HVG 1999. október 23.

Könyvshow ’99

Hunok Frankfurtban

Aligha panaszkodhatunk: a németek a házigazdától elvárható barátsággal és érdeklődéssel fogadták a frankfurti könyvvásáron a magyar díszvendégeket, akikről méltán mondható, a hatalmas nemzetközi és hazai hangzavar ellenére észrevehető és észre is vett szólamot képviselnek a nagy irodalmi koncerten - még egynémely hazai és ottani disszonáns hang ellenére is.

BERLIN -- Az olyan egzotikus nevek leírása, mint György, Orsolya, Ágota, még nem sikerül mindegyik német újságnak egyformán, de igazságtalanság lenne azt állítani, hogy most, amikor Magyarország volt a frankfurti könyvvásár díszvendége, túl nagy lett volna a távolság a két ország között. Sőt a német lapok igen terjedelmes tanulmányai és könyvismertetései, amikor csak lehet, hangsúlyozzák azt, ami a magyar irodalmat összeköti Németországgal. Kertész Imréről írva a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) például nem mulasztja el megemlíteni, hogy Sorstalanság című regénye a magyar kiadónál először elutasításra talált, és a könyv hírnevét az 1996-os német fordítás hozta meg. A német újságok terjedelmes irodalmi és kulturális rovatai még a szürke hétköznapokon is többoldalnyiak, ám most e lapszekciók a könyvvásár alkalmából már-már elképesztő terjedelmű mellékletekké dagadva jelentek meg. A tekintélyes hamburgi hetilap, a Die Zeit például 56 lepedőnyi oldalt szentel az új könyveknek. Persze nincs ember, aki az egészet el tudja olvasni. Így is szép, hogy az említett 56 Zeit-oldalból nyolc a magyar vendégeké - és ez nem rossz arány. A FAZ 32 oldalas mellékletéből ugyanis csak két oldalt sikerült bevennie a már ismert Kertész Imre mellett a németek által most felfedezett Tar Sándornak. A Die Zeitnek hosszabb a névsora: Kornis Mihály, Bodor Ádám, Kertész Imre, Márai Sándor, Konrád György, Tar Sándor, Dalos György. A felsoroltakon kívül a megnyitón szereplő és a lapokban sok fényképről mosolygó Esterházy Péter tartozik még az állandó szereplők közé. Több lap ajánlja ezen túl az olvasók figyelmébe a fiatal magyar lírikusok köteteit, és sűrűn feltűnik Nádas Péter, Krasznahorkai László, Kukorelly Endre, Márton László, Garaczi László neve is. A lelkiismeretes német kritikusok egyébként tanúbizonyságot tettek arról is, hogy nem a könyvvásár alkalmából fedezték fel a magyar irodalmat és általában Magyarországot. A Handelsblatt és a Tagesspiegel közös mellékletében például Bodor Ádám könyvéről írva Nicole Henneberg megállapítja: „...a teljes magyar irodalomra jellemző a múlt játékosan szabad, ugyanakkor kíméletlen feldolgozása. Magyarországon a hatalom birtokosainak nem sikerült a szocialista realizmusról szóló verdiktekkel kibillenteniük a művészeket és az értelmiséget az európai szellemtörténetből. Így jöttek és jönnek létre öntörvényű regények és elbeszélések, amelyek egy olyan, felkavarodott magyar társadalmat írnak le, amelynek a furcsaságai ugyanolyan fontosak, mint a sérülései.” A megközelítés mindazonáltal sokféle: míg a Die Zeit azt a biztonságosan működő megoldást találta alkalmas bevezetésnek, hogy cikket rendelt Nádasdy Ádámtól a magyar nyelv furcsaságairól, a Süddeutsche Zeitungban Hans-Jürgen Schmitt Budapest köré csoportosította a magyar szerzők műveit, egyebek mellett arra támaszkodva, hogy például miképpen tükrözik a magyar történelem viszontagságait a 20. század eleje óta bekövetkezett budapesti utcanév-változtatások. A szerzőre láthatólag nagy hatással volt Dalos György beszámolója arról, miképpen került egyik napról a másikra lakóhely-változtatás nélkül a Lenin körút 101-ből a Teréz körút 47-be. Tovább keresve a magyar sajátosságokat, ugyanő a kortárs lírikusok kötetéről értekezve így kezdi: „Ady az irodalom megújítója volt, és egyidejűleg forradalmár, csakúgy, mint sok magyar költő Petőfi Sándortól