hozatala 'közvetlen nemzetgazdasági károkozásra' alkalmas lenne, sőt (...) a befektetők információhoz juttatásának megkönnyítése számunkra is elsődleges feladat. A tőzsdei információkhoz való hozzáférés a befektetők számára egyébként is megoldott a kereskedési idő alatt. Ezt szolgálja a televíziós csatornák teletext szolgálata, valamint az interneten is elérhető olyan honlap, amelyen a kereskedési idő alatt folyamatosan követhető a tőzsdei árfolyamok alakulása. A nemzetközi gyakorlatban is előfordul, hogy televíziós csatornák élőben közvetítik a tőzsdei kereskedést, bár meg kell jegyeznünk, hogy ezek általában kereskedelmi és nem közszolgálati csatornák."

            Ettől függetlenül, az előző döntés után néhány nappal egy másik eljáró tanács ugyancsak elmarasztalta a Krónikát, amiért egy tőzsdei szakértőt megszólaltatva "egyoldalúan tájékoztatott a tőzsdei folyamatokról".[15]

            Egy harmadik eljáró tanács viszont egy másik Krónikát ért panasz nyomán kevésbé volt szigorú: "...azt állapította meg, hogy a magyarországi országgyűlési két választási forduló közötti időszak alatt a Budapesti Értéktőzsdén tapasztalható változásokról, ármozgásokról adatokat ismertetve és általános - a nyugati demokráciákban is tapasztalható - tőzsdei tendenciákról számolt be a műsorszolgáltató. A műsorban  sem kormánypárti, sem ellenzéki pártokat érintő elfogultság nem volt tetten érhető".[16]  (Tudni illik, hogy a panaszbizottsági ügyek átfutási ideje miatt a szóbanforgó Krónika készítői nem ismerhették az előbbi két döntést, hiszen azok néhány héttel később születtek, vagyis nem arról van szó, hogy a pb állásfoglalásait megszívlelve gyorsan "megjavultak".)

            Ugyanezekben a napokban megint másik eljáró tanács elé került egy hasonló kifogás, amelyben azonban nem találta "a tényszerű tájékoztatás követelményének megsértését", és a panaszt e szavakkal utasította el: "A panaszos által felvetett észrevétel legfeljebb stilisztikai kifogásként állná meg helyét, miszerint a 'kevésbé zuhan' és az 'enyhén csökkenő árak' megfogalmazás között valóban mutatkozik bizonyos árnyalatnyi eltérés, amelyekkel kapcsolatos állásfoglalás kialakítása azonban a Panaszbizottságnak nem feladata."[17] Amikor pedig ugyanennek a panaszosnak a másik kifogását kellett elbírálni, a pb önnön dugájába dőlt. A panaszos azt sérelmezte, hogy az áresések után a Déli Krónika bezzeg nem számolt be arról, hogy az árfolyamok újból emelkedő tendeciát mutatnak. Mivel azonban nemrég kétszer egymás után is megszületett az a pb-állásfoglalás, hogy délben nem kellene az árfolyamokkal foglalkozni, ezt a politikailag talán elítélendő mulasztást a pb nem szankcionálhatta: "Ezen határozatokban kifejtett elvekből következően az eljáró tanács a jelen ügyben is csak egyetérteni tud azzal, hogy a kifogásolt hírműsor sem adott tudósítást a zárást megelőzően az árfolyam alakulásáról."

            Ugyancsak a legutóbbi választási kampány kényes időszakára esett, hogy tekintélyes külföldi lapokat is bepanaszoltak, méghozzá sikerrel. Az egyik esetben a Frankfurter Allgemeine Zeitung írásáról volt szó, és a pb döntéséből egyértelműen kiderül, hogy bár a tudósító a német lap cikkét ismertette, a pb nem a tudósító munkáját, hanem az általa ismertetett véleményt, vagyis az FAZ kommentárját minősítette úgy, hogy megsértette a magyar médiatörvényt. Figyelemreméltó az is, hogy a pb manipulációs lehetőségnek minősítette, hogy "a műsorvezető a tekintélyelvűség[et] kihasználva fontosnak tartotta elmondani, hogy egy vezető konzervatív sajtóorgánum véleménye hangzik el"[18], és ez a vélemény pártolja a magyar szocialistákat.

Vélemények idézőjelben

A pb és a Magyar Rádió jogi vitája e sorok írásakor még eldöntetlen aról, hogy egy-egy vitaműsorban (tehát nem hírműsorban) hogyan és milyen véleményeket kell ismertetni. Az álláspontok ütköztetésére a pb egy gyakori ügyfele, Pós Péter, az Érdekvédők Polgári Közösségének (egy száz alatti taglétszámú és a panaszügyeken kívül máshonnan alig ismert szervezetnek) ügyvezető titkára szolgáltatott alkalmat. Azt kifogásolta, hogy egy külpolitikai műsorban, a hallgatói telefonos kérdéseket is lehetővé tevő Interurbánban a NATO-csatlakozásról szólva a Külügyminisztérium álláspontját népszerűsítették. A pb ezzel egyetértett. Figyelmet érdemel az indokolás, a műsor elemzése a pb eljáró tanácsa által. A műsor vendége a Külügyminisztérium szóvivője volt. A pb szerint "a műsorszerkesztés fonáksága folytán ezek a [hallgatói] 'vélemények' a szakértőként szereplő szóvivő véleményének minél pozitívabb, szakszerűbb és erőteljesebb megfogalmazását tették lehetővé és hallhatóvá. Dr. Szentiványi Gábor külügyi szóvivő által manifesztáltak szakszerűségéhez és minőségéhez képest a hallgatói vélemények természetszerűleg rendkívül messze voltak attól a szinttől, amelyen a hivatalos szakértő megszólalt, éppen szakképzettségénél és beosztásánál fogva egészen más szférában mozgott természetszerűleg, mint a 'hallgatói vélemények'. Ily módon a 'hallgatói vélemények' kontrasztként szerepeltek a műsor szerkezetében a műsorszerkesztés 'szakmai' igyekezete folytán." Sőt: "...az 'ellenvélemények' NATO ügyben a Panaszbizottság eljáró tanácsának megállapítása szerint csupán arra szolgáltak, hogy a műsor szakértője a NATO tagság népszerűsítésének hivatalos álláspontját minél pregnánsabban képviselhesse".[19]

            (Azt, hogy a "hallgatói vélemények" és az "ellenvélemények" idézőjelben szerepelnek a pb állásfoglalásában, nyilván az indokolja, hogy az eljáró tanács megjegyezte: többségében a NATO-csatlakozás melletti vélemények kaptak helyet, ami pedig az ellenvéleményeket illeti, fent látható, hogy azoknak a hasznáról is megvolt az eljáró tanácsnak a maga véleménye - vagyis mintha sem ezek, sem azok nem is lettek volna igazi vélemények. De hogy egy másik mondatban mit sejtet ez az idézőjel: "a műsorszerkesztés 'szakmai' igyekezete" - ezt nem tudhatjuk.)

