HVG 2000. szeptember 9.

Panelgondok a volt NDK-ban

Rombol-lak

A volt NDK-ban sorra bontják le a hetvenes évek gigantikus lakásépítési programja jegyében felhúzott, ám mára elnéptelenedett és lerobbant panelvárosokat. A szerző e sajátos lakásprogram megvalósulásának volt szemtanúja a keletnémet olajvegyészet egykori fellegvárában, Schwedtben.

SCHWEDT -- A panoráma nem éppen festői, csak a városszéli mezőt látni, de azért az ember szívesen kikönyököl az ablakba. A betonpárkányra a gondos lakó márványmintás tapétát ragasztott. Látszik, hogy nagy becsben tartotta otthonát. Mára azonban a lakásból nem maradt más, mint a puszta betonfalak és a párkányon a tapéta. Hogy milyen katasztrófa tette lakatlanná a házat? A rendszerváltás és a német egyesítés. Az NDK olajvegyészetének egykori fellegvárában, az Odera menti Schwedtben a panelház, amelynek csupasz falai között külföldi tudósítóknak mutatták be az újfajta keletnémet lakásproblémát, azóta a föld színével egyenlő, és erre a sorsra jut vagy jutott egyedül ebben a városban 2700 lakás. A Német Szocialista Egységpárt nyolcadik kongresszusán, 1971-ben nagy lakásépítési programot határoztak el, és 1990-ig 200 milliárd NDK-márkát költöttek körülbelül egymillió házgyári lakás építésére. Most nagyjából ugyanennyi lakás áll üresen a volt NDK területén. Ennek több oka is van. Az egyik az, hogy a gazdaság nagy szerkezeti átalakulásával rengeteg munkahely megszűnt, főképp a Schwedthez hasonló, mesterségesen felpumpált iparvárosokban. A keletnémet tartományok gazdaságilag lerobbant részein 20-25 százalékos a munkanélküliség. Ezekről a helyekről a fiatalabbak még most, a német egyesítés után egy évtizeddel is nyugatra mennek munkát keresni: a keleti tartományokban élők száma 1,4 millióval csökkent 1990 óta. Az NDK tervgazdálkodói például Schwedtben 2000-re majdnem 60 ezer lakossal számoltak, ezzel szemben tavaly alig több mint 40 ezer ember élt itt. A helyi házkezelőség - amely tulajdonosa és fenntartója is a paneltelepnek - már az „egyet fizet, kettőt kap” akcióval is próbálkozik: egy panellakás béréért kettőt nyitnak össze az érdeklődőknek, de az üres házakat így sem lehet megtölteni bérlőkkel. Ha Schwedtben nem is, de sok más városban súlyosbítja a helyzetet, hogy a német egyesítés után a bonni kormány igen nagyvonalú adókedvezményekkel és más támogatásokkal ösztönözte a keleti újjáépítést. Így aztán a beruházók függetlenítették magukat a piaci realitásoktól, és sorra építették az új, illetve renoválták a régi lakásokat. Az eredmény: a fordulat óta 800 ezer új lakás épült, és 3,5 milliót újítottak föl. Az egy keletnémetre eső lakóterület 29,5-ről 32 négyzetméterre nőtt 1993 óta. Nem csoda, hogy aki csak tehette, a lerobbant panelből új vagy felújított lakásba költözött. A házgyári lakótelepek tehát - Berlin kivételével - a legtöbb helyen elnéptelenedtek. Ez elviselhetetlen terheket ró a házkezelőségekre, amelyek keletnémet cégek, szemben az előbb említett új lakások jórészt nyugatnémet beruházóival. A német házkezelőségek országos szövetségének (GdW) adatai szerint egy üresen álló lakás költségei négy másik lakás bérét emésztik föl. Kézenfekvő, hogy a panelházakban az egy lakásra jutó költség annál nagyobb, minél több lakás marad üresen. De a keletnémet házkezelőségeket még egy teher sújtja: az NDK-időkben inkább csak a tervgazdálkodás könyveiben szereplő hiteltörlesztések az egyesítéssel egy csapásra kemény márkában törlesztendő adóssággá változtak, amit ki kell fizetni, még ha üres is a lakás, vagy akár le is bontották azóta. Ennek ellenére Schwedtben is egyre gyakrabban döntenek ez utóbbi radikális megoldás mellett. Pedig a bontás már csak azért sem egyszerű, mert az egykori szocialista város lakói még emlékeznek a honeckeri lakásépítési programra, és többen rátámadtak a polgármesterre, miképpen bontathatja le azt, amit fáradságos munkával építettek föl. Jó néhány nagyvárosban pedig azt nehéz az embereknek tudomásul venni, hogy nemcsak a honeckeri, hanem a rendszerváltás utáni tervezés sem volt tökéletes: mostanra helyenként olyan panelházak is a markolók martalékává válnak, amelyeket a kapitalizmus beköszöntével sebtében felújítottak. A bontás technológiáját is ki kellett találni. A robbantás túl veszélyesnek bizonyult, mert tönkretette volna a közműveket. A lakásokat szét lehet ugyan szerelni, de ez rendkívül munkaigényes, tehát drága, s azért sem éri meg, mert a megmentett paneleket úgysem lehet vagy érdemes újra felhasználni. Schwedtben végül a „harapdálás” mellett döntöttek: markolók szedik darabokra a betont. A HVG kérdésére, kifizetődő-e a bontás, kiderült, hogy nem: egy 11 emeletes schwedti panelház egy „lakóegységének” lebontása 14 634 márkába kerül. Az pedig, hogy megszűnik a ráfizetés, még nem pénz, amiből a bontás költségét ki lehet fizetni. Állami támogatás nélkül tehát a házkezelőség a 22-es csapdájában marad: az üres lakás fenntartása is viszi a pénzt, a lebontása is, ezért nem tudnak annyi lakást lebontani, amennyit kellene. A schwedtiek véleményével egybecseng a GdW paradox követelése: az állami lakástámogatást ezentúl ne új lakások építésére, hanem a régiek lebontására folyósítsák. Amíg ugyanis az üres lakások terhétől nem szabadulnak meg, a házkezelőségeknek egyre kevésbé van pénzük a megmaradók korszerűsítésére. A GdW 27 keletnémet házkezelőséget vizsgált meg, és úgy látta: többségüket a következő másfél évben csőd fenyegeti. Pedig ma már a piacgazdaságban még a panellakásokkal is csodákat lehet művelni gyönyörű fürdőszobák építésével, a szomszédos lakások egybenyitásával, teljes gépészeti felújítással és nem utolsósorban a homlokzatok csinosításával a mostanában divatos posztmodern tervezői ötletek alapján. Mindez pusztán pénzkérdés. Schwedtben lakás-négyzetméterenként 500-1000 márka között mozog az az összeg, amelyből fel lehet újítani a panelházakat. Hogy melyikre milyen sors vár, azt lényegében az dönti el, hogy a helyi lakosok a nagyjából egyforma épületek közül melyeket hagyják el, és melyekben maradnak ott. A sajátos „népszavazás” eredményét a várostervezők kissé felülvizsgálják ugyan, de valójában így folyik a panelrengeteg ritkítása.