HVG 1996. július 20.

Új német helyesírás

Írd, és mondd!

Miért kellett egybeírni a vajaskenyeret, amikor a zsíros kenyér két szóban volt írandó? A fogós kérdésre, egységesítve a két szó helyesírását, a magyar helyesírási szabályzat időközben már válaszolt. De elgondolkodhatunk azon is, hogy mi a jobb: uccát írni, ahogy valaha kellett a kiejtés szerint, vagy utcát, ahogy most tesszük, utalva a szó eredetére? Hasonló kérdésekkel kerültek szembe a német nyelvészek is, és hosszú vita után most egy lépéssel közelebb jutottak a soha el nem érhető ideális állapothoz, amikor is logikus rend uralkodna a grammatikában és az ortográfiában: július 1-jén Bécsben a „németül beszélő országok” képviselői – köztük Magyarország is! – aláírták az új német helyesírási szabályzatot.

Az új német helyesírásról való megegyezés egyik feltétele a német egyesítés volt. Mert bármilyen furcsán hangzik is, annak idején a helyesírási és nyelvtani szabálykönyvnek, a Dudennek volt nyugat- és keletnémet kiadása is. Sőt: voltak kelet- és nyugatnémet szavak, például a „nyugatnémet” hot dog keletnémet fordítása a Ketwurst volt, vagy a mirelitet nyugaton Tiefkühl-nek, keleten Feinfrostnak kellett mondani. Természetesen korántsem e hatalmas eltérések tették sokáig illuzórikussá a német helyesírások egységesítését. A történelmi változások egyik kézzel fogható eredményeképpen azonban mostanra kész, 1998 augusztusától érvényes és legkésőbb 2005. július 31-étől maradéktalanul alkalmazandó az új, egyszerűbb – vagy legalábbis megalkotói által annak mondott – helyesírás. A maradiaknak a vitafázisban számtalan fórumon elmondott kifogása ellenére a változások többsége a nem német ajkú olvasó számára nem tűnik szentségtörésnek. Ha mi, magyarok frizsidert, majonézt és neszesszert írunk, miért ne térnének át a németek is – ha egyelőre nem is kötelező, hanem csak alternatív megoldásként – a Frigidaire helyett a Frigidar-re, a Mayonnaise helyett a Majonase-re (különösen, hogy minden büfében eddig is csak Mayo-t mondtak) vagy a Necessaire helyett a Nessessar-re. Igaz, ha valaki tud franciául, talán szomorú lesz, ha a bukszájára gondolva Portemonnaie helyett azt kell írnia: Portmonnee. Megnyugvással veheti viszont tudomásul, hogy a Restaurant nem németesedett Restorant-tá. Az viszont nyilván egyszerűsíti a helyesírást, ha például a Kanguruh végéről lemarad az amúgy is néma h. Egyébként nemcsak az ortodoxok elégedetlenkednek, hanem a drasztikusabb megújulást remélők is. Ráléptek a nyelvészek az egyszerűsítés útjára, de végigmenni nem mertek rajta – mondják az utóbbiak. Elégedetlenségüket és értetlenségüket egyebek mellett az váltotta ki, hogy míg az új rend kidolgozói Photographie helyett a Fotografie-t ajánlják, a Philosophie – ki tudja, milyen filozofikus alapon – megtarthatta mind a két ph-ját. De maga a „helyesírás” szó német változata is sokatmondó példája lett a helyesírás kompromisszumainak: felvetődött, hogy az Ortographie új változata Ortografie legyen, ez végül merésznek minősíttetett, igaz, az új módi írásmód megengedett lett, de a régit tartották meg jogaiban. Annak viszont minden bizonnyal örül a többség – különösen a mai, szövegszerkesztős világban –, hogy a ck-ból az elválasztásnál ezentúl nem lesz kk, mint például a sokak életét megkeserítő Zucker, de elválasztva Zuk-ker változatban. Ezentúl ugyanis a kétségkívül logikusabb Zu-cker lesz a helyes megoldás. Szép, liberális fejezete az új szabályoknak, hogy sok, idegenből átvett „újnémet” szóból elhagyja a kötőjelet, miközben a szavakat fenntartás nélkül meghagyja a szótárban. A német alaposság hívei legfeljebb azt vethetik a szabályreformisták szemére, hogy ha már a Midlifecrisis, a Commonsense, a Fastfood, az Openair szavakat