            A pb a médiatörvény 4. § (1) bekezdésére hivatkozott. Ez így szól: "A közérdeklődésre számot tartó hazai és külföldi eseményekről, vitatott kérdésekről a tájékoztatásnak sokoldalúnak, tényszerűnek, időszerűnek, tárgyilagosnak és kiegyensúlyozottnak kell lennie". És bár ebben a bekezdésben (amelyet teljes egészében idéztem) nem szerepel, a pb - mintegy a törvényt értelmezve - megállapította: ennek "nemcsak a műsorszolgáltatás egészére, hanem természetszerűleg egy adott műsorra vonatkozóan is maradéktalanul meg kell valósulnia". A Magyar Rádió ezzel szemben arra hivatkozva kért bírósági jogorvoslatot (ennek elbírálása e sorok írásáig még nem történt meg), hogy a sokoldalú, tárgyilagos és kiegyensúlyozott tájékoztatás követelménye csak a műsorfolyam egészére vonatkoztatva vizsgálható. Ennek alátámasztására a Rádió egy bekezdéssel tovább olvasta a médiatörvényt. A 4. § (2) bekezdésében az áll: "a műsorszolgáltatásban közzétett műsorszámok összessége, illetőleg ezek bármely tartalom vagy műfaj szerinti csoportja nem állhat párt vagy politikai mozgalom, illetve ezek nézeteinek szolgálatában". Hasonlóképpen értelmezhető a 23 § (3) bekezdése is, amely a műsorszámok és nézetek sokszínűségéről szól.

            Nem kevésbé érdekes az a műsorelemzés, amelyet ugyancsak Pós Péter panaszára, ugyancsak a NATO-csatlakozással kapcsolatban egy olyan tévéműsorról készített a pb, amelyben szintén megszólalhattak az egyszerű polgárok. A műsorvezető a pb szerint a NATO-csatlakozás határozott hívének mutatkozott, ám "erőszakolt, agresszív" magatartása az ellenkezőjére fordult: "ezen magatartása a helyszínen a vitában résztvevőkben mérhető nemtetszést váltott ki, hogy a NATO-csatlakozást ellenzők véleménye emocionális indíttatásból is oly mértékben került megfogalmazásra, hogy ez vezetett ahhoz, hogy a műsor kiegyensúlyozottsága nem szenvedett csorbát."[20] Végső soron tehát a pb igazat is adott a panaszosnak meg nem is - ebből a nem volt erősebb, és a pb elutasította Pós Péter panaszát, hiszen az elemzés tanúsága szerint a NATO-csatlakozás elleni vélemények hangsúlyosan kifejezésre jutottak, még ha a pb szerint a műsorvezető szándéka ellenére is.

            A NATO-csatlakozásról tartott népszavazás kampánya egyébként is sok panaszra adott okot. A panaszbizottság - egy ismert civil szervezet, az Alba Kör beadványa nyomán -elmarasztalta az Magyar Televízió Atlanti Expressz című műsorának adásait, arra hivatkozva, hogy az első három részben a sorozat kizárólag pozitív tényeket közölt Magyarország NATO-csatlakozásáról,  nem mutatta be az ettől eltérő kisebbségi véleményeket, és ezzel megsértette a gyakran idézett elvet a sokoldalú, kiegyensúlyozott, elfogultságmentes tájékoztatásról. A pb szerint a műsorszolgáltató jogsértést követett el azzal is, hogy a műsorkészítéshez elfogadta a Külügyminisztérium 9 millió forintos támogatását, annak ellenére, hogy a médiatörvény kimondottan tiltja az ilyen jellegű műsorok támogatását.

            Ha már a pb műsorelemzéseiből idéztünk, idekívánkozik még egy. A pb elutasította azt a beadványt, amely kifogást emelt egy reggeli tévéműsorral szemben. A panaszos szerint a műsorvezető gúnyos arccal jelentette be, hogy a gazdák gyakran elállták már Európa útjait "nem sok sikerrel". Az eljáró tanács azzal utasította el a panaszt, hogy a műsorvezető gesztusainak tartalma a műsor egészének tartalmi összefüggéseiből nem állapítható meg.

A bíróság dönt

A pb és a műsorszolgáltatók, pontosabban a Magyar Rádió közötti vitás ügyek közül talán a legnagyobb feltűnést és ennek megfelelő sajtóvisszhangot azok az esetek keltették, amelyben a panaszosok két ismert személyiség, Bolgár György és Hofi Géza szereplését bírálták. A Bolgár György vezette élő telefonos műsor, a "Beszéljük meg!" két ügye bíróság elé is került, és a két, meglehetősen hasonló ügyben két, meglehetősen eltérő elsőfokú bírósági ítélet született. Mindkét esetben a betelefonálók jobboldali politikusokat bíráltak,és a kifogás mindkét esetben az volt, hogy a műsorvezető nem utasította vissza kellő eréllyel ezeket a nézeteket.

            A bíróság előtt a Rádió mindkétszer arra hivatkozott, hogy műsorszolgáltatóként meg kell adnia a lehetőséget az állampolgárok szabad véleménynyilvánításához, persze az alkotmányosság keretei között. Ennek egyik fóruma a "Beszéljük meg!". A Rádió azt az álláspontot képviselte, hogy a műsorvezető éppen azzal sértette volna meg a törvényt, ha állást foglalt volna vagy helyesbíteni próbálta volna a betelefonáló által mondottakat.

            Kétségkívül nemcsak nálunk, hanem külföldön is igen fontos, ám normatív szabályokkal egyszer s mindenkorra eldönthetetlen kérdés, hogy meddig terjednek a véleményszabadság határai. A bíróságok nálunk is olyan alapjognak tekintik a szabad véleménynyilvánítást, amely csak nagyon nyomós indokkal korlátozható. A politikusok jó hírnevének védelme nem tartozik egyértelműen az ilyen korlátozó tényezők közé, egyszerűen szólva a magánemberekhez képest a közszereplőknek többet kell eltűrniük, ha nem is bármit.[21] A szóbanforgó esetben pedig a műsornak nyíltan vállalt célja, hogy - afféle Hyde parkként, bár a műsorvezető irányításával -  a ritkábban szóhoz jutó közembereknek, polgároknak adjon szót közéleti ügyekben. Korlátok itt is vannak, lehetnek, és ezeknek elhelyezése nem egyszerű döntés, bár az időközben elkészült Közszolgálati Műsorszolgáltatási Szabályzat is kötelezi erre a műsorkészítőket: "Olyan élő műsorszámokban, amikor hallgatói telefonhívásokat kapcsolnak be, (...) Szükség esetén a műsorkészítőnek fel kell hívnia a figyelmet más álláspontokra, és határozottan fel kell lépnie a törvényt vagy a személyiségi jogokat sértő kijelentésekkel szemben".[22]  A törvénysértés megállapítása azonban még utólag sem egyszerű. Ezt mutatja a bírák eltérő ítélete.

            Az időrendben első ítélet[23] lényegében elfogadta a Rádió érvelését. Az indoklásból idekívánkozik egy hosszabb, ám elvi jelentőségű rész.

