A keresztapa énekel

Jágó sárga csíkos napozóágyban hever. Cassio, színes ingben, felgyűrt szárú világos farmerben és strandpapucsban szintén a medence partján pihen. A swimming poolnál koktélokat kínálnak az uraknak, a medence túlsó partján a kórus csinosabb hölgytagjai bikiniben sétálgatnak. Így zajlik az élet a napfényes Cipruson. Jágó amúgy többnyire elegáns öltönyben, csinos selyem mellényben és maffiózó külsejét hangsúlyozó napszemüvegben mutatkozik.

A három berlini operaház közül a legtekintélyesebb múltúban, a Staatsoperben vagyunk, a rendező Jürgen Flimm, a zenei vezető és a karmester Daniel Barenboim. A díszlet nem mondható hagyományosnak, leginkább egy gáztartály és egy szállodai átrium keresztezéséből jöhetett létre. A színpad gyakran olyan neonszínekben játszik, amelyek inkább videoklipet, mint klasszikus operát idéznek. A harmadik felvonás végén, az állami fogadáson eluralkodó zűrzavarban Cassio leül Otelló főnöki íróasztalához, a mobiljáról fölhív valakit, majd sietve távozik. Ez azonban nem sokat változtat a végkifejleten - amelyről így még jobban látszik, hogy manapság bármelyik krimi-szerző jobban ügyelne a részletekre. Szegény Desdemonát már rég megfojtották az ominózus sállal, amikor magához tér és még énekel egy kicsit. Nehezen értelmezhető viszont, vajon mi rejlik amögött, hogy a szerelemféltésből elkövetett gyilkossághoz Otelló nem a megszokott tengernagyi uniformisban jelenik meg, hanem túlméretezett kendőt tesz a fejére, és ezáltal a balsorsú mór leginkább palesztin terroristának látszik.

A berlini közönség nem fogadta osztatlan tetszéssel a rendezői felfogást, a premieren többen nagy zajjal adtak hangot elégedetlenségüknek. Itt bizony komoly dilemmával kerülünk szembe. Újságíró kollégáim, akikkel együtt voltunk a Staatsoper vendégei, szintén békétlenkednek. Az egyikük bizony még ma is szeretne meghatódni az érzelmes történet láttán és hallatán. Másikuk azt panaszolja, hogy ilyen szokatlan külsőségek mellett nem tudja komolyan venni az operát. De vajon manapság, a videoklipek korában lehet-e még komolyan venni Otelló, Desdemona és Jágó történetét? Eltekintve persze a zenei teljesítménytől, amelyet a berlini kritikusok többsége komolyan nagyra értékelt. Amikor az előadás szünetében az intendánstól, Georg Quandertől érdeklődtem, ő azt mondja, hogy valóban az említett dilemmával küzdenek. És ha a szokatlan rendezést választják, akkor ettől azt várják, hogy a fiatalabb közönséget is jobban az operába tudják csábítani. Könnyen lehet, hogy az intendánsnak ezt a véleményét támasztja alá a Staatsoper Otellójának befejezése is. A gonosz Jágót hiába leplezik le, az öltönyös, napszemüveges keresztapa az utolsó akkordok közben lesétál a színpadról a nézők közé, majd a bal első zsöllye ajtaján át csöndben kimegy a folyosóra. Mintha csak egy néző lenne. Tudják, az az ellenszenves típus, aki az előadás vége előtt elsiet, hogy előbb érjen a ruhatárhoz. Hát, ilyen pasasok vannak köztünk a nézőtéren.

2001. április


Ehhez kapcsolódik: következő cikk
vissza az étlaphoz