HVG 1997. július 12.

VÉLEMÉNY

Elefántok és más emlősök

Mióta a hírt olvastam, azon gondolkozom, ha elefánt volnék, szeretném-e, ha megvédenének. Arról van szó, hogy az elefántok vészesen fogytak, miközben tűzzel-vassal meg akarták védeni őket az orvvadászoktól. A veszélyeztetett fajt rezervátumokba terelték, ám e kisebbségvédelmi intézkedés nem találkozott a többség tetszésével. A többség részben szegény sorsú földművesekből áll – akiknek az elefántok letapossák a földjét –, valamint kevésbé szegény gonosztevőkből, akik tekintettel az elefántcsont világpiaci árára jól levadásszák az elefántokat. Csak nagyon kevés afrikai országban működik az állam elég hatékonyan ahhoz, hogy megvédje a szürkéket a feketéktől és a fehérektől. Most viszont változást határoztak el, mégpedig az egyéni érdekeltség és az anyagi ösztönzés elvének alkalmazásával. A Hararéban ülésezett konvenció az elefántokat a szigorúan védett állatok listájáról áttette azon fajokéra, amelyekkel szabad kereskedni. Az elefánt immár többé-kevésbé szabad préda. Hogy hol itt a védelem? Az afrikai viszonyok ismerői úgy okoskodnak, ha az elefántok szomszédságában élők anyagi hasznot remélhetnek az elefántoktól, vigyázni fognak rájuk, s maguk űzik el az orvvadászokat. Zimbabwéban már ígéretes eredményeket hozott az új rendszer. A vadászoktól akár 12 ezer dollárt is bevasalnak egy elefánt lelövéséért, s a pénzt a vadászterületen lévő önkormányzatok kapják. Azóta Zimbabwéban szépen nő az elefántnépesség. Ez az a pont, ahol megpróbáltam magam beleképzelni az elefántok helyzetébe. Hamar rájöttem, hogy nézőpontomat egyetlen szempont határozhatja meg: engem lőnek-e le jó pénzért, vagy a társaimért kapott pénzből engem védenek meg? Nagyon nem mindegy, és itt bizony aligha lesz erős az elefánttársadalmi szolidaritás. És ki tudja, milyen alapon zajlik a kiválasztás? Nem önzetlenül védenek, pénzért jók hozzánk, meg hogy betartsák egy nemzetközi szervezet ajánlását. És igazából örülnek, ha a konvenció ajánlását lobogtatva a vadászok kezére adhatnak minket. Nemcsak elefántként, újságíróként is csüggedés fogott el. A számítógépemben még ott egy jegyzet, amelyet majdnem öt éve, a délszláv háború kellős közepén írtam. Azt meséltem el egy rádióműsorban, hogy egy német lapban keserűen ironikus ötletet publikált valaki. „Ha a bosnyákok bálnák lennének... Talán ez lenne a megoldás a délszláv válságra” – morfondírozott a szerző, miután lélekbemarkoló természetfilmet látott a hegyi gorillákról. A film e szavakkal fejeződött be: „Földünkön mindent meg kell tennünk a hegyi gorilla életkörülményeinek javításáért.” Ez volt az a pont, ahol a német hetilap glosszaírójának eszébe jutottak a bosnyákok. Hiszen ők is emlősök! Ha sikerülne megértetni az amerikaiakkal, hogy egy szárazföldi élőlény veszélyben van, akkor talán a bosnyákok életkörülményeit is javítani lehetne. A haditudósítók helyett természetfilmeseket kellene Szarajevóba küldeni. Ők bemutathatnák az amerikai nézőknek a bosnyákok szerelmi táncait, vagy hogy miképpen húzódnak barlangokba, végül a bemondó szívhez szólóan közölhetné: „Nem is oly régen még bosnyákok milliói keresték táplálékukat ezen a környéken. Ma már egyre kevesebben élnek közülük. Javítanunk kellene a bosnyákok életkörülményeit.” Ekkor talán felébredne a világ és segítene – olvastam a Die Zeit hasábjain 1992-ben. Nos, idén júniusban a Konvenció a Veszélyeztetett Fajok Nemzetközi Kereskedelméről a bálnákat – egyelőre – rajta hagyta a védett fajok listáján. És az elefántok? És a bosnyákok?