     "Az adott műsorral kapcsolatban a bíróságnak abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a telefonáló szabad véleménynyilvánítását korlátozhatja, vagy köteles korlátozni a felperes [a Magyar Rádió] a fenti jogszabályok [a médiatörvény] keretei között.

     Az alkotmánybíróság a véleménynyilvánítás és a sajtószabadság körében számtalan határozatban kifejtette, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett szerepe van az alkotmányos alapjogok között. Anyajoga többféle szabadságjognak, az úgynevezett kommunikációs alapjogoknak, amelyből eredő külön nevesített jog a sajtószabadság, amely felöleli valamennyi médium sajtószabadságát, továbbá az informáltsághoz való jogot, az információ megszerzésének szabadságát is. Ezért a véleménynyilvánítás szabadsága alkotmányos határait úgy lehet meghatározni, hogy azok a véleménynyilvánító személy alanyi joga mellett a közvélemény kialakulásának, illetve szabad alakításának a demokrácia szempontjából nélkülözhetetlen érdekét is figyelembe vegyék. A politikai berendezkedésre és értékrendre, a demokratikus jogállamiságra, az emberek egyenlőségére, egyenlő méltóságára valamint a diszkrimináció tilalmára vonatkozó alkotmányos érdekek szabják meg a véleménynyilvánítás és a sajtószabadság határait. Ezek a határok azt jelentik, hogy a véleménynyilvánításhoz való jognak csak kevés joggal, az előbbiekben feltüntetettekkel szemben kell csak engednie, és csak ebben a körben lehetséges a véleményszabadságot korlátozó megszorításokat alkalmazni. Az alkotmánybíróság számos határozatában kifejtett álláspontból következik az, hogy a szabadság különleges védelmet követel akkor, amikor közügyeket, a közhatalom gyakorlását, a közfeladatot ellátó, illetve a közéletben szerepet vállaló személyek tevékenységét érinti a kifejtett vélemény. (...) a szabadság megilleti az olyan gondolatokat is, amelyek sértőek, meghökkentőek, vagy akár aggodalmat kelthetnek, amelybe beletartozik az is, hogy a kritika megengedhetőségének határai a közéletben szereplő személyekkel szemben tágabbak, mint a magánszemélyek tekintetében. (...)

     A bíróság megállapította, hogy ezeket [a médiatörvényben meghatározott] kereteket a telefonáló nem lépte túl, következésképpen a felperesnek, illetve a műsorvezetőnek sem kellett a hallgatói véleményt korlátoznia."

            Végül a bíróság azt is értelmezte, hogy a médiatörvénynek az ORTT által felhozott paragrafusa kevésbé alkalmazható azokra a műsorokra, amelyekben a hallgatók mondhatnak véleményt: a "tárgyilagos és kiegyensúlyozott tájékoztatás követelménye betartása elsősorban azokban a műsorokban számonkérhető, amelyek tartalma a műsorszolgáltató munkatársainak tevékenységén alapul."

            A második ítélet[24] ugyancsak figyelembe vette az Alkotmánybíróság határozatait, és azt sem vonta kétségbe, hogy a telefonos műsornak megvannak a maga sajátosságai: "a műsor hallgatói véleményekből és a műsorvezető arra adott válaszaiból építkezik. Tartalmát az éppen telefonáló és a műsort vezető véleménye határozza meg." Az elé kerülő műsor szóbanforgó részletét azonban a bíróság úgy értékelte, hogy túlmegy azon a határon, amelyet a műsor jellegének és a alkotmánybírósági határozatoknak a figyelembevételével is még megengedhetőnek lehet minősíteni.

     "A bíróság úgy látta, a telefonáló hölgy és a műsorvezető dialógusát hallgatók egyenlőtlen küzdelem fültanúi voltak. A műsorvezető mindvégig higgadt, véleményt megfelelő irányba terelni igyekvő meggyőzést megkísérlő próbálkozása ellenére ugyanis a telefonáló egyre durvább kijelentésekre ragadtatta el magát.

     A kívülálló számára így a beszélgetés érzékelhetően úgy jelent meg, a telefonáló nem a kulturált vitatkozás módszerét követi, hanem a műsorvezető reagálását bátorításként fogja fel. A beszélgetés ezen sajátos íve miatt - noha annak tartama [a műsorban szokásos 7-8 perccel szemben] csupán mintegy két percig tartott - a bíróság jogi megítélése szerint korábban szükségessé tette volna a kijelentések egyértelmű visszautasítását, korrigálását."

            Mindebből a bíróság - ismét hivatkozva az Alkotmánybíróságnak a véleménynyilvánítás szabadságáról szóló határozatára - erre a következtetésre jutott: "a műsor egésze, annak kicsengése túllépett azon az érzékeny határon, melyet a véleménynyilvánítás szabadsága megenged".  

            Mondanunk sem kell: a kulcsszó éppen ez a bizonyos érzékeny határ. Nem vitás: valóban érzékenységet követel annak eldöntése, aminek eldöntésében - megengedve bár, hogy két eset sohasem teljesen azonos - a bírák sem teljesen egységesek. Mindannyian tudnánk felidézni vagy legalábbis elképzelni olyan eseteket, amikor bíróért, cenzorérért, szájkosárért kiáltanánk valamely sértő, szélsőséges vélemény hallatán. Bejáratott demokráciákban azonban talán ritkábban kerülne bármilyen ítélőszék, panaszbizottság vagy bíróság elé annak eldöntése, hol húzódnak a véleményszabadság határai. A mai Magyarországon azonban - ahol még az is megesett, hogy önkényuralmi jelképek tiltott használatáért nem párt ellen, hanem egy vendéglő kissé polgárpukkasztó dekorációja miatt indult volna eljárás, vagy akadt politikus, aki karikatúra miatt perelt, ráadásul sikeresen egy vicclapot, miközben előfordul, hogy nyíltan újfasiszta szervezeteket nem korlátoz a rendőrség vagy a bíróság - ez a vita még korántsem mondható eldöntöttnek. Mutatja ezt például a "gyűlöletbeszédről" folytatott, néhány évvel ezelőtti sajtóvita, amelyben jórészt liberálisok vitatkoztak liberálisokkal, és bizony eléggé máshol vonták meg a szólásszabadság határait[25]. Más persze a sajtóvita, és megint más a polgári peres eljárás.