kezdve József Attilán és Radnóti Miklóson át a modern művészeti nyelvátalakítókig, Weöres Sándorig vagy Pilinszky Jánosig.” Hogy aztán a mai fiatalokról megállapíthassa, „válságaik személyesek és nem politikaiak”. Ilyesféle specifikumot fedezett fel a maga számára a berlini Tagesspiegelben Volker Sielaff is: „A blokkok megszűnése ezeknél a fiatal költőknél - talán átmeneti - politikamentességhez vezetett.” A már befutott sztárok előtt azonban teljes a tisztelgés. A már idézett Süddeutsche Zeitung például ekképpen igazítja el az olvasóit: „Az ország kicsinységéhez képest a magyar irodalom nagyon nagy és erős. Nagyságainak és erősségeinek egyike Esterházy Péter.” Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy a könyvvásárra időzítve nemcsak Esterházytól, hanem Esterházyról is jelent meg könyv, „Micsoda Péter!” címmel. A már említett ismert nevek mellett német földön mintha most fedeznék föl Tar Sándorét, akitől a Szürke galambot szinte teljes összhangban ajánlják a nagyérdemű figyelmébe. Vele kapcsolatban azért mindenesetre zavarba ejtő például Michael Winter dicsérete a Süddeutsche Zeitungban, miszerint „az ember irigykedni kezd arra az országra, amelynek a szerzői ilyen üdítően gonoszak”. Ugyane lap egy másik kritikusának, Ernest Wichernek viszont az a Márton László lopta be magát a szívébe, akinek legutóbbi könyve - az 1997-ben németül írt A menekülő Minerva, avagy a száműzött utolsó napjai - alapján a kritikus úgy véli, hogy a szerző „olyan biztos stílusról tett tanúbizonyságot, amit a korosztályába tartozó néhány német auktor is megirigyelhetne”. Sőt tovább is megy: véleménye szerint az új Márton-könyv, a Jacob Wunschwitz német fordítása nem olyan elegáns, mint a szerző korábban megismert saját németsége. A könyvvásárt odahaza kísérő Csurka-cikk német sajtóvisszhangja csekélynek minősíthető. A Die Welt tudósítója, Boris Kalnoky azt írta: Csurka megakadályozta, hogy elfogulatlanul lehessen közeledni a könyvvásárhoz. „Aki olvasta a cikket, vagy legalábbis hallott róla, az bármelyik magyar szerző nevét látva önkéntelenül két kérdést tehet föl magának, amelyek közül egyiknek sincs köze az irodalomhoz. Az első, hogy az illető szerző zsidó-e, avagy sem. Ha nem, akkor a második kérdés az lenne, hogy vajon Csurkához hasonlóan lelkileg ő is képes lenne-e arra, hogy író-kollégáját zsidóként pellengérezze ki.” Azért persze ne feledjük, a frankfurti könyvvásáron a magyarok jelenléte csak az egyik esemény a sok többi mellett. Aki például a Majna-parti nagyvárostól távol az első napon megnézte az esti közszolgálati tévéhíradót, azt hihette volna, hogy az érdeklődők valamilyen szociáldemokrata nagygyűlésre érkeztek Frankfurtba. A főműsorszám eszerint a visszavonult pártelnök, Oskar Lafontaine volt, aki mindenki mástól azzal „lopta el a show-t”, hogy sajtóértekezletet tartott új könyvéről, a hetek óta szűnni nem akaró belpolitikai viták tárgyaként szereplő A szív baloldalon verről. A jobboldali Die Weltben a baloldali Lafontaine kitűnő feszültségteremtő képességekről tanúbizonyságot téve ügyesen adagolt folytatásokban rántotta le a leplet elvtársairól - így fokozva az érdeklődést könyve iránt. A vita hevességére jellemző az újdonsült Nobel-díjas Günter Grass tanácsa, amelyet a sajtó útján küldött el Oskarhoz: „Fogd be a szádat, és inkább idd meg a vörösborodat!” Ettől vagy attól, de Lafontaine könyve azzal is rekordot döntött, hogy egy - nyilván a kiadótól származó - sajtóközlemény szerint ez most a vásár „leginkább lopott” könyve: péntekig 600 példány tűnt el. Így, mire a szakmai látogatók után a hét végén a nagyközönség is betehette a lábát, már csak a kiadó egyetlen személyes példánya maradt meg. Márpedig ez az, amire az irodalmár szerzők - legyenek magyarok avagy németek, jobb- vagy baloldaliak - oly sokszor hiába vágyakoznak.