megszabadították a kötőjeltől, miért marad meg az a Play-back szóban, sőt, miért tér vissza a Stand-by-ba vagy a Make-up-ba. A felsoroltaknál mélyebb és az eredeti német nyelvet is jobban érintő változás, hogy az új helyesírás – ha következetlenül is – a képzett szavak írásakor igyekszik visszahelyezni jogaiba az eredeti szó tövét. A Schlegel például marad, ha combról lesz szó, de a Schlägel lesz a helyes, ha csákányra gondolunk. Ez utóbbiban ugyanis – érvelnek a változások őrei – ott kell lennie a schlagen (üt) igének. Ami, ha lassan hozzászoknak, két szót csinál majd az immár valóban meglehetősen különböző jelentésű köznévből. Azért itt sem minden fenékig következetesség: a Paket (csomag) ugyanis hiába származik egyértelműen a packen szóból, az utolsó pillanatban megmenekült attól, hogy ezentúl Packet-nek írják. A néhai NDK-éttermekből jól ismert plazieren ige – ami azt a szertartást jelentette, hogy az ideológiailag erre nyilván kellően felvértezett pincér az általa méltányosnak vélt placcon, pardon, Platz-on elhelyezte a vendéget – immár platzieren lett. Kétségkívül sokáig szokatlan lesz, hogy az új előírások az eredeti szavakat olyan szóösszetételekben is visszaállítják eredeti jogaikba, amelyekben ily módon három azonos betű követi egymást. Így a németeknek rá kell szokniuk például a Balletttanzer-re, igaz, a szabályzat megengedi, hogy ilyenkor kötőjellel segítsék az olvasót: Schiff-fahrt (hajózás). Az ilyen esetek már csak azért is szaporodni fognak, mert a jellegzetesen német ß-t (amely igazából ugyanolyan sz, mint a magyar, hiszen sznek ejtik, és eredetileg egy gót betűvel írt s és z egybeolvadásából született) a jövőben némileg korlátozzák jogaiban, és bizonyos esetekben a vele tulajdonképpen egyenértékű dupla ss-szel váltják föl. Az új helyesírás felosztja a terepet: az ß megmarad ott, ahol hosszú magánhangzó van előtte, egyértelműen jelezvén a hosszú ejtést, a rövid magánhangzó után pedig mindenhol ss áll majd. A legfeltűnőbb áldozat az egyik leggyakoribb kötőszó: a daß helyére a dass kerül, ahogy – egy másik, idegen ajkúak által is jól ismert szót felhozva példaként – a Kuß pár év múlva mindenütt Kuss lesz. Megjegyzendő, hogy a svájciaknak mindez nem újság: ők már régesrég mindig is mindenhol ss-t írnak az ß helyett, és semmi bajuk nem lett belőle. A nagybetűs írás különösen érzékeny pontja a német nyelvnek, hiszen köztudott, hogy nemcsak a tulajdonneveket írják nagybetűvel, hanem mindegyik köznevet. A reformerek fontolóra vették ugyan, hogy ezt megszüntessék, de végül az ókonzervatív irányzat kerekedett felül. Olyannyira, hogy a kétes esetekben inkább a nagy-, mint a kisbetűs írást ajánlja a szabályzat. Így azután például, ha valakinek csődbe menve van türelme azon elmélkedni, miképpen írja le szorult helyzetét, jó ha tudja, hogy a magyarra nehezen lefordítható és németül sem túl jelentős különbség miatt kisbetűvel írandó a „pleite werden”, de naggyal a „Pleite gehen”. Minden ellentmondásosság ellenére az új helyesírás egyszerűbbnek látszik a réginél. 212-ről 112-re csökkent a szabályok száma, és a kísérleti tollbamondásokban a gimnazisták állítólag 40 százalékkal kevesebb hibát ejtettek. A változás első kézzel fogható jelei természetesen az új iskolai nyelvtankönyvek lesznek, a szépirodalom viszont, mondják, egyelőre marad, ahogy van. A klasszikusok helyesírását ugyanis csak akkor korszerűsítik, ha új összkiadás készül. A fontolva haladás azért indokolt, magyarázzák, mert akkor gondos lektorok kézzel javítják majd át a szöveget, ezt ugyanis nem lehet számítógépre bízni. Mindennapi célokra viszont ott lesznek a szövegszerkesztők a valószínűleg hamar piacra kerülő, újnémetül „Update”-nek írandó helyesírás-ellenőrző programjai.