            Az ORTT és a Magyar Rádió egy további peres ügyében a bíróság felemás ítéletet hozott, mondhatni, kitérő választ adott. Pedig sajtónyilatkozataiban mindkét fél precedens-értékű döntést várt volna. Arról volt szó, hibát követtek-e el a szerkesztők, amikor nem adtak hírt az MDF vezetőinek és az Európai Unió nagyköveteinek 1997. februári találkozójáról. A pb szerint nem, az ORTT (vagyis a panaszügyekben mintegy másodfokon eljáró testület) szerint viszont igen. Hogy miért, arról Révész T. Mihály ORTT-elnök így nyilatkozott a Magyar Narancsnak: "A hírnek van egy generális definíciója, ami mindegyik közszolgálati műsorszolgáltatóra érvényes. Ha ezt a találkozót egy másik hírszerkesztő hírnek tartotta, akkor ugye valamelyikük inkompetens".[26] (Révész arra célzott, hogy ugyanerről az eseményről a Magyar Televízió és a Duna TV hírt adott, és ez szerepet játszott a panaszbizottsági eljárásban is.) Az újságírókban ennek nyomán óhatatlanul felvetődő kérdésre azonban Révész néhány nappal később a Világgazdaságban nemmel válaszolt: "A testület nem egységesített és nem unalmas közszolgálati csatornákat szeretne látni Magyarországon."[27]

            A Rádió a bíróság előtt azt adta elő, hogy a médiatörvény "nem tartalmaz olyan rendelkezést, mely kötelezően meghatározná a műsorszerkesztési elveket". Ez már csak azért is figyelemreméltó, mert nem sokkal a vitatott ORTT-döntés után egy másik ORTT-határozat majdnem pontosan ugyanezt tartalmazta Révész T. Mihály elnök aláírásával: "A Testület álláspontja szerint a műsorszolgáltató szerkesztői szabadságának körébe tartozik, hogy a rendelkezésére álló híranyagok közül melyiket választja."[28] Az MDF-EU ügyben azonban az ORTT a bíróság előtt is tartotta magát ahhoz, hogy törvénysértés történt. A vita a bírósági keresetekben akörül bontakozott ki, hogy a Rádió szerint, ha elfogadnánk az ORRT értelmezését, amellyel a két említett tévére hivatkozva marasztalta el a Magyar Rádiót, akkor "annak megállapítása, hogy mi tekinthető hírnek, illetve mi bír hírértékkel, nem a műsorkészítő, illetve műsorszolgáltató feladata lenne, hanem egyes műsorszolgáltatók előzetes egyeztetésének eredménye". (Vagy - ezt már mi tesszük hozzá rosszindulatúan - annak az eredménye, hogy mindegyik műsorszolgáltatóra nézve ugyancsak előzetesen megállapítanák, pardon: egyeztetnék valahol, hogy mi számít hírnek és mi nem.) Az ORRT viszont arra hivatkozott,hogy "éppen a többi eseményt és egyéb körülményeket vizsgálva jutott arra a következtetésre, [hogy] felperes törvényben előírt kötelezettségét nem teljesítette". És miután vitatott döntése saját álláspontjának utólagos beolvastatása volt, hozzáfűzött még valamit, ami a kétségkívül a pb és az ORTT idevágó tevékenységének olyan alapkérdése, amelyre még visszatérünk: "az utólagos reparáció a műsor-készítői szabadságot nem sérti".

            Az ítélet azonban nem foglalt állást e kérdésekben. Formai okra hivatkozva bújt ki az érdemi állásfoglalás alól. Megállapította, hogy az eredeti panaszos, az Érdekvédők Polgári Közössége (mint ezt később látni fogjuk) nem is lett volna jogosult panasszal élni, ezért az ORTT-nek érdemi elbírálás nélkül el kellett volna utasítania.

            A peres ügyek közül említésre érdemes az is, amely akörül forgott, hogy egyetlen szó miatt elmarasztalható-e a külföldi tudósító a kommentártilalom megsértésében.[29] Az 1996. októberében elhangzott tudósítás első mondata így szólt: "Ha Jasszer Arafat abban reménykedik, hogy az amerikai elnökválasztás után Washington nagyobb nyomást gyakorol majd Izraelre a palesztin követelések elfogadása érdekében, mint most, téved - üzenték Denis Rosson, a közel-keleti tárgyalások amerikai közvetítőjén keresztül Washingtonból a palesztin vezetőnek tegnapi, kairói színjátéka után, amikor azt igyekezett elhitetni az újságírókkal, hogy ismeretlen és elfogadhatatlan a számára bemutatott izraeli Hebron-terv." A panaszos, egy százhalombattai lakos, a "színjáték" szót kifogásolta, mert meg nem engedett kommentárnak minősítette. Az ügy a pb és az ORTT döntése után a bíróságra került, mert a Magyar Rádió egyrészt vitatta, hogy a panaszos egyáltalán jogosult volt a panasz előterjesztésére (a Rádió ezt persze nem úgy fogalmazta meg, hogy miért egy százhalombattai polgárnak kell megvédenie Jasszer Arafatot egy tel-avivi rádiótudósítótól), másrészt arra, hogy nem volt szó kommentárról, hiszen a "színjáték" szó tényközlés volt. A tudósítás további részéből kiderült ugyanis, hogy Arafat egy olyan javaslatot nevezett ismeretlennek és elfogadhatatlannak, amelyről saját munkatársai korábban már nyilatkoztak, méghozzá nem is teljesen elutasítóan. A bíróság a Rádió álláspontját nem utasította el teljesen, de végeredményben elmarasztalta a tudósítást:

     "A tudósító által használt szó 'színjáték', amelynek tartalmát később más szavakkal kibontotta, azt a magatartást jellemezte, amellyel a palesztin vezető az ismeretes tényekkel szemben azt akarta a reá jellemző vérmérséklettel elhitetni, hogy számára ismeretlen és elfogadhatatlan a terv. Mivel a magatartás a sérelmezett szó használata nélkül is kifejezhető volt, ezért pejoratív tartalmat nyert a 'színjátéka' kifejezés használata. A használt szó a tudósításban értékítélet volt, amely a hírmagyarázat körén kívül esik, ezért tilalmazott."

            A jogi vagy általában a hivatalos nyelvben az ebből kiolvasható elv természetesen minden nehézség nélkül követhető. Ismertetni kell a tényállást, és nem kell olyan szavakat használni, amelyek a tények puszta ismertetésén túlmennek -, akkor sem, ha történetesen a szavak, amelyek kicsúsznának a szánkon, megfelelnek a tényeknek. Az újságírásban ez az eljárás ugyanakkor nem mondható szokásosnak. A kommentártilalom mellett szólnak ugyan érvek, de minden egyes szót e szempontból megvizsgálni meddő igyekezetnek és az újságírói gyakorlatban aligha végrehajtható vállalkozásnak tűnik. Ha következetesen végigvinnénk, akkor olyan mélységekbe küzdenénk le az újságírást, amelyhez foghatóval a magyar közönség (az NDK-beli vagy romániai nézőktől és hallgatóktól eltérően) az utóbbi évtizedekben nem találkozhatott, hacsak Orwell regényében, az "1984"-ben nem. A bíróság maga is érezhette, hogy a gyakorlat más, mert a panaszt végül így utasította el:

     "A tudósítás tárgya nem tartozik és nem tartozott Magyarország egész lakosságát foglalkoztató társadalmi kérdések közé, ezért a bíróság a továbbiakban azt vizsgálta, hogy a szó használata súlyosan sértette-e a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményét. (...) megállapította, hogy a tudósítás szövegében használt tiltott szó nem tette az egész tudósítást kiegyensúlyozatlanná, elfogulttá, tényszerűtlenné; következésképpen súlytalan, olyan, amely a kifogást és a panaszt nem alapozza meg."

