Nem mindenki csinálja így

"Tessék mondani, Hawaii-ból várnak vendéget ma este?" - kérdezte a berlini Staatsoper előcsarnokában a mögöttem álló gyanútlan operakedvelő a jegyszedőktől, amikor meglátta a virágfüzéreket a barátságos fiatalok nyakában. "Nem, hanem virág-gyerekek vagyunk" - hangzott a válasz, hűen az előadás szelleméhez. Az Unter den Lindenen az új Cosí fan tutte az 1970-es években játszódik. Ugye emlékeznek? Hippik, virág-gyerekek, "flower power", "make love not war"... Ez volt az az idő, amikor Nyugaton a szabad szerelem hívei szembeszálltak a polgári erkölccsel, ez volt az az idő, amikor a lányok nyilvánosan elégették a melltartójukat. Mikor is játszódhatna máskor a "Szerelmesek iskolája", a Cosí fan tutte?

Az ötlet Németország legnépszerűbb filmrendezőnőjétől, a 46 éves Doris Dörrie-től származik. Filmjeiben és könyveiben eddig is férfi és női dolgokkal foglalkozott, vígjátékai szívügyek körül forogtak. Operát most rendezett először, a zene rejtelmeibe a Staatsoper zeneigazgatója, Daniel Barenboim vezette be. Az előadás fergeteges siker, a színpadon zajló komédiázástól alig lehet a zenére figyelni. Szinte hihetetlen, hogy Lorenzo da Ponte szövegkönyvét szinte érintetlenül hagyva milyen színjátékot kanyarít Doris Dörrie a szerelmi vágyak és csalódások történetéből.

A történet egy repülőtéren kezdődik. Az öltönyös, nyakkendős fiatal menedzserek, Guglielmo és Ferrando ott kötik meg az ismert szerelmi fogadást főnökükkel, Don Alfonsóval. A további helyszín egy türkiz fürdőszobás, narancssárga telefonos, piros televíziós, kockalámpás családi ház, a garázsban egy nápolyi rendszámú Fiat 128-assal, amelyet természetesen egy NDK-ból ittmaradt homokszínű Lada alakít. A két unatkozó nővér chips-et rágcsál és tévét néz. Különösen jól mutat Dorabella, amint tyúklábmintás ruhájában a tyúklábmintás heverőn unatkozik. Aztán a szeretett ifjakat felsőbb parancs szólítja el. Az érzékeny búcsú picit másképp zajlik, mint ahogy Mozart elképzelte: miközben Guglielmo az öreg Fiat motorháztetején még egyszer megpróbálja magáévá tenni az ő Fiordiligijét, addig Ferrando lerántja a cipzárat Dorabella tyúklábmintás ruháján, és az előbukkanó melltartóra felírja nevének kezdőbetűjét, egy nagy F-et. Ez a második felvonásban még fontos szerepet játszik majd. De a háttérben begördül a hatalmas csapatszállító repülőgép, a Cosí légitársaság gépe, és a két ifjú távozik. Önök persze tudják, hogy az ifjak visszatérnek, de nem tudják, hogyan. Az olasz szövegkönyvben törökök, a korabeli német fordításban albánok szerepelnek, de Doris Dörrie és Daniel Barenboim Cosí-jában két hippi jelenik meg a kert alatt. Guglielmo hosszú hajjal, raszta-frizurában, Ferrando pedig hosszú prémes kabátban, Che Guevarás trikóban.

Ez lehetne puszta geg is, de ha a rendezőnőre hallgatunk, több ennél. Doris Dörrie szerint a 70-es években volt az utolsó olyan idő, amikor egyáltalán szóba kerülhetett a Mozart óta időszerű ellentét a hagyományos, polgári, álszent felfogás és a szerelmi ügyekben a fiatalok által olyannyira áhított szabadság között. Manapság - mondja a rendezőnő -, amikor azt látom, hogy nagymamák is ott vannak a Love Parade-on, nyilvánvalónak tartom, hogy a hagyományos viselkedés és a másság konfliktusa már nem létezik. Tehát: vissza a 70-es évekbe. Az idegenek éppen felbukkantak, hogy meghódítsák a két nővért. Az operabarátok nyilván emlékeznek arra a jelenetre, amikor Guglielmo arról énekel, milyen szép a szemük, az orruk, a lábuk, milyen jó az alakjuk, de olyan férfi-sztriptízt még nem láthattak, amelyben Guglielmo - Berlinben szerencsére fiatal és jó alakú bariton alakítja - alsónadrágig vetkőzve támasztja alá mondandóját. Az igazán erotikus jelent azonban az, amikor a második felvonásban Guglielmo elcsábítja barátja szerelmét, Dorabellát. Az enyelgés közben Guglielmo lehámozza a melltartót Dorabelláról. Csekély változtatás ez Lorenzo da Ponte szövegkönyvén. Az eredetiben a Ferrandót ábrázoló képecske kerül a csábító kezébe, most Berlinben viszont a Ferrando által megjelölt melltartó az, emlékszünk még rá az első felvonásból. Képecske helyett melltartó - ez az a szerelmi jel, amely felnyitja Ferrando szemét.

Ezek a konfliktusok már a marijuana enyhe füstjében zajlanak: a második felvonás kerti ünnepségét hippik népesítik be, a párok annyira egymásba gabalyodnak, amennyire csak operaházi statiszták ezt megtehetik, és közben a háttérben füvet szívnak. A filmrendező Doris Dörrie koncepciója egyébként is az volt, hogy az opera legyen olyan, mint a mozi, legyen olyan természetes, mint az élet. Dörrie aligha áll egyedül azzal a véleményével, hogy a mesterkélt, a pózoló opera nehezen viselhető el. A berlini Cosí fan tutte-ban be lehet látni a konyhába és a fürdőszobába is, a szereplők fogat mosnak, a nők szendvicset készítenek a frontra induló szeretteiknek, majd kimennek a kertbe sövényt nyírni, ami már csak azért is praktikus, mert ahányszor csak valaki öngyilkos akar lenni vagy meg akar ölni valakit szerelmi ügyekből kifolyólag, és ez a Cosí-ban elég gyakran előfordul, akkor kéznél van a kerti olló. Amit azért mégis másképp forgatnak az énekesek, mint hagyományos operákban a tőrt.

Végül, mint tudjuk, senki sem hal meg, mindenki gazdagabb lesz sok tapasztalattal, és a szerelmesek is egymáséi lesznek - mellesleg megint csak a szokványostól eltérően a fináléban nem két, hanem három pár tagjai borulnak egymás nyakába. A szövegkönyv réseit kihasználva a rendező Despinát Don Alfonsónak adja.

Doris Dörrie, a filmrendező, eleinte azzal nyugtatta magát, hogy nagy baj nem lehet, ha ő elrontja a rendezést, még mindig ott van Mozart. A mozitól eltérően - fejtegette Dörrie -, ha rossz a rendezés, az operában hátra lehet dőlni, és élvezni lehet a zenét. A botcsinálta operarendező aggodalmai alaptalannak bizonyultak. Egyik kritikusa ezt írta: a rendezés olyan színes volt, hogy a közönség szinte észre sem vette Mozartot.

2001. szeptember