Tökéletes hangzás

A berlini filharmonikusokat Wilhelm Furtwängler vezényli. A helyszín: a berlini dóm, az időpont: 1944/45 tele. A film színes, szélesvásznú, a hang tökéletesen megfelel a mai mozik technikájának. Így kezdődik Szabó István új filmje, a Furtwängler-ügy, amelyet Torontó után februárban a berlini filmfesztiválon mutattak be. Azt persze mindenki látja és hallja, hogy nem eredeti Furtwängler-felvételről van szó. De ha belegondolunk, nem is olyan magától értetődő, hogyan lehet olyan Furtwängler-koncertet varázsolni a mai mozivászonra, amely a mai mozinéző kényes igényeit is kielégíti, ugyanakkor a vájtfülű zenekritikusok sem kapják fel csalódottan a fejüket. A film berlini bemutatója utáni sajtóértekezleten elhangzott, hogy meghallgatták ugyan a korabeli Furtwängler-felvételeket, de a film céljaira technikailag használhatatlannak minősítették őket. Új Furtwängler-felvételeket kellett tehát csinálni. De hogyan? Az egyik kérdés, hogy kik játsszák el a filmen a filharmonikusokat. Egy berlini újság dicsérőleg említette, hogy Szabó István nem vidéki zenetanárokat szerződtetett statisztának, és még csak nem is a rendőrség zenekarát kérte föl. A felvételhez nem kisebb zenekar, mint a berlini állami opera zenekara állt rendelkezésre. Mivel a 40-es években még több volt az idős zenész, meghívták a zenekar nyugdíjasait is. A gyakorlott társaság egyúttal órákat adott a Furtwänglert alakító svéd színésznek, Stellan Skarsgĺrd-nak, hogy hogyan kell vezényelni. A filmbéli látvánnyal tehát nem volt semmi baj. Hátra volt még a hangzás. Ebben a berlini állami opera karmestere, Daniel Barenboim segített, kivételes művészi alázattal. Mivel a mai zenekarok gyorsabban játszanak, a felvétel úgy készült, hogy vezénylés közben Barenboim az eredeti Furtwängler-felvételt hallgatta fülhallgatón, és ennek megfelelően dirigált.

De Szabó István filmje persze nem zenetörténeti mű - ahogy az Oscar-díjas Mefisztó témája sem a színháztudomány volt. Az alapkérdés mindkét filmben ugyanaz: a művészet és a politika viszonya, az értelmiség magatartása a diktatúrában. A különbség talán az, hogy a színészhez képest a karmester tevékenysége távolabb áll a politikától. Maga Furtwängler is erre hivatkozik a filmben: ő csak zenélni akart, a kulturális értékeket megőrizni. Ez nem a filmben és az alapjául szolgáló színdarabban hangzik el, ez így volt a valóságban is. A német sajtóban helyenként fölidézték a karmester valódi történetét - és, akárcsak a filmben, a valóságban sincs egyértelmű válasz arra, miért maradt Furtwängler szinte végig a náci birodalomban. A visszaemlékezések azt mutatják, hogy Furtwängler a valóságban ugyanolyan bizonytalan volt, és végül ugyanúgy becsukta a szemét a szomorú valóság előtt, mint a filmben. 1934-ben még Európa-szerte feltűnést keltett azzal, hogy egy újságcikkben nyilvánosan bírálta a nácikat, és amikor ezért Goebbels egy másik újságcikkben megtámadta, akkor Furtwängler tiltakozásul lemondott tekintélyes tisztségeiről. Ám 35-ben már azt írta egy folyóiratban, hogy sajnálja korábbi cikkének politikai következményeit. Attól fogva Furtwängler nyilvános ellenállása arra korlátozódott, hogy nem köszönt karlendítéssel, és nem vezényelt náci ünnepségeken, csak azoknak az előestéjén. És - ahogy a figyelemre méltó kettősség Szabó István filmjéből is kiderül - Furtwängler azokban az években zsidó zenészeket is mentett és a náci birodalom majdhogynem állami zenésze is volt. Mind a mai napig nem lehet egészen pontosan tudni, mi lehet az oka annak, hogy neki sokkal kevésbé bocsátottak meg, miközben nagy vetélytársa, a nála fiatalabb Herbert von Karajan könnyedén átcsusszant a fiatal német demokráciába, pedig - Furtwänglertől eltérően -Karajan tagja volt a náci pártnak.

2002. március


Ehhez kapcsolódik: következő cikk
vissza az étlaphoz