            Valóban: ez lehet a helyes minősítés. Ez az egész ügy súlytalan.

 Ki panaszkodhat?

A médiatörvény - a benne szereplő gumiszabályok egyikeként - nem fejti ki, hogy vajon ki tekintendő érintettnek, vagyis ki élhet panasszal. Ennek tulajdonítható, hogy miközben a pártok által hivatalosan jegyzett panaszok száma csökkent, a magánszemély panaszosok sok esetben láthatólag egy hozzájuk közel álló szervezet nevében (vagyis nem saját, személyes érintettségük okán) tettek panaszt. Volt eset, amikor a pb - talán azért is, hogy valamelyest eltorlaszolja a panasz-áradataot - igyekezett ragaszkodni ahhoz, hogy fogadatlan prókátorok ne zavarják, máskor viszont az érintettség meglehetősen tág értelmezéséhez folyamodott.

            Magáról az elvről a pb egyik tudós tagja, Horányi Özséb így értekezett: "Szerencsésebb volna az olyan szabályozás, amelynek értelmében bárki tehet panaszt, állampolgári jogon. Ha a véleménynyilvánítás nem korlátozható, illetve csak nagyon körülhatárolt körben korlátozható emberi jog, akkor nehezen védhető, hogy egy adott műsorral kapcsolatban miért csak az érintett panaszolhat, s miért nem bárki. Mindazonáltal szólnak gyakorlatias ellenérvek is a mellett, hogy ne legyen a potenciális panaszttevők előtt szélesebbre tárva a kapu. Az egyik legfontosabb ezek közül talán az, hogy ezzel elsősorban az instabil személyiségű, esetleg instabil társadalmi státussal bíró emberek kerülnének csupán könnyebb helyzetbe. Joggal lehetne tartani attól, hogy nem a panaszok száma volna több, hanem a panaszkodások száma növekedne."[30] 

            Ezeket az aggodalmakat látszik alátámasztani, hogy a Magyar Rádió első 131 panaszbizottsági ügye közül 51 eset, vagyis jóval több mint az egyharmada két szorgos panaszostól, Pós Pétertől és Juhos Lászlótól származik, ha pedig Schreiber László 7 és Velkei Árpád 4 ügyét is hozzászámoljuk, a pb rádiós állásfoglalásainak kis híján a felét ez a maroknyi, de kitartó csoport alapozta meg. Pós Péter egy kis szervezet, az Érdekvédők Polgári Közössége nevében, majd egy, a felhatalmazását vizsgáló bírósági ítélet után inkább csak egyszerű magyar honpolgárként írja leveleit. Juhos László a Reális Zöldek Klub nevű, elsősorban vízlépcső-, gátépítés- és szlovákbarátságával feltűnő, magát a környezetvédőkhöz soroló szervezet első embere. Schreiber László végig magánemberként, Velkei Árpád inkább a Független Népképviseleti Szövetség aktivistájaként jegyezte beadványait.

            A Reális Zöldek Klub, ha tehetné, szélsőséges módszerektől sem riadna vissza, hogy a másként gondolkodókat elhallgattassa. Egy rádióműsorral kapcsolatban elnökük, Juhos László egyebek közt ezt írta:

     "(...)a közszolgálati műsorszolgáltató ne adjon olyan politikusoknak szereplési lehetőséget, akik megelőzően a hágai ítélettel meghagyott létesítmények lebontásáért szálltak síkra ... képviselő úr 1992-ben a vízlépcsőre kötött 1977-es SZERZŐDÉS felbontása mellett foglalt állást, tevékenységével hozzájárult az 1992. XL. törvény előállásához, amelyet a hágai Nemzetközi Bíróság ítélete semmisnek nyilvánított és a magyar törvényhozást - ... képviselő úr működése miatt is - exlex állapotba helyezte (...) szeretném ha Felelős Szerkesztő úr a Reális Zöldek kérésének helyt ad, a közszereplésből zárjuk ki azokat, akik alkotmány ellenesen ténykednek."

            Egy másik panaszos hosszabb levelének néhány sora érzékelteti, hogy a panaszbizottságnak nem lehet mindig könnyű dolga:

     "Számomra úgy tűnik, hogy ezek az emberek - Szárszó ide vagy oda - nem értenek a demokratikus 'szép szó'-ból, s csak a demokratikus jogrend enyhe vagy méginkább erős kényszereinek hajlandók engedelmeskedni. Ezért is tájékoztattam már az Önökhöz írt első levelemmel egyidőben a Nemzetiségi Ombudsmant és a Legfőbb Ügyészt. Mint alábbi levelemből kitűnik, az ORTT-nek egy külön levélben javasolni fogom a rádió elnökének leváltását. (...) Valamint - s ez lelkemnek különösen fontos! - [a Rádió elnöke] ne feledkezzen meg Hofi Gézától megkérni bujtatott reklámjának díját. Az illető jó csávó, a sajtótájékoztatón is csinált egy kis reklámot a szinházának, és sűrű nyelvcsapásokkal igyekezett benyalni magát a rádiónkba. Itt ilyen jól fizetnek, vagy az illető haverjai erőltetik ennyire a szereplését?"

            Szintén inkáb pamflet, mint hivatalos panasz benyomását kelti, ráadásul már-már önnön paródiájának minősíthető az az eset, amelyben a pb kisebbségnek minősítette és megvédte - a fejfájósokat.[31] A panaszos, Pós Péter azt kifogásolta, hogy egy, a fejfájásról szóló riport után az a Pa-Dö-Dő-szám hangzott el, amelynek refrénje így szól: "fáj a fejem, nem tudom, hogy mit akarok, hülye vagyok egészen". A rádiós gyakorlatban ezt poénzenének hívják, ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy viccesnek kell lennie, hanem azt, hogy a zeneszám címe vagy szövege valamilyen módon rímel az előtte elhangzottakra, mintegy csattanóként lezárja az előző anyagot. Többnyire persze ez a csatttanó igyekszik humoros lenni. Hogy az adott esetben ez sikerült-e, annak megítélése ízlés dolga, és "egyéb panasz" gyanánt kétségkívül a pb elé kerülhet. Paródiává azért válhatott, mert a mai magyar közélet közhelyeinek manapság szokásos kiforgatásával a panaszos kisebbségvédőként tüntette föl magát. Egy rövid részlet a Rádióhoz írott leveléből:

     "A sértés által érintettek [ti. a fejfájósok] az ország népességének 5-10 %-át is kiteszik, lakossági arányuk meghaladja a legnagyobb létszámú nemzetiség-etnikai kisebbségekét is.

     Vannak ugyan olyanok, akik azt képzelik, hogy a másság tiszteletének már-már kultikus kényszerdivatából előbb-utóbb államvallást csinálhatnak (hogy azután a magukat ma még többségnek és normálisnak hívők érezzék kisebbségben magukat), de remélem a Magyar Rádiónál olyan érzelemszegénynek csak óriási jóhiszeműséggel minősíthető, az elemi társadalmi normákat szándékosan romboló emberszabásúak nem szólhatnak bele a műsorszerkesztésbe, akik a fájdalomtól gyakran gyötört embertársaik gúnyolásától tudnak csak élvezethez jtuni.

     Hiszem tehát, hogy a sértés nem volt szándékos, de ez nem adhat teljes felmentést a törvénysértés elkövetése alól"

            A pb lényegében csatlakozott a panaszos véleményéhez, és idézőjelben bár, de maga is "kisebbségnek" minősítette, s e minőségében megvédte a fejfájósokat. A Pagoda kérdésére, hogy "Pillanatig sem volt az az érzésük, hogy ezzel a némiképp groteszk üggyel nevetségessé teszik a Panaszbizottság munkáját, s netán magát a médiatörvényt?", az eljáró tanács elnöke, Mátyus Hajnalka ügyvéd, egyértelmű nemmel válaszolt.

             A pb alighanem megkímélhette volna magát a groteszkké válás gyanújától, ha úgy döntött volna, mint egy korábbi ügyben, amikor szintén az került elé, hogy egy mai magyar könnyűzenei szám (amelynek szövege a panaszos szerint szélsőséges volt) mit keresett a rádióműsorban. Akkor a pb elutasította a panaszt, nem foglalt állást olyasmiben, ami ízlés dolga, mondván: "Minden műsor maga szabja meg értékét az által, hogy milyen színvonalú, milyen tartalmú témát választ, tesz a műsor tárgyává, és arról milyen minőségű, mennyiben a hallgatók számára élvezettel fogyasztható - jóízlésű vagy nem -  műsor készül."[32]

            Hogy mi kell az érintettséghez, vagyis ahhoz, hogy valaki a médiatörvény értelmében sérelmet szenvedőként panaszt adhasson be - abban nincs egységes iránymutatás. Akad olyan pb-állásfoglalás, amely így szól: "A panaszos nyilatkozata alapján az eljáró tanács a panaszost hallgatóként érdemben érintettnek tekintette a műsorszolgáltató által elkövetett jogsértés vonatkozásában".[33] (A jogsértés az volt, hogy a panaszos és a pb szerint egy választási műsorban a műsorvezető az egyik párt oldalán vett részt a vitában.) Ez az általános definíció azt jelenti, hogy bármely hallgató érintettnek érezheti magát bármely műsor hallatán, és joggal fordulhat a panaszbizottsághoz. Így látta ezt egy hónappal később egy részben eltérő összetételű eljáró tanács is, megállapítván, hogy ha a műsorszolgáltató megsérti a médiatörvény által előírt kiegyensúlyozott tájékoztatást, az már önmagában olyan sérelem, amely megalapozza, hogy bárki a panaszbizottsághoz forduljon.[34] Máskor a pb kényesebbnek mutatkozott. Amikor arról volt szó, hogy a Krónikában pontatlanul hangzott-e el valami a villamosenergia-felhasználással kapcsolatban, ezt olvashattuk a pb nyilatkozatában: "... az ügyben való érintettségét a következőkkel támasztja alá: ő energetikai szakmérnök, valamint tagja az Energiagazdálkodási Tudományos Egyesületnek, a Magyar Energetikai Társaságnak, valamint a Magyar Elektrotechnikai Egyesületnek...Az eljáró tanács szerint a panaszos érintettségére vonatkozó érvelése bár emberileg értékelhető, de ebben az ügyben nem volt helytálló, hiszen az eredeti panaszt [egy] társadalmi szervezet nevében terjesztette elő. Ugyanakkor az eljáró tanács megjegyzi, hogy a panaszos ide vonatkozó előadása az ő érintettségét más ügyben, egyéb feltételek esetén megalapozhatja".[35]

            Másképp vizsgálta ugyanezt a bíróság. Amikor egy másik ügyben az eredeti panaszt az Érdekvédők Polgári Közössége terjesztette be (erről az ügyről, az MDF-vezetők és az EU-nagykövetek találkozójának híréről más összefüggésben már szóltunk), a bíróság először is megállapította, hogy a panaszos "nem képviselője a kifejezésre nem juttatott álláspontnak"[36]. Magyarán: nem képviseli sem az MDF-et, sem az Európai Uniót. Ez pedig nemcsak azért fontos, mert a médiatörvényből - a bíróságnak a panaszbizottságétól láthatólag eltérő értelmezése szerint - ez következik, hanem azért is, mert "ellenkező értelmezés a személyesen érintett jogait sértve, szándéka ellenére tenné lehetővé az általa nem kívánt publicitást." Vagyis a bíróság úgy látta, hogy ha - mondjuk - az MDF vagy az Európai Unió valamiért nem kívánt a panaszbizottsághoz fordulni, akkor a Polgári Érdekvédők Közössége se legyen fogadatlan prókátoruk. A bíróság megvizsgálta azt is, hogy ha a Közösség nem a kifejezésre nem juttatott álláspont képviselője, akkor tekinthető-e sérelmet szenvedettnek. Erre is nemleges volt a válasz, miután a Közösség alapszabálya "nem tartalmazza sem azt, hogy a [médiatörvény] sérelmének feltárását feladatkörébe vonja, sem azt[, hogy] a konkrét, egyedileg megnevezhető sérelmet szenvedett hiányában, vagy helyette gyakorolja-e kifogás útján igényérvényesítési jogát." Hogy ezt tapintatos elutasításnak tekintsük-e, avagy burkolt tanácsnak az alapszabály kiegészítésére, azt legfeljebb egy későbbi bírósági ügy kapcsán tudhatnánk meg. Mindenesetre az ítélet után változott Pós Péter a panaszbeadványokban ügyvezető titkárból egyszerű magyar honpolgárrá, akinek - mint a pb fentebb idézett állásfoglalásaiból láttuk - gyakorlatilag korlátlan joga van bepanaszolni a kiegyensúlyozott tájékoztatás sérelmét és más médiatörvény-sértéseket.

            A pb a maga nemében (tudniillik az államigazgatási szervek körében) egyedülálló módon olyan döntéseket is hoz, amelyek ellen nincs jogorvoslat. Legalábbis a pb szerint. A dolog abból ered, hogy a pb a panaszosok többségének szemében alapesetnek számító helyzeten, a politikailag kiegyensúlyozott tájékoztatás megsértésén kívül "egyéb", a médiatörvény által közelebbről meg nem határozott ügyekkel is foglalkozik. Sőt, az is jórészt a saját döntésére van bízva, hogy mit sorol ide. Az ilyen ügyekben viszont saját ügyrendje alapján olyan döntéseket (például "nyilatkozatokat") hoz, amelyek nem minősülnek közigazgatási határozatnak, és ezért ezek ellen kizárja a jogorvoslatot. Nyilván azért, mert ilyenkor szankciót sem rendel el, tehát úgy véli, hogy nincs mi ellen fellebbezni. Ez azonban nem egészen így van. Mivel az ORTT a műsorszolgáltatók felügyeleti szerve, ő maga és panaszbizottsága befolyásolja a műsorszolgálatókat. A pb például azzal, ha szankció nélkül ugyan, de elítéli valamely műsort. Ha a rádió vagy tévé nem szeretné ehhez tartani magát, nyilván fellebbeznie kell. Így aztán marad a bíróság, hiszen az alkotmány mellett az államigazgatási törvény is úgy szól, hogy mindenkit megillet a jogorvoslat joga.

A brit példa

A már idézett Horányi Özséb megállapítja: "A törvény (...) korlátozza a panaszolható tényállásokat, érzékelhetően a lehetséges funkciók közül csak a tájékoztatással kapcsolatban gondolkozik olyan tényállásról, amely panasz tárgya lehet. (...) mindazonáltal lehet a szórakoztatás és a szocializációs esemény is diszfunkcionális úgy, hogy a panaszolásával egyet lehetne érteni".[37] 

            A lehetséges tényállások lehetséges kezeléséhez egy adalék a brit példa. A Broadcasting Standards Commission (BSC) kétféle típusú panaszt különböztet meg (és mindkettőt másképp is kezeli). A rádióban és televízióban szokásos ízlésbeli normák megsértését (erőszak bemutatása, szex, csúnya beszéd, szerencsétlenségek kezelése) bárki felpanaszolhatja. A tisztességes tájékoztatás szabályainak megsértése ellen viszont csak az tiltakozhat, aki közvetlenül érintett. Nem lényegtelen, hogy a tisztességes tájékoztatás sérelme Nagy-Britanniában korántsem azt jelenti, amit nálunk, vagyis nem azt, hogy valamilyen politikai vélemény nem hangzott el, valamelyik párt vagy szervezet háttérbe szorult, hanem az a fairness, amelyről szó van, azt jelenti, hogy senkinek a személyiségi jogait vagy üzleti hírnevét nem szabad megsérteni.

            A BSC egyik legutóbbi jelentésében[38] a panaszok között egyáltalán nem találunk politikai jellegűt. A panaszok jóval nagyobb része foglalkozik azzal, hogy megsértette-e egyik-másik műsor a jó ízlés normáit, és jóval kevesebb a fairness sérelmével. Nézzük, mit értenek odaát ez utóbbin, a tisztességes tájékoztatás sérelmén.

            Egy tévéműsorban, amely a hegymászás veszélyeire hívta föl a nézők figyelmét, a nemzeti park őre - nem szándékosan, de mégis igaztalanul - olyan színben tüntette fel az egyik szereplőt, mintha tapasztalatlan hegymászó lenne.

            Egy fogyasztóvédelmi műsornak alapos oka volt, hogy egy autó kormányszerkezetének hibáival foglalkozzék, és az autógyár panaszával ellentétben a  riporteri módszerek sem adtak alapot az elmarasztalásra, de a műsor eltúlozta a műszaki hiba súlyát.

            Egy hírműsor arról számolt be, hogy kijátsszák az élőállat-kiviteli szabályokat. Egy konkrét esetben azonban megalapozatlanul állította egy állatorvosról, hogy nem vizsgálta meg alaposan a bárányokat.

            Egy riportműsor rossz színben tüntetett fel egy lakásépítő céget, azt sugallva, hogy a házak hibásak, mert nem megfelelően töltötték fel a talajt az építkezés előtt.

            A mi panaszbizottságunk gyakorlatában elenyésző az ilyen jellegű, valamint a jó ízlés megsértését feszegető panasz. (Leginkább főműsoridőben reklámozott intimbetétekről és effélékről van szó.) Boldog Anglia! Vajon nálunk miért ennyire fontos a politikusok komfortérzete és miért nem zavar szinte senkit, ha a riportalanyok személyiségi jogait megsértik (nem pusztán annyira, hogy tapasztalatlan hegymászóként mutatják be őket) vagy sok az erőszak, netán sértőek a tréfák?

            A két bizottságból nemrég egyesített Broadcasting Standards Commission egyik elődje (mégpedig az, amelyre akkor a panaszoknak az a fele jutott, amely a jó ízlés sérelme ellen tiltakozott), az igen hasonló nevű Broadcasting Standards Council néhány évvel ezelőtt vette a fáradságot, és elemzést készíttetett a panaszkodók profiljáról.[39] Meg kell jegyeznünk persze, hogy miután a brit panaszok, mint láttuk, nem politikai jellegűek, az összehasonlítás a mi viszonyainkkal eleve sántít.

            A vizsgált másfél év több mint kétezer levele alapján a BSC által felkért független szakértő azt állapította meg, hogy a panaszosok 88 százaléka csak egy panaszt nyújtott be, és mindössze 1,6 százalék volt gyakori panaszosnak nevezhető, miután három vagy annál több panaszt nyújtott be. A nagy mintában ez már 30 panaszos, de az arányokat tekintve a britek nem rúghatnak labdába a mi Pós Péterünk vagy Juhos Lászlónk mellett. Az is különbség, hogy az ottani panaszosok szinte mindegyike, 98 százaléka, magánemberként és nem valamely szervezet tagjaként írt levelet.

            Nem meglepő, hogy a panaszosok közül sokan, ha már tollat ragadtak, a rádió és tévé színvonalának hanyatlását emlegették. Így tett a levélírók negyede. Sokan elvárták volna, hogy ha már a kereskedelmi csatornák nem is, de a BBC különösen magas színvonalú műsort sugározzon. A csalódott nézők és hallgatók magát a BSC-t is bírálták, amiért nem tesz rendet a rádióban és a tévében.

Damoklész kardja

A pb valójában fogatlan oroszlán. A bíróságtól, a rendőrségtől, vagy bármely más hatóságtól alapvetően különbözik abban, hogy panaszügyekben semmiféle büntetési, megtorlási vagy akár megelőzési lehetőség nincs a kezében. Eltérően például attól, hogy gazdasági jellegű ügyekben, például a reklám-szabályok megsértése esetén az ORTT pénzbüntetést szabhat ki és megtilthatja a további szabálysértést, vagy attól, hogy a frekvenciaengedélyben foglaltak megsértése esetén az ORTT különféle büntetésekkel sújthatja a rádiókat vagy tévéket, a pb vagy az ORTT nem alkalmazhat kézzelfogható szankciókat az egyes műsorok vagy újságírók ellen benyújtott panaszoknál. A legmesszebb akkor mehet, ha rosszalló véleményét beolvastatja az elmarasztalt rádióban vagy tévében - aminek persze meglehetősen korlátozott a hatása. Tudni kell azt is, hogy mindig a műsorszolgáltatót, vagyis az intézményt marasztalják el, és nem személy szerint a műsorkészítőket. (Ami azt is jelenti, hogy a szerkesztőnek vagy műsorvezetőnek nem is kell, ugyanakkor nem is szabad megvédenie magát. Ha a műsorkészítő nem fogadná el saját intézményének taktikáját, sajátmaga nem szállhat harcba igazáért a panaszbizottság előtt, legfeljebb ettől függetlenül, mondjuk személyiségi jogainak védelmében mehet a bíróságra.)

            Mindez nem jelenti azt, hogy a műsorszolgáltatók (vagyis a pb eddigi gyakorlatában elsősorban a Magyar Rádió és a Magyar Televízió) nem vennék komolyan a pb-t. Az, hogy vitás esetekben a bíróságig is elmennek, jól mutatja, hogy a formálisan mégoly hatástalan elmarasztalást sem tekintik súlytalannak, és az esetek többségében igyekeznek megvédeni maguk és munkatársaik tekintélyét. Nyilván mindenki érzi, hogy ha nem jár is érzékeny büntetéssel, nem lenne kellemes, ha bármelyik rádióról vagy tévéről, bármelyik műsorról az a kép maradna meg, hogy nem tájékoztat tisztességesen.

            A műsorkészítők feje fölött persze Damoklész kardjaként ott lebeg, hogy ha műsoruk túl gyakran kerül a pb elé, ha túl gyakran marasztalják el őket, akkor ez kimondva vagy kimondatlanul ok lehet arra, hogy munkahelyükön is éreztessék velük a következményeket. Ilyen eset - legalábbis bizonyíthatóan - eddig nem történt, de az aggodalom talán nem alaptalan, ha azt látjuk, hogy a pb ügyei között nagy arányban képviseltetik magukat olyan panaszosok, akik jobboldali nézetek híveinek mutatkoznak, és akadnak szinte kampányszerűen bepanaszolt műsorkészítők vagy műsorok.

            Időzzünk el egy kicsit a már többször említett, "utólagos reparációnak" minősített szankciónál, az elmarasztaló álláspont beolvastatásánál. Itt eljárásjogi kételyek is előkerülnek. Vegyük például azt az esetet, amikor az ORTT elmarasztalta a Magyar Rádiót, amiért nem adott hírt az MDF vezetőinek és az EU-nagyköveteknek a találkozójáról. A rövid elmarasztaló közlemény közzétételére e szavak kíséretében kötelezte a Rádiót: "A határozat ellen közigazgatási úton fellebbezésnek nincs helye, felülvizsgálatát a kézhezvételtől számított harminc napon belül lehet kérni a bíróságtól. A határozat jogorvoslatra tekintet nélkül végrehajtandó."[40] Azóta tudjuk, hogy a bíróság nem az ORTT-nek adott igazat, vagyis a közlemény beolvasásával a Rádió olyan hibáját ismerte el, amelyet el sem követett. Miféle "ítélet" az, amely már "jogerőre emelkedése" előtt végrehajtandó? Erre a Fővárosi Bíróság válaszolt nem sokkal korábban, 1997 áprilisában, amikor a Magyar Televízió kérésére felülvizsgálta az ORTT egyik határozatát, és úgy foglalt állást, hogy a testület elmarasztaló döntését nem kell azonnal közzétenni a kifogásolt tévéműsorban, ha azt az érintettek bíróságon megtámadták.[41] Akkor azonban a Magyar Rádió mégis "jól viselkedett", és beolvasta a közleményt.

            A törvényalkotói szándék persze sejthető. A gyors közzététel célja az lenne, hogy ha egy rádió visszaélt fölényével, akkor minél hamarabb elégtételt szolgáltasson, még az előtt, hogy a hallgató elfelejti, mi történt, hiszen tudjuk, hogy Magyarországon évekig is eltarthat, mire a bíróság kimondja a végső szót. Csakhogy a szándék így is csupán illúzió. Maga a pb és az ORTT sem elég gyors. Mire a Rádió 1997. május 2-án közzétette a közleményt, több mint két hónap telt el a február 29-i[42] "mulasztás" óta.

            Ehhez képest zavarba hozza a pb a műsorszolgáltatókat azzal is, hogy egyes döntéseit vagy 48 órán belül végre kell hajtani vagy 48 órán belül meg kell fellebbezni. Érdekes helyzet adódik, ha pénteken délután kézbesítik a döntést és vasárnap délutánig marad idő a rádióban vagy tévében a cselekvésre.

Pártok vagy polgárok?

Nem a pb tehet arról, hogy a médiatörvény sokkal inkább a pártok, és sokkal kevésbé a polgárok érdekeit igyekszik érvényesíteni, aminek egyik jele, hogy a törvény a panaszügyek közül lényegében csak a kiegyensúlyozott tájékoztatás sérelmét nevesíti. Ezt pedig - a többszáz panaszügy tanúsága szerint - nagyon sokszor arra szűkítik le, hogy valamelyik politikai erő háttérbe szorult. Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy a sok panaszügy között szép számmal akadnak olyanok, amelyekben a pb - ha időnként fenntartásokkal is, de - megvédi a szerkesztői szabadságot, a műsorkészítői függetlenséget. Kérdés, hogy ezentúl ezek az esetek szolgálnak-e precedensként vagy inkább azok, amelyek politikai egyoldalúság vádjával elmarasztalták egyik-másik műsort. A médiatörvény szellemének az előbbi felelne meg, de a törvény betűje - a maga gumiparagrafusaival és egyoldalúságaival - az utóbbihoz is kellő táptalajt ad. Könnyen előfordulhat, hogy a politikai légkör változásai, a pártpolitikai erőviszonyok módosulásai még jobban a politikai szerepvállalás, a központi sajtóirányítás felé lökhetik a pb tevékenységét.

            A pb politikai jellegét az is erősítheti, hogy a médiák szakmai színvonalával, az újságírói etikával sem jogi korlátainál, sem tagjainak többé-kevésbé érvényesülő pártpolitikai hátterénél és jogászi beállítottságánál fogva nemigen foglalkozhat. A polgárok személyiségi jogainak, jó hírnevének védelme pedig szinte szóba sem került, márpedig a pb csak azt vizsgálhatja, amit benyújtanak neki. Viszonylag jelentéktelen kategóriát képviselnek a reklámok vagy a műsorszerkesztési ügyek miatt benyújtott panaszok. Marad tehát a politikai szerep. Jó esetben a pb ezt előbb-utóbb talán következetesen úgy fogja értelmezni, hogy ha hibáik miatt indokolt esetben elmarasztalja is a műsorkészítőket, megvédi őket a politikai befolyásolástól. Ez azonban az eddigi tapasztalatok alapján nehéz, mert a panaszáradat, a maga sok kicsinyes és elfogult támadásával túl sok lehetőséget ad arra, hogy valami hibát mindenképpen találni lehessen. Bár cenzúrát emlegetni mindenképpen téves lenne, hiszen a pb csak utólag intézkedik, a mai magyar viszonyokban még mindig nem elképzelhetetlen  a pártállami időkből ismert módszer: olyan légkört kell teremteni, hogy az újságírók előre tisztában legyenek a következményekkel, és lehetőleg úgy viselkedjenek, ahogy a politika elvárja. Ebben mellesleg a "központi" rádió és tévé mellett részesülhetnek a kereskedelmi adók is, hiszen a pb és az ORTT hatásköre rájuk is kiterjed, még ha eddig a gyakorlatban a kifogások túlnyomó része a közszolgálatiakra vonatkozott is.

Igaz, ez a "tájhivatalos" módszer a maga Tájékoztatási Hivatalával már a 80-as években sem működött tökéletesen, és a következményeket ismerjük.

in: A nyilvánosság rendszerváltása, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1998.